Üzenetek:363
secret
- Gender: Female
- Place of birth: Los Santos, SA
- Date of birth: 03/07/1987
- Height: 162 cm
- Weight: 74 kg
- Hair color: Dark brown
- Eye color: Light grey
- Body shape: Mesomorph
- Autofóbia - A magánytól, egyedülléttől való félelem. Ez egy kialakulóban lévő fóbia Athenanál.
- Talasszofóbia - Tenger mélységétől való félelem, mely fiatalkorában alakult ki egy rosszul sikerült búvár kaland által.
Céltudatos - Makacs
Együtt érző - Hiszékeny
Tapintatos - Aggódó
Kitartó - Gyanakvó
Álmodozó - Túlgondoló
Megvan az az érzés, hogy óhatatlanul keresed a helyed a világban, csak nagyon nehezen találod meg az igazi célod? Na igen... valahogy így történt nálam is.
Athena vagyok, pontosabban Athena Cordero, életem első meghatározóbb pillanata leginkább a Davis-i Középsuliban kezdődött. Ugye mindenki tudja, hogy Davis nem éppen egy veszélytelen környék, eszméletlenül nagy ott a bandák által elkövetett bűncselekmények száma, nos.. én egy ilyen környéken jártam suliba, így van...
Egyrészt örülök is ennek, mivel sok mindent megtanulhattam akkor, plusz kicsit ki ismerhettem a bandák tevékenységeit amit később a karrierem során előnnyé kovácsolhattam, láttam ezeknek a srácoknak az életét.
Gyermekkoromtól kezdve mindig is egy folyton agyaló, álmodozó személyiség voltam. A szüleim mindent megadtak, féltve szerettek én pedig próbáltam a tökéletes gyermek szerepét eljátszani, jó tanuló voltam és amiben tudtam kivettem a részem, természetesen mellette a kalandvágyó, kíváncsi kis pukkancs Athena sosem aludt ki bennem. Eszméletlenül könyvmoly vagyok a mai napig, gyermekként nagyon szerettem olvasni, ezek közül legjobban azokat a könyveket szerettem, ahol egy adott történetszálat végigvezetve bogozhattuk ki a történeteket. Sok-sok hasonló könyvem volt, a polcom már-már beleroskadt a könyvek sokaságába, imádtam a helyi parkban olvasni és a környezetet csodálni.
Ahogy növekedtem egyre jobban kezdtem nyitni a horror történetek felé, azon belül is leginkább az előzmények, megoldások kibontakozásának részletei felé.
A középsulis évek, sokaknak tele bulikkal, pasikkal és minden mással.. Nos ez nálam kissé máshogy történt. A sulis idők alatt én inkább tanulmányoztam, plusz igyekeztem fenntartani az átlagom, valamint a megítélésem mint kitűnő tanuló. Ja, eléggé stréber dolognak hangzik.. de hát ez voltam én. Mi volt a tanulmányom célja? - Mint fentebb is említettem Davisbe jártam, ami nem éppen egy mesés környék, de próbáltam beleélni magam a nyomozó szerepbe és informálódtam, folyamatosan próbáltam magam szituációkba képzelni, tanulmányozni az ottani bandákat, persze nem úgy mint egy igazi nyomozó.. kb hullazsákban is végeztem volna. Próbáltam azokat megfigyelni akikkel egy közegben mozogtam, mindezt persze amennyire lehet távolról, észrevétlenül.
Párszor keveredtem eléggé kellemetlen szituációkba, bár valahogy sikerült magam kimagyaráznom ezekből, vagy valahogy másképp kihúzni magam.
A középsuli után ahogy tehettem próbáltam saját talpra állni és elmenni otthonról, egy ideig tengődtem mellette pedig rengeteg kisebb munkát vállaltam, ezzel arányosan pedig próbáltam magam fejleszteni, mi másból? - Hát természetesen könyvekből... rengeteg önfejlesztő könyvet vettem, mellé természetesen a bűnügyi és thriller könyvek szerelmesei is maradtam.
Ezen idő alatt az életem egyáltalán nem volt felhőtlen, családban történt haláleset, hatalmas pofonok az élettől meg minden más.. Ugyebár amint mondtam próbáltam saját talpra állni, kerestem egy kisebb albérletet, amit az első nagyobb fizetésemből ki tudtam fizetni.. aztán próbáltam valamennyire rendbe tenni. Több munkahelyen is jártam, felszolgáló, eladó, minden egyéb.. Ez viszonylag megtanította azt, mit is ér a kemény munka.. semmit! Nehéz, de tanulságos évek voltak, bár ekkor még nem számítottam a csattanóra, mely édesanyám halála. Súlyos beteg volt, sajnos nem sokat voltam vele az utolsó hetekben, ezt a mai napig bánom.. Sosem szerettem elveszteni senkit, főleg nem egy családtagom, de hát ez is biztosan egy tanuló lecke az élettől. Próbáltam a pozitív dolgokat keresni patakokban folyó könnyeim közt mellyel a bánatom csillapíthatom.
Örökbe fogadtam egy háziállatot, aki mai napig a bútoraim rémálma. Pontosabban egy Sziámi cicát, akit Pamnek hívnak. Legtöbb bánatom neki adtam ki, persze ő készségesen hallgatta ezeket pár nyávogás közepette, plusz kipróbáltam pár tippet a netről, kimentem egy elhagyatott szeméttelepre csak azért, hogy tányérokat, jelentéktelen dolgokat törjek szét egy ütővel, de végül is bevált. Egyre több időt próbáltam a szabadban tölteni, túrázni, vagy csak szimplán sétálni egy parkban, kezdtem értékelni a természet adta gyönyöröket. Nagy nehezen feldolgoztam ezt az időszakot, persze ebben leginkább Pam, valamint a rengeteg túra, plusz a saját céljaim segítettek, melyek újból kezdtek értelmet nyerni. Nagyobb korszakot zártam le magam mögött, ezáltal elhatároztam, itt az ideje értelmet adnom az életemnek, egy nagyobb célt kitűznöm magam elé, mellesleg nem árt valami komolyabb kereseti megoldást is találnom.
Igyekeztem fejleszteni magam és elkezdtem jobban odafigyelni a külsőmre, bár sosem voltam ducibb alkat, valamiért nem feleltem meg magamnak, így hát megfogadva könyveim íróinak tanácsait, miszerint ami számomra nem megfelelő, azon csakis sajátmagam tudok változtatni. Elkezdtem edzeni... Sosem szerettem segítséget kérni, így ebbe is egyedül fogtam bele, ezzel egyetemben egyre több célt tűztem ki magam elé. Célok.. mint például két hét alatt szerettessem meg magammal a normális, tartalmas étkezést, amely szükséges volt ahhoz, hogy pár kilót magamra szedjek, melynek később hasznát tudjam venni. Célok... melyek segítenek kitartani, melyek a szemem előtt lebegnek és irányt mutatnak, mit is szeretnék elérni.
Pár röpke év leforgásáig így éltem az életem, bár még mindig ott lebegett a szemem előtt a változás szele. Felfigyeltem az interneten az LSPD állás hirdetésére, mely viszonylag jó pénzt ígért, mellette az igényeimnek megfelelő célt is kielégítette. Mindig is valami nagy részese akartam lenni, valami olyat szerettem volna csinálni, ahol fontosnak érezhetem magam plusz talán így jobban nyithatok az emberek felé is.
Ahogy tehettem éltem is az alkalommal, egyre jobban kezdtem belemerülni az edzésbe, fel akartam készülni teljesen az Akadémiára. Az akadályokat viszonylag jól vettem, bár néhol kissé úgy éreztem nem bírom tovább, de hál istennek túl nagy akaraterőm van ahhoz, hogy mindezt csak úgy félbehagyjam, így hát telt-múlt az idő, vizsgák, gyakorlatok és megpróbáltatások sokasága, melyeken túl lendültem. Megismerkedtem a párommal is, viszonylag jó kapcsolatunk volt, ő üzletember, így keveset volt otthon, általában egyedül voltam a hatalmas házban a cicámmal és a gondolataimmal.
