Üzenetek:56
Chanteraide Cohen
Ennui
Az ég úgy fénylett, mit a sárgaréz, még nem szennyezte be a végeláthatatlan dugóban álló kocsik füstje. A környező épületek fölött élesebben derengtek a felkelőben lévő Nap első sugarai. Megnéztem az órámat. Hat sem volt még, húsz perccel hamarabb értem be. Kinyitottam az ajtót és előkészítettem a benzinkutat. Ilyenkor általában be-beállt már néhány autó, hogy tankoljon, de most sehol senki. Váratlanul rekedt hörgést hallottam a hátsó irodákba vezető folyosóról. Olyan volt, mint egy régi dízel, amit az ember télen próbál életre kelteni. Letettem a kulcsokat és füleltem pár pillanatig, aztán keresztülvágtam a benzinkút eladóterén, hátramentem és óvatosan bepillantottam a folyósóra a kávégép takarásából.
Egy kísértet dőlöngélt a pislákoló halogénes fényben. Piszkosfehér kendő volt rajta, kék-piros „Ltd. Gasoline” kopott baseballsapkát és letaposott sarkú gumipapucsot hordott. Egy seprővel hadonászott, szájából kilógott a félig elszívott cigaretta. Ránézésre legalább száz kilót nyomott. Lucía Calista volt, a takarítónő. Egy darabig csöndben maradtam és néztem, hogy egy viziló kecsességével vetekedő tántorgással ide-oda dőlöngél takarítás közben. Rekettes hangján egy dalt dúdol La Lloronáról, egy mexikói legendáról. Lucía látványa a félhomályban, a fülsértő földöntúli hörgése és az ennél is baljósabb dúdolása rendesen megalapozta a napomat…
A kasszához léptem, ahol két konyakos üveg állt. Az egyiknek már csak a fenekén maradt egy kevéske ital. Az este még mindkettő tele volt, és a jelek szerint elfelejtettem elrakni őket a szekrénybe. Az andalgó viziszörny pedig rávetette magát a keserű nedűre.
Az ég úgy fénylett, mit a sárgaréz, még nem szennyezte be a végeláthatatlan dugóban álló kocsik füstje. A környező épületek fölött élesebben derengtek a felkelőben lévő Nap első sugarai. Megnéztem az órámat. Hat sem volt még, húsz perccel hamarabb értem be. Kinyitottam az ajtót és előkészítettem a benzinkutat. Ilyenkor általában be-beállt már néhány autó, hogy tankoljon, de most sehol senki. Váratlanul rekedt hörgést hallottam a hátsó irodákba vezető folyosóról. Olyan volt, mint egy régi dízel, amit az ember télen próbál életre kelteni. Letettem a kulcsokat és füleltem pár pillanatig, aztán keresztülvágtam a benzinkút eladóterén, hátramentem és óvatosan bepillantottam a folyósóra a kávégép takarásából.
Egy kísértet dőlöngélt a pislákoló halogénes fényben. Piszkosfehér kendő volt rajta, kék-piros „Ltd. Gasoline” kopott baseballsapkát és letaposott sarkú gumipapucsot hordott. Egy seprővel hadonászott, szájából kilógott a félig elszívott cigaretta. Ránézésre legalább száz kilót nyomott. Lucía Calista volt, a takarítónő. Egy darabig csöndben maradtam és néztem, hogy egy viziló kecsességével vetekedő tántorgással ide-oda dőlöngél takarítás közben. Rekettes hangján egy dalt dúdol La Lloronáról, egy mexikói legendáról. Lucía látványa a félhomályban, a fülsértő földöntúli hörgése és az ennél is baljósabb dúdolása rendesen megalapozta a napomat…
A kasszához léptem, ahol két konyakos üveg állt. Az egyiknek már csak a fenekén maradt egy kevéske ital. Az este még mindkettő tele volt, és a jelek szerint elfelejtettem elrakni őket a szekrénybe. Az andalgó viziszörny pedig rávetette magát a keserű nedűre.
- Lucía drágám! – szóltam rá a dúdoló asszonyra.
A dallam megszakadt, a seprű a földre esett és a felettébb vidám hangulata megfagyott. Már én vagyok a kísértet.
- ¡Me cago en todo lo que se menea! – kiáltott fel a rémült nő. – Az ördögbe! Megmondtam már neked a múltkor is, hogy ne lopakodj így be a boltba, mert a kis Jézus magához veszi a lelkem.
A hangja, mint egy ébresztőóra csengője, visszarántotta a boltot a valóság talajára. Elmosolyogtam az ijedtségén miközben a padlón heverő seprű felé léptem.
