une vie ordinaire colorée de gris | chanteraide.cohen

Állapot
A témához nem lehet hozzászólni, mert le van zárva.

Padre

Pötyögtető
Játékos
Üzenetek:56
Chanteraide Cohen
Ennui

Az ég úgy fénylett, mit a sárgaréz, még nem szennyezte be a végeláthatatlan dugóban álló kocsik füstje. A környező épületek fölött élesebben derengtek a felkelőben lévő Nap első sugarai. Megnéztem az órámat. Hat sem volt még, húsz perccel hamarabb értem be. Kinyitottam az ajtót és előkészítettem a benzinkutat. Ilyenkor általában be-beállt már néhány autó, hogy tankoljon, de most sehol senki. Váratlanul rekedt hörgést hallottam a hátsó irodákba vezető folyosóról. Olyan volt, mint egy régi dízel, amit az ember télen próbál életre kelteni. Letettem a kulcsokat és füleltem pár pillanatig, aztán keresztülvágtam a benzinkút eladóterén, hátramentem és óvatosan bepillantottam a folyósóra a kávégép takarásából.

Egy kísértet dőlöngélt a pislákoló halogénes fényben. Piszkosfehér kendő volt rajta, kék-piros „Ltd. Gasoline” kopott baseballsapkát és letaposott sarkú gumipapucsot hordott. Egy seprővel hadonászott, szájából kilógott a félig elszívott cigaretta. Ránézésre legalább száz kilót nyomott. Lucía Calista volt, a takarítónő. Egy darabig csöndben maradtam és néztem, hogy egy viziló kecsességével vetekedő tántorgással ide-oda dőlöngél takarítás közben. Rekettes hangján egy dalt dúdol La Lloronáról, egy mexikói legendáról. Lucía látványa a félhomályban, a fülsértő földöntúli hörgése és az ennél is baljósabb dúdolása rendesen megalapozta a napomat…

A kasszához léptem, ahol két konyakos üveg állt. Az egyiknek már csak a fenekén maradt egy kevéske ital. Az este még mindkettő tele volt, és a jelek szerint elfelejtettem elrakni őket a szekrénybe. Az andalgó viziszörny pedig rávetette magát a keserű nedűre.
  • Lucía drágám! – szóltam rá a dúdoló asszonyra.
A dallam megszakadt, a seprű a földre esett és a felettébb vidám hangulata megfagyott. Már én vagyok a kísértet.
  • ¡Me cago en todo lo que se menea! – kiáltott fel a rémült nő. – Az ördögbe! Megmondtam már neked a múltkor is, hogy ne lopakodj így be a boltba, mert a kis Jézus magához veszi a lelkem.
A hangja, mint egy ébresztőóra csengője, visszarántotta a boltot a valóság talajára. Elmosolyogtam az ijedtségén miközben a padlón heverő seprű felé léptem.
  • Bocsánat, Lucía, nem volt szándékomban megijeszteni téged - feleltem mosolyogva, miközben felvettem a seprűt és visszaadtam neki. - Csak meglepődtem, hogy már itt vagy és takarítasz. De nézd, ezek az üvegek... Az este még tele voltak. Tudsz erről valamit?
Lucía, még mindig zavartan, de megkönnyebbülten nézett rám, majd a konyakos üvegekre sandított és kérdőn megvonta a vállát.
  • Nem tudok én semmit. Én ide csak feljárok takarítani, a bolt dolgaihoz nekem semmi közöm. – válaszolta és folytatta a takarítást.
Hümmögtem egyet és még mindig mosolyogva az üvegekhez léptem és felvettem őket a pultról.
  • De legalább ízlett? – Kérdeztem játékosan az asszonyt.
Lucía a padlóra szegezte tekintetét, mintha a csempére lenne írva az univerzum rejtélyeinek megfejtése, aztán végül rám nézett.
  • Chanteraide úr, hiszen emberek vagyunk. Előbb csak megszagolgattam… Aztán… Hát ittam egy kortyocskát. A gyomrom nem volt az igazi… No igen, aztán… aztán alighanem megszállt az ördög! De nem is szabad ám egy magamfajta szegény asszonyt kísértésbe vinni és kint hagyni a flaskát!
Megtámaszkodott a seprő nyelén és elgondolkodott egy pillanatra, majd így folytatta:
  • Igazából nem is szeretem annyira a konyakot - mondta halkan, mintha csak magának beszélne. - Úgy értem, a tequila a kedvencem, szóval, ha lehet, akkor holnap azt tessék valahol kint felejteni. – tette hozzá, már magabiztosabban.