Teltek múltak a megpróbáltatásokkal teli évek, próbáltam elkülöníteni a magánéletet a munkától és próbáltam tökéletesen megfelelni az elvárásoknak.
Munkám során talán az egyik ismételten mélypont az volt, mikor az első találatot kaptam egy igazoltatásnál. A szerencsém talán az volt, hogy a találat nem ért fontosabb szervet, a vállamba kaptam a golyót. Sok minden mai napig ködös a számomra valamint egy nagy trauma volt eleinte ez az egész. A fényekre és a mentőautó hangjára emlékszem, plusz arra, hogy a kórházban ébredtem. A sokktól teljesen elájultam a kórházban pedig eszméletlen erős fájdalomra ébredtem. Pár napig benntartottak, ez az egész eset annyira lesokkolt, hogy egyáltalán nem ellenkeztem bármennyire is kezdtem javuló tendenciát mutatni. A lövést egy fekete SUV-ból adták le, bár mai napig kérdés számomra hogy az illető ezt miért tehette. Az arcára emlékszem nagyjából, egy fehér, tetovált fiatal srác volt. Pár börtöntetoválás is volt az arcán, így részben érthető is a merész tett. Kellett pár nap míg ezt magamban le tudtam zárni, egy jó barátom segíttet rengeteget ebben, aki egyben a kollégám is, Nelson.
Nelsonnal akadémia időszaka alatt ismerkedtem meg, ő már ekkor régóta az állomány tagja volt, így volt, hogy tőle kértem tanácsot tanácstalan helyzeteimben. Mindig is informált volt, többször is jó tanácsokkal látott el, mellette pedig rendkívülien jó barát volt, számíthattunk egymásra bármi is volt.
A mai napig ezt igyekszem, célokat kitűzni magam elé. Ilyen például a Gang & Narcotics Division köreibe való jelentkezésem is, valamint állatbarát révén jobbnak éreztem belefogni egy K9 képzésbe, így kirendeltek mellém egy Border Collie kutyát, akit velem együtt képeztek ki. Későbbiekben hű társam lett a munkában. Ez a kutyus a Rory nevet kapta, igyekeztem a legjobb életet megadni neki, ahogy a cicámnak is. Szerencsémre nagyon jó barátok lettek az idő múlásával és nekem is rengeteg boldog pillanatot okoztak ezek a kis állatok.
Hosszú folyamat volt, viszont talán a legjobban itt tudott kibontakozni a középsuliban szerzett tapasztalatom és tudtam kamatoztatni a tanultakkal együttesen. Napjainkban még kezdőként tevékenykedem a Divízió köreiben, viszont igyekszem minél több tapasztalatot elsajátítani. Továbbra is azon vagyok, hogy segítő kart nyújtsak azoknak a fiatal srácoknak, akiknek nem Davis bandái közt lenne a helyük.
A magánéletemben sok változás ment végbe, megismertem Seant,ő által sikerült rátennem a végső pontot arra a bizonyos i-re, miszerint számomra nem jó a jelenlegi kapcsolatom, mivel szinte semmi időt nem töltünk együtt, nagyon kevés a közös emlékek száma, körülbelül olyan mintha egyedül lennék. Így mi értelme? Egy nagyon nehéz lépést tettem meg pár napja, szakítottam Neroval, ismét kissé mélypontra kerültem. Próbálom mindezt külön választani a munkától, bár egyre nehezebben megy. Tegnap segítséget kértem Dr. Karevtől, látható hogy a társaim is bizalommal fordulnak hozzá, így talán nekem is könnyebb lesz segítséget kérnem, bár már maga a döntés gondolata is nagyon nehéz volt. Előtte sokáig vívódtam ezeken a dolgokon, próbáltam saját lakást keresni és mellette Seant is sikerült elhanyagolnom ön szántamon kívül, pedig kezdtem úgy érezni kezd szorosabbá válni a kapcsolatunk…
Nem is tudom, hogy a szakítás nyomaszt jobban, vagy maga az egyedüllét? - Sosem alakult még ki hasonló nálam, ez az első alkalom, hogy kezdem magam egyedül érezni… Mármint.. igen eddig is egyedül voltam, de valahogy most lelkileg is üresnek érzem magam, vagy egyszerűen nem tudom.. nem találok erre az egészre szavakat, mintha muszáj lenne kötődnöm valakihez érzelmileg, aggaszt ez az egész, annyira furán érzem magam…
Folytatás következik....