- Bocsánat, Lucía, nem volt szándékomban megijeszteni téged - feleltem mosolyogva, miközben felvettem a seprűt és visszaadtam neki. - Csak meglepődtem, hogy már itt vagy és takarítasz. De nézd, ezek az üvegek... Az este még tele voltak. Tudsz erről valamit?
Lucía, még mindig zavartan, de megkönnyebbülten nézett rám, majd a konyakos üvegekre sandított és kérdőn megvonta a vállát.
- Nem tudok én semmit. Én ide csak feljárok takarítani, a bolt dolgaihoz nekem semmi közöm. – válaszolta és folytatta a takarítást.
Hümmögtem egyet és még mindig mosolyogva az üvegekhez léptem és felvettem őket a pultról.
- De legalább ízlett? – Kérdeztem játékosan az asszonyt.
Lucía a padlóra szegezte tekintetét, mintha a csempére lenne írva az univerzum rejtélyeinek megfejtése, aztán végül rám nézett.
- Chanteraide úr, hiszen emberek vagyunk. Előbb csak megszagolgattam… Aztán… Hát ittam egy kortyocskát. A gyomrom nem volt az igazi… No igen, aztán… aztán alighanem megszállt az ördög! De nem is szabad ám egy magamfajta szegény asszonyt kísértésbe vinni és kint hagyni a flaskát!
Megtámaszkodott a seprő nyelén és elgondolkodott egy pillanatra, majd így folytatta:
- Igazából nem is szeretem annyira a konyakot - mondta halkan, mintha csak magának beszélne. - Úgy értem, a tequila a kedvencem, szóval, ha lehet, akkor holnap azt tessék valahol kint felejteni. – tette hozzá, már magabiztosabban.
Ezután, mintha átbillentettek volna egy kapcsolót, hirtelen visszatért a régi, életvidám Lucíához és felkacagott az egészen. Tudta, hogy nem fogok gondot csinálni a korareggeli kis dajdajozásából. Nem először kapom rajta. Reggelente két órát takarít a boltban. Az ember bármilyen, akár csak kis összeget is, kint hagyhatott szem előtt, hozzá nem nyúlna. De az itókára rájárt, mint a vaddisznó a makkra.
- Szóval, Chanteraide úr, mit hozott a szép reggel? – kérdezte olyan fülsértő kiejtéssel, hogy azt kívántam inkább az éneklést folytatta volna, miközben egy mosolyt kanyarított az ajkára.
- Sean, Lucía. Csak hívj Seannak. Azt kicsit talán könnyebb megjegyezni és kimondani. – válaszoltam nevetve, tudva, hogy nehezére esik kimondania a francia nevemet.
- Rendben, Sean. - mondta, és halkan nevetve visszatért a takarításhoz.
- Csak a szokásos. Ma csak háromig vagyok bent, utána megyek át a szerkesztőségre. Egyébként, mi volt az a dal, amit dúdoltál? - kérdeztem, mialatt Lucía tovább takarított.
- Ez La Llorona dala. Egy ősi mexikói legenda egy asszonyról, aki a gyerekeit a folyóba dobta és a lelke azóta kísérti a partot, örök bánatban és kétségbeesésben - mondta halkan.
- Miért pont ezt a dalt dúdoltad? Ha nem sértelek meg a kérdéssel. – kérdeztem óvatosan, érezve, hogy több van a dolog mögött, mint az üveg olcsó konyak.
- Néha, amikor magányosnak érzem magam ez a dal jut az eszembe. Úgy érzem, mintha La Llorona szelleme velem énekelne, megértve bánatomat. – felelte.
- Ez igencsak szomorúan hangzik. - mondtam halkan. - És van valami különleges oka annak, hogy éppen ma jutott eszedbe ez a dolog?
- Ma van az a nap... – kezdte lassan, majd elhallgatott – Ma van a napja, hogy évekkel ezelőtt elvesztettem valaki nagyon fontosat. Úgy érzem, mintha én is a folyó partján állnék, keresve azt, aki már nincs többé.
- Nagyon sajnálom – mondtam szelíden.
- Ilyen az élet. Néha a legváratlanabb dolgok hozzák fel a mélyen rejlő érzéseket. De ne aggódj, ez csak egy dal. Holnap már valami vidámabbat fogok dúdolni – felelte egy halvány mosollyal az arcán.
- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, Lucía! – mondtam, elismerve, hogy mennyire bátor dolog volt őszintén beszélni ilyen mély és személyes dolgokról. De nem tudtam kiverni a fejemből, hogy azért az ital is adott neki ehhez egy kis bátorságot.
Utoljára szerkesztve: