Theo MacConnel

[Sanyi]

​

Theo MacConnel

​

Született: 12.03.1996, Dublin
Megjelenése: Igényes, barátságos
Magassága, súlya: 183 cm, 85 kg

Tanulmányai:
- General Medical Practicioner, Trinity College, Dublin, 2015 - 2020
- Doctor in Psychology, Narcotics and Surgery, 2020-


Fóbiák:
Tériszony, Arachnofóbia, Thesszalofóbia

Jó tulajdonságok: Jószívű Barátságos Intelligens Maximalista​

Rossz tulajdonságok: Akaratos Őszinte Arrogáns Laza​

---

Tiszteletem! Theo MacConnel az én becsületes nevem. Sokan szeretik a sajátjukat, de sokan nem. Megmondom őszintén, nekem semmi problémám nincs vele.. olyan egyszerű és hangzatos. Írországi gyerek vagyok, ott is nőttem fel, és éltem egészen mostanáig. Anno 1996. március 12-én születtem Dublin egyik kisebb kórházában a Republican avenue-n. Fain kis hely, sokat jártam oda tanulmányaim alatt.

Édesanyám Theresa Ludoven, német családból származó asszony volt, de úgy a legjavából. Akkora tökösség szorult belé, mint amit ember ritkán lát! Szülésznőként dolgozott abban a kórházban, ahol én is világra jöttem. Vicces volt, hiszen a saját kollégái, és kolléganői segédkeztek neki, akikkel nagyon sokat hülyéskedett. Szerintem erről az ágról valóak a jobbik tulajdonságaim. Szerették őt. Nyilván illik ezen a ponton néhány szót ejtenem apámról is, Mr. Edward MacConnel-ről. Nos.. nem volt egy mintaapa. Sokat szenvedett gyerekkorában a részeges nagyapámtól, úgyhogy részben megbocsáthatók tettei. Szerencsénkre sokat nem igazán tartózkodott velünk, valamint el is ment, elhagyott minket valami prostiért Franciaországban. Remélem boldogan él ott!

---

Szóval visszatérve anyánkra, és rám, a kicsi Theo-ra, nekünk sem adatott valami jó féle sors. Mai fejjel már tudom, hogy mi történt vele, de akkor honnan tudtam volna még?! Végtagsorvadásban szenvedett. Igen.. pontosan úgy kezdődött, ahogyan azt tanultuk. Egy egyszerű eleséssel. Elesett, de komolyabb baja nem lett akkor még. Aztán fokozódtak a számok, egyre gyakrabban hagyta el lábát az erő, mígnem tartósan maradt a földön. A 7-8 éves én hogy tudott volna segíteni, hmm?! El sem lehet hinni, de nem volt erőm felkapni őt, úgyhogy egyből szaladtam Dr. Murph-höz, a körzeti orvosunkhoz. Nagyon jó ember volt ő, amolyan apámként tekintettem rá. Annyira azért nem voltam buta, hogy ne fogjam fel: nagy a baj. Sok kezelést kapott, sokat is szenvedett szegénykém, de végül a betegség legyőzte. Alig töltöttem a 9. évemet, amikor eltemettem a saját édesanyámat, úgy, hogy az ég világon sehogyan sem tudtam neki segíteni. Sehogyan! És ez hihetetlenül megviselt.

A temetés után a hatóságok, és az állam karolt fel olyan formában, hogy bevágtak egy intézetbe. Köszönöm szépen innen is! Hatalmas élmény volt ám! Aham, persze ez irónia. Sok gyerek nagyon lentről került ide be, és tovább is folytatták az életvitelüket. Pedig tehettek volna ellene, hogy ne váljanak semmivé, és süllyedjenek el az emésztőben, de hát ez nem sikerült. Fogalmam sincs, hogy honnan szerezték azt a sok szart, de mindig volt mit tolniuk. Gyerekek! Hangsúlyozom: GYEREKEK! Csak hogy az endorfin szintem továbbra se nőjön, őket is láthattam elhullani, mint a legyeket konkrétan. Fiatal, tizenéves gyermekeket, akiket a hasonló gyerekkort megélt, kiégett senkiházik támogattak azzal a sok szarral.

---

Hamar rájöttem, hogy valamit tennem kell, ha bármit is el akarok érni ebben az életben. Fogtam az ír makacsságomat, és munkát kezdtem keresni, hozzáteszem körülbelül 12-13 éves lehettem akkoriban. Amikor Dr. Murph fülébe jutott, hogy munkát keresek egyből megfogta a grabancomat. Igen, az a Dr. Murph, aki igyekezett édesanyámon segíteni, de akkoriban még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, hogy bármit is tudjon kezdeni vele.. pedig ő mindent megtett. Na szóval, felajánlotta, hogy lehetek amolyan „segédje”, és még egy kevés pénzt is kereshetek cserébe. Kaptam is az alkalmon! Nem volt olyan nehéz dolgom, hiszen kisebb sebeket kellett tisztítanom, kötözéseket feltenni, takarítani az eszközeit, és a többi. Jó meló volt, és élveztem is. Igazából szerintem itt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy talán én is csinálhatnám azt, mint Dr. Murph. Segíteni az embereknek, gyógyítani őket testileg, és lelkileg is. Hamár én nem tudtam édesanyámnak.

