Üzenetek:92
Blaire Duncan | Eleonora Greek
Tengetem a napjaim a Chihuahua-ban, ugyanaz a forgatókönyv, bemegyek jó pofizok egy sort az emberekkel, néha elejtek egy flegma sóhajt, mert baszottul nem érdekel semmi és senki, egyedül egy személy tart életben Evie, meséltem a késelésről neki, hát meglepődött, hogy mennyire bekattantam és nem tudok magammal mit kezdeni, de legalább mellettem van és még ezek ellenére is támogat. Próbál vigasztalni és próbálja vidámabbá tenni az elbaszott életem, mellette tudok igazán nevetni.
Éjszakai műszakot toltuk Nelida-val, azt hiszem még nem is meséltem róla, ha jól emlékszem spanyol fiatal csajszi, aranyos kis esetlen lánynak tűnik, de aztán kitudja lehet, hogy a későbbiekben többet tudok róla mondani nektek. A csajos beszélgetést megzavarta egy férfihang. Megszólalt a rádióm, először nem szenteltem neki nagy figyelmet, azt hittem, hogy Maverick szólt valamit nekünk, de aztán megszólalt még egyszer. Ismerős ez a hang, régen nem hallottam, de annyira torzít a rádió hangja, aztán villámcsapásra levert a víz, mikor felismertem a hangját. Nelida-ra tekintettem és mondtam neki, hogy azonnal el kell mennem, ne haragudjon meg. Egyetértően bólintott, szerintem köszönni sem köszöntem úgy viharoztam ki az étteremből. Ez a férfi kibaszottul Toma Zivic! Beültem a kocsimba, kocsikáztam legalább tíz percet mire ténylegesen eljutott a tudatomig, hogy kinek a hangját hallottam. Félreálltam, a rádiómért nyúltam, a kezem remeg és izzad, alig bírom lenyomni azt a kurva gombot, alig kapok levegőt, annyira örülök neki, a szívem kiugrik a helyéről Istenem, mi van velem? Mint egy kamasz kölyök úgy viselkedek, szedd már össze magad basszameg, Blaire! Sírni akarok, de egy könnycseppet sem tudok ejteni. Látni akarom, a nyakába akarok ugrani és végre megköszönni neki, hogy megmentette az életem, hálásnak kell legyek neki. Félek, nem az erősségem a hálálkodás, vajon örülni fog nekem, vajon megölel, vajon hiányoztam neki. Annyi kérdést tudnék neki feltenni, de ami lassan a pokolba kerget az az, hogy miért mentette meg az életemet. A félelmem lassan átváltja a méreg, a gondolataim a szürke köd mögé bújnak, amit egy hatalmas vihar követ. Miért hagyott itt minket? Cserben hagyott minket, engem, mindenkit! Miért nem tudott jelezni? A bajtársa vagyok, nem? Dragomir után egyedül leginkább ő és Borya éreztették velem, hogy fontos ember vagyok és igenis vannak értékeim. Bármennyire is örültem Toma érkezésének, mikor sikerült eljutnom a raktárhoz, teljesen elfogott a düh, válaszokat akartam kapni a kérdéseimre és a kétségeimre. Viszont az is rátett egy lapáttal, hogy Toma első szavai az voltak felém, hogy de meghíztam az elmúlt hónapok alatt. Baszódj meg, ennyi? Ennyi mondani valód van?! Utána már jött minden magától, kifakadtam, sírni tudtam volna, hogy csak ennyit érek a számára, de annyira felemésztett a bennem dúló katarzis, hogy erős gyűlöletet kezdtem érezni Toma iránt. El akarom hallgattatni, semmi értelmes nem hagyta el a száját, csak a magyarázkodás és a kifogások. Nem szólhatott, mert bujkálnia kellett”. Mégis mi elöl? Ki elöl? Miért? Hol bujt meg? Segített neki valaki? Vajon Szerbiába ment Dragomir-nak jelenteni? Csak annyit kellett volna tennie, hogy szó nélkül odasétál hozzám és szorosan átölel, egy szót sem szólva, akkor talán nem vesztem el a fejem, de kettőt pislogtam és a kés már a kezembe volt, fogaimat összeszorítottam és futni kezdtem felé. Elkapta a karom, amiben a kés volt, megszorította csuklóm, dühömben csak fújtattam, értetlenül nézett rám és kérdezte mégis mi a fasz bajom van. Borya eközben csak nézett és várta a pillanatot, hogy mikor kell közbelépjen. Ekkor már nem tudtam megszólalni, egyedül csak az járt a fejembe, hogy ezt a beképzeld kis köcsögöt elhallgattassam. Mélyen egymás szemébe néztünk, a szemei szinte villámokat szórtak felém, megijedtem tőle, megijedtem a határozottságától. Elszégyelltem magam, mégis mit csinálok, tényleg ezt kellene tegyem, képtelen vagyok szembenézni az igazsággal, egy kibaszott hisztis bohóc vagyok. Nagy nehezen kirángattam a kezem Toma keze közül, megfordultam és elhagytam a raktár területét.
Szokásomhoz híven hazakocsikáztam, el akartam bújni a problémák elől. Nem kellett sok, hogy kopogást halljak a bejárati ajtómnál, úgy tűnik, hogy nem lesz egy nyugodt estém. Toma felvette a flegma mosolyát, ránéztem csak ráztam a fejemet, nem szóltam egy szót sem. Lelépcsőztem a kis udvarba és megszólalt az az idióta. Bár ne tette volna.
- Gyere adj egy csókot! – szólt teljes önbizalommal az arcán.
Mi van? Ez most komoly? Ezért jött ide ez a pöcs, mégis mi vagyok én neki? Nem vagyok senki tulajdona! Mit képzel magáról ez a pökhendi fasz! Itt gurult el teljesen a gyógyszerem, öklömet összeszorítva vertem be az orrát és szerencsémre letérdelt elém, fogta az arcát, ha a dühtől tudna lángolni a testem, akkor egy kurva porszem nem maradt volna belőlem, de nem csak belőlem szerintem az egész környékből. Szóval Toma épp előttem térdel, gondolkodás nélkül kezdtem el cibálni a pulcsiját és térdeltem rá az arcára. Na, ekkor fogott le Borya és húzott el Toma-tól, kapálóztam a lábaimmal, hátha szabadulok a fogásból, de mindhiába. Lehet nem kellett volna megütnöm, mert ezzel egy olyan utat nyitottam meg, aminek sosem fogom látni a végét. Toma lehajtott fejjel tápászkodik fel és lassan felvette velem a szemkontaktust, azokat a pillantásokat sosem felejtem el, magával ragadó volt, de egyben félelmetes, azt hiszem Toma-nak is elfogyott a türelme. Előrántotta a fegyverét és egyenesen az arcomba nyomta, elfordítottam a fejemet, nyöszörögtem Borya karjaiban, fújtattam. Immáron Boyra is ordibálni kezdett Toma felé, hogy ez már kezd elfajulni és tegye el a fegyverét. Természetesen nem hallgatott rá, mondta a mondanivalóját nekem. Én szorosan a szememet hunytam le, fogaimat csikorgattam, imádkozni kezdtem, hogy ne süsse el a fegyvert.
- Blaire, mégis mi a faszt gondoltál, mi ütött beléd?! Nem ütöttem meg még nőt! – torka szakadtából ordít felém.
- Mégis hol van Dragomir? Nyaral?! Csak mi maradtunk neked! És te ÍGY viselkedsz! Kibaszott hálátlan kurva! Megmentettem a kibaszott életed, mert nem tudtad meghúzni a ravaszt! – darálja felém a szavait, mindeközben az egész világom töri darabokra.
Minden szava igaz és egyenesen a lelkem legmélyéig hatolnak, felemésztenek a szavai, mai napig hallom ezeket a szavakat. Leengedte a fegyverét és gyors léptekkel megindult a kocsi felé. Borya elengedett engem, mikor már érzékelte, hogy nem kapálózok. Nem lennék az ő helyében két tűz között, Borya, aki összetartja a csapatot és ez most mind a szeme láttára hullik szét. Annyira sajnálom Borya, ennek is én vagyok az okozója. Hullajtani kezdtem könnyeim, ránéztem Borya-ra és csak ráztam a fejem, felmentem a lakásomba és az ajtónak dőlve kezdtem el irdatlanul zokogni.
Éjszakai műszakot toltuk Nelida-val, azt hiszem még nem is meséltem róla, ha jól emlékszem spanyol fiatal csajszi, aranyos kis esetlen lánynak tűnik, de aztán kitudja lehet, hogy a későbbiekben többet tudok róla mondani nektek. A csajos beszélgetést megzavarta egy férfihang. Megszólalt a rádióm, először nem szenteltem neki nagy figyelmet, azt hittem, hogy Maverick szólt valamit nekünk, de aztán megszólalt még egyszer. Ismerős ez a hang, régen nem hallottam, de annyira torzít a rádió hangja, aztán villámcsapásra levert a víz, mikor felismertem a hangját. Nelida-ra tekintettem és mondtam neki, hogy azonnal el kell mennem, ne haragudjon meg. Egyetértően bólintott, szerintem köszönni sem köszöntem úgy viharoztam ki az étteremből. Ez a férfi kibaszottul Toma Zivic! Beültem a kocsimba, kocsikáztam legalább tíz percet mire ténylegesen eljutott a tudatomig, hogy kinek a hangját hallottam. Félreálltam, a rádiómért nyúltam, a kezem remeg és izzad, alig bírom lenyomni azt a kurva gombot, alig kapok levegőt, annyira örülök neki, a szívem kiugrik a helyéről Istenem, mi van velem? Mint egy kamasz kölyök úgy viselkedek, szedd már össze magad basszameg, Blaire! Sírni akarok, de egy könnycseppet sem tudok ejteni. Látni akarom, a nyakába akarok ugrani és végre megköszönni neki, hogy megmentette az életem, hálásnak kell legyek neki. Félek, nem az erősségem a hálálkodás, vajon örülni fog nekem, vajon megölel, vajon hiányoztam neki. Annyi kérdést tudnék neki feltenni, de ami lassan a pokolba kerget az az, hogy miért mentette meg az életemet. A félelmem lassan átváltja a méreg, a gondolataim a szürke köd mögé bújnak, amit egy hatalmas vihar követ. Miért hagyott itt minket? Cserben hagyott minket, engem, mindenkit! Miért nem tudott jelezni? A bajtársa vagyok, nem? Dragomir után egyedül leginkább ő és Borya éreztették velem, hogy fontos ember vagyok és igenis vannak értékeim. Bármennyire is örültem Toma érkezésének, mikor sikerült eljutnom a raktárhoz, teljesen elfogott a düh, válaszokat akartam kapni a kérdéseimre és a kétségeimre. Viszont az is rátett egy lapáttal, hogy Toma első szavai az voltak felém, hogy de meghíztam az elmúlt hónapok alatt. Baszódj meg, ennyi? Ennyi mondani valód van?! Utána már jött minden magától, kifakadtam, sírni tudtam volna, hogy csak ennyit érek a számára, de annyira felemésztett a bennem dúló katarzis, hogy erős gyűlöletet kezdtem érezni Toma iránt. El akarom hallgattatni, semmi értelmes nem hagyta el a száját, csak a magyarázkodás és a kifogások. Nem szólhatott, mert bujkálnia kellett”. Mégis mi elöl? Ki elöl? Miért? Hol bujt meg? Segített neki valaki? Vajon Szerbiába ment Dragomir-nak jelenteni? Csak annyit kellett volna tennie, hogy szó nélkül odasétál hozzám és szorosan átölel, egy szót sem szólva, akkor talán nem vesztem el a fejem, de kettőt pislogtam és a kés már a kezembe volt, fogaimat összeszorítottam és futni kezdtem felé. Elkapta a karom, amiben a kés volt, megszorította csuklóm, dühömben csak fújtattam, értetlenül nézett rám és kérdezte mégis mi a fasz bajom van. Borya eközben csak nézett és várta a pillanatot, hogy mikor kell közbelépjen. Ekkor már nem tudtam megszólalni, egyedül csak az járt a fejembe, hogy ezt a beképzeld kis köcsögöt elhallgattassam. Mélyen egymás szemébe néztünk, a szemei szinte villámokat szórtak felém, megijedtem tőle, megijedtem a határozottságától. Elszégyelltem magam, mégis mit csinálok, tényleg ezt kellene tegyem, képtelen vagyok szembenézni az igazsággal, egy kibaszott hisztis bohóc vagyok. Nagy nehezen kirángattam a kezem Toma keze közül, megfordultam és elhagytam a raktár területét.