Athena vagyok, pontosabban Athena Cordero, életem első meghatározóbb pillanata leginkább a Davis-i Középsuliban kezdődött. Ugye mindenki tudja, hogy Davis nem éppen egy veszélytelen környék, eszméletlenül nagy ott a bandák által elkövetett bűncselekmények száma, nos.. én egy ilyen környéken jártam suliba, így van...
Egyrészt örülök is ennek, mivel sok mindent megtanulhattam akkor, plusz kicsit ki ismerhettem a bandák tevékenységeit amit később a karrierem során előnnyé kovácsolhattam, láttam ezeknek a srácoknak az életét.
Gyermekkoromtól kezdve mindig is egy folyton agyaló, álmodozó személyiség voltam. A szüleim mindent megadtak, féltve szerettek én pedig próbáltam a tökéletes gyermek szerepét eljátszani, jó tanuló voltam és amiben tudtam kivettem a részem, természetesen mellette a kalandvágyó, kíváncsi kis pukkancs Athena sosem aludt ki bennem. Eszméletlenül könyvmoly vagyok a mai napig, gyermekként nagyon szerettem olvasni, ezek közül legjobban azokat a könyveket szerettem, ahol egy adott történetszálat végigvezetve bogozhattuk ki a történeteket. Sok-sok hasonló könyvem volt, a polcom már-már beleroskadt a könyvek sokaságába, imádtam a helyi parkban olvasni és a környezetet csodálni.
Ahogy növekedtem egyre jobban kezdtem nyitni a horror történetek felé, azon belül is leginkább az előzmények, megoldások kibontakozásának részletei felé.
A középsulis évek, sokaknak tele bulikkal, pasikkal és minden mással.. Nos ez nálam kissé máshogy történt. A sulis idők alatt én inkább tanulmányoztam, plusz igyekeztem fenntartani az átlagom, valamint a megítélésem mint kitűnő tanuló. Ja, eléggé stréber dolognak hangzik.. de hát ez voltam én. Mi volt a tanulmányom célja? - Mint fentebb is említettem Davisbe jártam, ami nem éppen egy mesés környék, de próbáltam beleélni magam a nyomozó szerepbe és informálódtam, folyamatosan próbáltam magam szituációkba képzelni, tanulmányozni az ottani bandákat, persze nem úgy mint egy igazi nyomozó.. kb hullazsákban is végeztem volna. Próbáltam azokat megfigyelni akikkel egy közegben mozogtam, mindezt persze amennyire lehet távolról, észrevétlenül.
Párszor keveredtem eléggé kellemetlen szituációkba, bár valahogy sikerült magam kimagyaráznom ezekből, vagy valahogy másképp kihúzni magam.
A középsuli után ahogy tehettem próbáltam saját talpra állni és elmenni otthonról, egy ideig tengődtem mellette pedig rengeteg kisebb munkát vállaltam, ezzel arányosan pedig próbáltam magam fejleszteni, mi másból? - Hát természetesen könyvekből... rengeteg önfejlesztő könyvet vettem, mellé természetesen a bűnügyi és thriller könyvek szerelmesei is maradtam.