---

Amikor felcseperedtem a nyomorból, és végre a magam ura lehettem, bártan jelentkeztem a dublini Trinity College kampuszára. Gondolkodtam rajta, hogy milyen szakot is válasszak pontosan, hiszen addigra már láttam pár dolgot Dr. Murph kezei alól. Mondta, hogy felesleges ezen gondolkoznom még, ugyanis előbb általános orvostudományt kell tanuljak. Így is alakult. 18 évesen otthagytam az otthont, és a már megkeresett pénzből sikerült egy albérletet találnom, amit egészen otthonosra berendeztem magamnak. Nagyon-nagyon hosszú idő után éreztem úgy magam, hogy végre otthon vagyok. Persze anya nagyon hiányzott még akkor. Mái napig, de az ember együtt tud a tudattal élni, és elfogadja egy idő után. Iskolás éveimet erős, kitartó és maximalista tanulással töltöttem, nem a legjobb, de jó akartam lenni a szakmámban. Nem riadtam meg a patológiától, szülészettől, de a műtétektől sem. Ha kellett takarítottam, ha kellett segédkeztem, ha kellett bármit megcsináltam. Néha kicsit beteges megfelelési kényszerrel is. Mit mondjak? Maximalista vagyok.

Az első államvizsgám ötös lett, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy folytassam a tanulmányaimat, immáron szakosodottabb irányon. Pszichológiát, narkotikumokat és műtéteket választottam. Az elsőt azért, mert segíteni akarok azokon, akik hasonló cipőben járnak, mint én akkoriban. A narkotikumok elleni küzdelmet, és azoknak a kutatását pedig a gyerekotthonban látottak miatt. A műtétekre való specializálódást ki sem kell fejtsem… Édesanyám emlékére. Így áll tehát össze a kép.

---

Kellő érdeklődésemnek, és teljesítményemnek hála a félévek alatt egész jó társaságot sikerült magam köré gyűjtenem, és az utolsó félév megkezdtével lehetőséget kaptam, hogy külföldön töltsem le a gyakorlati időmet cserediákként. Egy egyszerű szerződést kellett megírjak, és az egyetem még a repjegyet is intézte nekem. Egyedül Dr. Murph-öt sajnáltam otthagyni, de egy másodpercig sem hátráltatott engem, sőt bátorított. Viszont amikor eljött a napja az utazásomnak, ejtett egy pár könnyet az öreg.. Na.. mégiscsak évekig ott voltunk egymásnak. Felszálltam arra a repülőre, és bizakodóan, ambíciózusan, és telis-tele energiával megindultam az ismeretlenbe.

Leszállásunk után az egyetem által biztosított albérletembe költöztem Vespucci Beach-en. Nagyon király az a hely, csak ajánlani tudom! Tengerpartra néző teraszok, csendes környék. Na egyszóval csodás! Viszont egy másodpercig sem húzhattam az időmet. Gyorsan felpattantam egy buszra, és az Eclipse Medical Tower felé vettem utamat, ahol egy laza interjú után már munkába is állhattam! Nagyon izgatott vagyok, hogy mit fogok itt elérni! Az biztos, hogy a félév végére ledoktorálok!

 

[Sanyi]

Az első este

​

Nem semmi azt kell, hogy mondjam. Ugye a történet úgy kezdődik, hogy megkaptam Mr. Stankovic Specialist-ot, az oktatómként. Nagy tudásúnak tűnik, úgyhogy egy másodpercig sem bánom, hogy őt kaptam. Sokan mondták, hogy tegeződjek velük, viszont Mr. Stankovic azt mondta, hogy ki kell érdemeljem. Na ezt nagyon díjazom! Az első esetünk egy laza röntgenezés volt ahol szépen megnéztük a helyes metódust. Ugye először szépen le kell teríteni egy vékony lepedőt a felfekvőre, hogy mégis higiénikus legyen. Aztán jön az a rész, amikor készíti a képet. Na de nem is untatom a népet, ez az unalmasabbik része.


Az este nagyon kemény volt az biztos. Sorra jöttek és jöttek az esetek. Először még bírtam Mr. Stankovic mellett, viszont utána muszáj volt külön műtőbe mennem. Bemosakodtam, beöltöztem és a kollégák folyamatosan csak hozták és hozták és hozták a pácienseket. A legkeményebb egy Felix nevű úriember volt, akiből 3 helyen jött a vér. Pontosabban 3 lyukból... Azt se tudtam hirtelen mit kezdjek vele, de hát ha nem sietek... elvérzik... Összeszedtem a gondolataimat, fújtam egy nagy levegőt aztán hajrá. Fertőtlenítés, golyó kiszedése, összevarrás, stabilizálás. Mindezt nagyon rövid idő alatt, de Felix túlélte hála az égnek, épülget szépen.