Ezután, mintha átbillentettek volna egy kapcsolót, hirtelen visszatért a régi, életvidám Lucíához és felkacagott az egészen. Tudta, hogy nem fogok gondot csinálni a korareggeli kis dajdajozásából. Nem először kapom rajta. Reggelente két órát takarít a boltban. Az ember bármilyen, akár csak kis összeget is, kint hagyhatott szem előtt, hozzá nem nyúlna. De az itókára rájárt, mint a vaddisznó a makkra.
  • Szóval, Chanteraide úr, mit hozott a szép reggel? – kérdezte olyan fülsértő kiejtéssel, hogy azt kívántam inkább az éneklést folytatta volna, miközben egy mosolyt kanyarított az ajkára.
  • Sean, Lucía. Csak hívj Seannak. Azt kicsit talán könnyebb megjegyezni és kimondani. – válaszoltam nevetve, tudva, hogy nehezére esik kimondania a francia nevemet.
  • Rendben, Sean. - mondta, és halkan nevetve visszatért a takarításhoz.
  • Csak a szokásos. Ma csak háromig vagyok bent, utána megyek át a szerkesztőségre. Egyébként, mi volt az a dal, amit dúdoltál? - kérdeztem, mialatt Lucía tovább takarított.
Lucía a padlóra nézett, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha visszaemlékezne valamire.
  • Ez La Llorona dala. Egy ősi mexikói legenda egy asszonyról, aki a gyerekeit a folyóba dobta és a lelke azóta kísérti a partot, örök bánatban és kétségbeesésben - mondta halkan.
  • Miért pont ezt a dalt dúdoltad? Ha nem sértelek meg a kérdéssel. – kérdeztem óvatosan, érezve, hogy több van a dolog mögött, mint az üveg olcsó konyak.
Lucía sóhajtott, és felnézett rám szemében fájdalommal.
  • Néha, amikor magányosnak érzem magam ez a dal jut az eszembe. Úgy érzem, mintha La Llorona szelleme velem énekelne, megértve bánatomat. – felelte.
  • Ez igencsak szomorúan hangzik. - mondtam halkan. - És van valami különleges oka annak, hogy éppen ma jutott eszedbe ez a dolog?
Az asszony egy pillanatra elgondolkodva nézett a semmibe, majd rám tekintett.
  • Ma van az a nap... – kezdte lassan, majd elhallgatott – Ma van a napja, hogy évekkel ezelőtt elvesztettem valaki nagyon fontosat. Úgy érzem, mintha én is a folyó partján állnék, keresve azt, aki már nincs többé.
  • Nagyon sajnálom – mondtam szelíden.
  • Ilyen az élet. Néha a legváratlanabb dolgok hozzák fel a mélyen rejlő érzéseket. De ne aggódj, ez csak egy dal. Holnap már valami vidámabbat fogok dúdolni – felelte egy halvány mosollyal az arcán.
Mosoly csillant meg az én arcomon is.
  • Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, Lucía! – mondtam, elismerve, hogy mennyire bátor dolog volt őszintén beszélni ilyen mély és személyes dolgokról. De nem tudtam kiverni a fejemből, hogy azért az ital is adott neki ehhez egy kis bátorságot.
Lucía csak bólintott, és folytatta a takarítást, miközben elgondolkodva tértem vissza a bolt dolgaihoz. Aznap reggel nem csak a benzinkút ajtaját nyitottam ki, hanem egy kis kaput Lucía lelkén, amin keresztül egy kis bepillantást kaptam az életébe, gondolataiba és érzéseibe.
 
Utoljára szerkesztve:

Padre

Pötyögtető
Játékos
Üzenetek:56
Chanteraide Cohen
Le citron

Háromnegyed négy. A váltás még sehol. Gondolhattam volna, hogy ma se fog semmi a tervek szerint menni. Lucía haláli andalgása csak az univerzum pecsétje volt a szar napomra. De azért valamennyire szerencsém van, alig-alig jöttek ma. – Egy pont nekem. Azonban bárhogy is számolom ez még mindig kettő – egy az életnek. Persze csak ha a mai napot nézzük, az összesítésbe inkább bele se merek gondolni.

Az a senkiházi Sam biztos már megint belőtte magát este valahol és a létezéséről sem tud, nemhogy arról, hogy ide kéne tolni magát, hogy mehessek a dolgomra… Na mindegy, legalább van egy kis időm gondolkodni. Leültem a bolt előtti padra, kezemben a notesszal, amit még két hete „fizetés kiegészítés” címszóval magamévá tettem.

A benzingőzös levegő mintha szikrázott volna a júniusi perzselő naptól. Lassan már fél öt, Sam még mindig sehol.

Különös érzéssel tölti el az embert egy ilyen születésnap, még ha nem is csinál ügyet belőle. Huszonnyolc év… Voltak napok, amikor azt hittem, hogy húsz sem leszek. Aztán tessék, se perc alatt húzhatom be a harmadik X-et.

Elveszve a gondolataim örvényében, számolgattam: Gyerekkor, iskolás évek Montréalban, középsuli Seattle-ben. Mára mindezek valószínűtlen messzeségbe vesznek.