Ezen idő alatt az életem egyáltalán nem volt felhőtlen, családban történt haláleset, hatalmas pofonok az élettől meg minden más.. Ugyebár amint mondtam próbáltam saját talpra állni, kerestem egy kisebb albérletet, amit az első nagyobb fizetésemből ki tudtam fizetni.. aztán próbáltam valamennyire rendbe tenni. Több munkahelyen is jártam, felszolgáló, eladó, minden egyéb.. Ez viszonylag megtanította azt, mit is ér a kemény munka.. semmit! Nehéz, de tanulságos évek voltak, bár ekkor még nem számítottam a csattanóra, mely édesanyám halála. Súlyos beteg volt, sajnos nem sokat voltam vele az utolsó hetekben, ezt a mai napig bánom.. Sosem szerettem elveszteni senkit, főleg nem egy családtagom, de hát ez is biztosan egy tanuló lecke az élettől. Próbáltam a pozitív dolgokat keresni patakokban folyó könnyeim közt mellyel a bánatom csillapíthatom.
Örökbe fogadtam egy háziállatot, aki mai napig a bútoraim rémálma. Pontosabban egy Sziámi cicát, akit Pamnek hívnak. Legtöbb bánatom neki adtam ki, persze ő készségesen hallgatta ezeket pár nyávogás közepette, plusz kipróbáltam pár tippet a netről, kimentem egy elhagyatott szeméttelepre csak azért, hogy tányérokat, jelentéktelen dolgokat törjek szét egy ütővel, de végül is bevált. Egyre több időt próbáltam a szabadban tölteni, túrázni, vagy csak szimplán sétálni egy parkban, kezdtem értékelni a természet adta gyönyöröket. Nagy nehezen feldolgoztam ezt az időszakot, persze ebben leginkább Pam, valamint a rengeteg túra, plusz a saját céljaim segítettek, melyek újból kezdtek értelmet nyerni. Nagyobb korszakot zártam le magam mögött, ezáltal elhatároztam, itt az ideje értelmet adnom az életemnek, egy nagyobb célt kitűznöm magam elé, mellesleg nem árt valami komolyabb kereseti megoldást is találnom.
Igyekeztem fejleszteni magam és elkezdtem jobban odafigyelni a külsőmre, bár sosem voltam ducibb alkat, valamiért nem feleltem meg magamnak, így hát megfogadva könyveim íróinak tanácsait, miszerint ami számomra nem megfelelő, azon csakis sajátmagam tudok változtatni. Elkezdtem edzeni... Sosem szerettem segítséget kérni, így ebbe is egyedül fogtam bele, ezzel egyetemben egyre több célt tűztem ki magam elé. Célok.. mint például két hét alatt szerettessem meg magammal a normális, tartalmas étkezést, amely szükséges volt ahhoz, hogy pár kilót magamra szedjek, melynek később hasznát tudjam venni. Célok... melyek segítenek kitartani, melyek a szemem előtt lebegnek és irányt mutatnak, mit is szeretnék elérni.
Pár röpke év leforgásáig így éltem az életem, bár még mindig ott lebegett a szemem előtt a változás szele. Felfigyeltem az interneten az LSPD állás hirdetésére, mely viszonylag jó pénzt ígért, mellette az igényeimnek megfelelő célt is kielégítette. Mindig is valami nagy részese akartam lenni, valami olyat szerettem volna csinálni, ahol fontosnak érezhetem magam plusz talán így jobban nyithatok az emberek felé is.
Ahogy tehettem éltem is az alkalommal, egyre jobban kezdtem belemerülni az edzésbe, fel akartam készülni teljesen az Akadémiára. Az akadályokat viszonylag jól vettem, bár néhol kissé úgy éreztem nem bírom tovább, de hál istennek túl nagy akaraterőm van ahhoz, hogy mindezt csak úgy félbehagyjam, így hát telt-múlt az idő, vizsgák, gyakorlatok és megpróbáltatások sokasága, melyeken túl lendültem. Megismerkedtem a párommal is, viszonylag jó kapcsolatunk volt, ő üzletember, így keveset volt otthon, általában egyedül voltam a hatalmas házban a cicámmal és a gondolataimmal.
Teltek múltak a megpróbáltatásokkal teli évek, próbáltam elkülöníteni a magánéletet a munkától és próbáltam tökéletesen megfelelni az elvárásoknak.