Szokásomhoz híven hazakocsikáztam, el akartam bújni a problémák elől. Nem kellett sok, hogy kopogást halljak a bejárati ajtómnál, úgy tűnik, hogy nem lesz egy nyugodt estém. Toma felvette a flegma mosolyát, ránéztem csak ráztam a fejemet, nem szóltam egy szót sem. Lelépcsőztem a kis udvarba és megszólalt az az idióta. Bár ne tette volna.
- Gyere adj egy csókot! – szólt teljes önbizalommal az arcán.
Mi van? Ez most komoly? Ezért jött ide ez a pöcs, mégis mi vagyok én neki? Nem vagyok senki tulajdona! Mit képzel magáról ez a pökhendi fasz! Itt gurult el teljesen a gyógyszerem, öklömet összeszorítva vertem be az orrát és szerencsémre letérdelt elém, fogta az arcát, ha a dühtől tudna lángolni a testem, akkor egy kurva porszem nem maradt volna belőlem, de nem csak belőlem szerintem az egész környékből. Szóval Toma épp előttem térdel, gondolkodás nélkül kezdtem el cibálni a pulcsiját és térdeltem rá az arcára. Na, ekkor fogott le Borya és húzott el Toma-tól, kapálóztam a lábaimmal, hátha szabadulok a fogásból, de mindhiába. Lehet nem kellett volna megütnöm, mert ezzel egy olyan utat nyitottam meg, aminek sosem fogom látni a végét. Toma lehajtott fejjel tápászkodik fel és lassan felvette velem a szemkontaktust, azokat a pillantásokat sosem felejtem el, magával ragadó volt, de egyben félelmetes, azt hiszem Toma-nak is elfogyott a türelme. Előrántotta a fegyverét és egyenesen az arcomba nyomta, elfordítottam a fejemet, nyöszörögtem Borya karjaiban, fújtattam. Immáron Boyra is ordibálni kezdett Toma felé, hogy ez már kezd elfajulni és tegye el a fegyverét. Természetesen nem hallgatott rá, mondta a mondanivalóját nekem. Én szorosan a szememet hunytam le, fogaimat csikorgattam, imádkozni kezdtem, hogy ne süsse el a fegyvert.
- Blaire, mégis mi a faszt gondoltál, mi ütött beléd?! Nem ütöttem meg még nőt! – torka szakadtából ordít felém.
- Mégis hol van Dragomir? Nyaral?! Csak mi maradtunk neked! És te ÍGY viselkedsz! Kibaszott hálátlan kurva! Megmentettem a kibaszott életed, mert nem tudtad meghúzni a ravaszt! – darálja felém a szavait, mindeközben az egész világom töri darabokra.
Minden szava igaz és egyenesen a lelkem legmélyéig hatolnak, felemésztenek a szavai, mai napig hallom ezeket a szavakat. Leengedte a fegyverét és gyors léptekkel megindult a kocsi felé. Borya elengedett engem, mikor már érzékelte, hogy nem kapálózok. Nem lennék az ő helyében két tűz között, Borya, aki összetartja a csapatot és ez most mind a szeme láttára hullik szét. Annyira sajnálom Borya, ennek is én vagyok az okozója. Hullajtani kezdtem könnyeim, ránéztem Borya-ra és csak ráztam a fejem, felmentem a lakásomba és az ajtónak dőlve kezdtem el irdatlanul zokogni.