Kút.png


2015. ősze, Los Santos
Emma, a barátnőm másfél éve rágta már a fülemet, hogy menjünk el Kanadába. Világot akart látni. Az első vizsgaidőszak előtt minden porcikám írtózott az utazás legkisebb gondolatától is, főleg ősszel Kanadába. Nem is nagyon tetszett neki a válasz, amikor november elején újra feljött a téma… „Világot akarsz látni?! Akkor maradjunk otthon internetezni!” – Így utóleg visszagondolva jobb lett volna megtartani ezt a megjegyzést magamnak de hát mindegy is.
„Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét? – Nem!
Először egy multimédiás kampányt indítasz, hogy meggyőzd az embereket arról, hogy a citrom hihetetlenül ritka, ami csak akkor működik, ha felhalmozod a citromot, ellenőrzöd a kínálatot, majd egy kommunikációs kampányt indítasz: A citrom az egyetlen módja annak, hogy azt mondd: "Szeretlek", eljegyzések és évfordulók elengedhetetlen kelléke. A rózsák kimentek, a citromok bejöttek. Plakátok, amelyeken az áll, hogy csak akkor szexel veled, ha van citromod. Korlátozott példányszámú citromos karkötők, sárga gyémántok, úgynevezett citromcseppek. Ráveszed az Apple-t, hogy az új operációs rendszerüket OS-Lemònnak hívják.
40%-kal többet kérsz a bio citromért, 50%-kal többet a konfliktusmentesért. Megtöltöd a Capitoliumot citromlobbistákkal, ráveszel egy Kardashian-t, hogy szopogasson egy citromszeletet egy kiszivárgott szexvideóban. Timotheé Chalamet citromos cipőt visel a cannes-i díjátadón. Legyen egy hashtag-kampány. Valami nem "menő" vagy "király", nem, hanem "citrom". 'Láttad ezt a filmet? Ott voltál azon a koncerten? Ez egy kibaszott citrom volt.' Billie Eilish, 'OMG, hashtag... citrom'.
Ráveszed az orvosokat, hogy ajánljanak napi négy citromot és egy citromos tablettát, hogy megszabadulj a toxinoktól, mert nincs félelmetesebb a toxinoknál… Aztán szabadalmaztatod a magokat. Írsz egy sor genetikai kódot, amitől a citrom egy kicsit jobban hasonlít a cicire és kapsz egy génszabadalmat a cici-citrom DNS-szekvenciára. És akkor jöhet a keresztbeporzás... A magok a vadonban keringenek egy ideig, majd bepereled a gazdákat a szerzői jogok megsértéséért, amikor a genetikai kód felbukkan a földjükön.
Dőlj hátra, kaszálj milliókat, aztán amikor végeztél, és eladtad a citromos birodalmadat pár milliárdért, akkor, és csakis akkor, csinálj egy kibaszott limonádét.”
De mivel nincsenek millióim egy baszott citrom uradalom kiépítéséhez maradt az utazás és az, hogy megpróbálom a legjobbat kihozni a kiruccanásból...


 
Utoljára szerkesztve:

Padre

Pötyögtető
Játékos
Üzenetek:56
Chanteraide Cohen
La terreur du clown

Bohóc.png



2015. tele, Montréal
Újra itthon. De minek?
Azok a kurva bohócok. Utálom őket, brutálisan. Hová vezetett a kanadai (tor)túra első napja?! A Plateau Mont-Royal negyedbe. „Avenue du Mont-Royal, l’avenue de l’amusemant et du rire!” A kacagás és a móka sugárútja… Inkább a terror és a rettegés sztrádája. A baszott bohócok, baszott főhadiszállása.
Négy vagy öt lehettem, amikor egy életre traumatizált az Avenue de Mont-Royalon tett sétánk az utcabálon. Egy rohadt alkoholista bohóc felkapott és módszeresen elragadott nővérem, Mary mellől. Anyámék meg csak nevettek és életük pillanataként élték meg a helyzetet. Nem esett le nekik, hogy nem örömkönnyek, hanem „most fog elrabolni és lemészárolni egy démon bohóc túlméretes cipőben” könnyek patakzottak le a rémült arcomon.
Szóval ilyen fasza gyerekkori traumák kötnek a kerülethez, és nagyon nem szeretek arra járni. Nyilván ezt szóvá is tehettem volna Emmának, ahelyett, hogy bedurculok és vonaglok az egész út ideje alatt. De valahogy sose éreztem, hogy erről beszélnek kellene. De közben kellemetlennek is találtam a dolgot… „Szia coulrofóbiás vagyok, tudod, aki fél a szájba áldozott bohócoktól! – Szia, nem, szia?” Vagy mi? Szóval ja… Még a barátnőmnek sem tudtam per nem akartam felhozni. Pedig jobb lett volna. Szerintem akkor és ott, abban a rohadt negyedben indult el a kapcsolatunk a lejtőn.

 
Állapot
A témához nem lehet hozzászólni, mert le van zárva.

Kinézet személyre szabása

Top Alsó