Munkám során talán az egyik ismételten mélypont az volt, mikor az első találatot kaptam egy igazoltatásnál. A szerencsém talán az volt, hogy a találat nem ért fontosabb szervet, a vállamba kaptam a golyót. Sok minden mai napig ködös a számomra valamint egy nagy trauma volt eleinte ez az egész. A fényekre és a mentőautó hangjára emlékszem, plusz arra, hogy a kórházban ébredtem. A sokktól teljesen elájultam a kórházban pedig eszméletlen erős fájdalomra ébredtem. Pár napig benntartottak, ez az egész eset annyira lesokkolt, hogy egyáltalán nem ellenkeztem bármennyire is kezdtem javuló tendenciát mutatni. A lövést egy fekete SUV-ból adták le, bár mai napig kérdés számomra hogy az illető ezt miért tehette. Az arcára emlékszem nagyjából, egy fehér, tetovált fiatal srác volt. Pár börtöntetoválás is volt az arcán, így részben érthető is a merész tett. Kellett pár nap míg ezt magamban le tudtam zárni, egy jó barátom segíttet rengeteget ebben, aki egyben a kollégám is, Nelson.
Nelsonnal akadémia időszaka alatt ismerkedtem meg, ő már ekkor régóta az állomány tagja volt, így volt, hogy tőle kértem tanácsot tanácstalan helyzeteimben. Mindig is informált volt, többször is jó tanácsokkal látott el, mellette pedig rendkívülien jó barát volt, számíthattunk egymásra bármi is volt.
A mai napig ezt igyekszem, célokat kitűzni magam elé. Ilyen például a Gang & Narcotics Division köreibe való jelentkezésem is, valamint állatbarát révén jobbnak éreztem belefogni egy K9 képzésbe, így kirendeltek mellém egy Border Collie kutyát, akit velem együtt képeztek ki. Későbbiekben hű társam lett a munkában. Ez a kutyus a Rory nevet kapta, igyekeztem a legjobb életet megadni neki, ahogy a cicámnak is. Szerencsémre nagyon jó barátok lettek az idő múlásával és nekem is rengeteg boldog pillanatot okoztak ezek a kis állatok.
Hosszú folyamat volt, viszont talán a legjobban itt tudott kibontakozni a középsuliban szerzett tapasztalatom és tudtam kamatoztatni a tanultakkal együttesen. Napjainkban még kezdőként tevékenykedem a Divízió köreiben, viszont igyekszem minél több tapasztalatot elsajátítani. Továbbra is azon vagyok, hogy segítő kart nyújtsak azoknak a fiatal srácoknak, akiknek nem Davis bandái közt lenne a helyük.
A magánéletemben sok változás ment végbe, megismertem Seant,ő által sikerült rátennem a végső pontot arra a bizonyos i-re, miszerint számomra nem jó a jelenlegi kapcsolatom, mivel szinte semmi időt nem töltünk együtt, nagyon kevés a közös emlékek száma, körülbelül olyan mintha egyedül lennék. Így mi értelme? Egy nagyon nehéz lépést tettem meg pár napja, szakítottam Neroval, ismét kissé mélypontra kerültem. Próbálom mindezt külön választani a munkától, bár egyre nehezebben megy. Tegnap segítséget kértem Dr. Karevtől, látható hogy a társaim is bizalommal fordulnak hozzá, így talán nekem is könnyebb lesz segítséget kérnem, bár már maga a döntés gondolata is nagyon nehéz volt. Előtte sokáig vívódtam ezeken a dolgokon, próbáltam saját lakást keresni és mellette Seant is sikerült elhanyagolnom ön szántamon kívül, pedig kezdtem úgy érezni kezd szorosabbá válni a kapcsolatunk…
Nem is tudom, hogy a szakítás nyomaszt jobban, vagy maga az egyedüllét? - Sosem alakult még ki hasonló nálam, ez az első alkalom, hogy kezdem magam egyedül érezni… Mármint.. igen eddig is egyedül voltam, de valahogy most lelkileg is üresnek érzem magam, vagy egyszerűen nem tudom.. nem találok erre az egészre szavakat, mintha muszáj lenne kötődnöm valakihez érzelmileg, aggaszt ez az egész, annyira furán érzem magam…
Folytatás következik....