Aztán jött még este egy nagyon "kedves" hölgy a kórházba. Blaire. Nem egyszerű eset a lány, az teljesen biztos. Három bütykéből folyt a vér, keményen lehorzsolta. Biztosan nem verekedett, mert emberi csonttól úgy, hogy még bőr és izom is van rajta, nem horzsolja le. Ez belevágott egy falba. Felhívtam az egyik kezelőbe, ahol alapvető ellátást kapott. Lefertőtlenítettem a sebeit és bekötöztem neki. Nagyon érdekes személyisége van, hiszen aznap délelőtt konkrétan az érzéseimbe akart beletiporni. Gúnyolódni, lökdösődni kezdett, ami annyira azért nem hatott meg. Előítéletek. Ebből áll a világ. És bármennyire is mondja, hogy márpedig neki nem volt egyszerű bla..bla..bla. Nem gondol bele, hogy mással is történhetett hasonló. Sajnálom őt, és szeretnék neki segíteni, ha engedni fogja majd. Hisz ezért lettem, illetve leszek doki. Nyilván jól esett neki a hűsítő krém, még látszott is rajta. Viszont kifelé menet még egy kést belémdöfött azért. Fogta, és bemutatott mindenki szeme láttára! Nem semmi!

 

[krekor]

[HC]Kedves @Sanyi !

Köszönjük, hogy időt és energiát szántál a karaktered megalkotásába.

A lapodat elolvastuk és átértékeltük. Egy olyan hibát véltünk felfedezni, hogy a karaktered nemzetisége és a leírtak nem össze egyeztethetők. Kérlek, hogy ellenőrizd át újra a lapodat és a nemzetiségedet figyelembevéve javítsd azokat!
A szülési körülményeket és az ahhoz tartozó kedvcsináló történeteket el lehet hanyagolni, az olvasó erre nem kíváncsi és érdektelen információs halmaz.
Próbáld meg időrendi sorrendbe rakni a történetet és ne ugráljunk a történetben 'és ugye' után.
Marad ellenőrzés alatt a lap.

Köszönöm.[/HC]

 

[Sanyi]

Igyekeztem újragondolni a történetet, tettem hozzá, elvettem belőle. Várom a bírálatát!

 

[Sanyi]

Bent a sűrűben



​

---

​

Említettem előbbi írásomban Blaire Duncan nevezetű kedves hölgyet. Amint tudni lehet szeretek segíteni embereken, sőt, kötelességemnek érzem. Blaire az egyik olyan ember az életemben, akin látom, hogy tenne a dolgok ellen, de részben már feladta, részben pedig reménytelennek érzi. Azt hiszem, hogy mindenki számára van még remény. Bárki megérdemli azt a második esélyt, amivel új lapot, egy új fejezetet kezdhet az életében. Ő sem más, mint bármelyikünk.

Minap este nagyon feldúltan érkezett meg a törzshelyemre, a New Horizon Pub-ba. Kért egy sört, a kedvenc italát, és egész gyorsan leküldte. Nem kellett sok neki, hogy belémálljon. Nem szeretem a feszültséget, ezért hamar ráhagytam, és kimentem levegőzni egyet. Nyilván a kedves barátnőnk nem gondolta úgy, hogy rámhagyja. Kijött ő is, és jóformán megragadta a torkomat. Elgondolkodtam rajta, hogy a gyorshívómat benyomom, és kihívom rá a rendőrséget, de nem. Nem, hiszen tudtam, ha eleget szenvedek, mint ahogyan Jézus Krisztus tette az emberiségért, talán felcsillan a szeme. Tudjuk, hogy hogyan szól az eskünk: "Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik."

Addig fajult a dolog, amíg földre kerültem. Hihetetlen késztetés volt bennem, hogy igenis megfogom, és leállítom, ahogyan azt illene. De nem ilyen vagyok. Csak ütött, és ütött, és ütött. Én pedig tűrtem. Fáradt állapotomban néhány olyan szó hagyta el számat, amiket leginkább gyerekkori emlékeimhez tudnék kötni: "Annyi mindentől szabadítanál meg". Nem tudom miért, de Blaire megállt. Talán még meg is ijedt. Úgy gondolom ebben a pillanatban jött rá, hogy nem ő az egyetlen, aki szenvedett gyermekkorában. És ez az a pont! Itt van az a dolog, amiért tűrtem neki. Egy reménysugarat nyújtottam neki, ami nekem tökéletesen elég. Hisz a remény mindenkinek elérhető!

---

Aztán találkoztam egy nagyon rég elfeledett ismerőssel. Isaiah Lambard személyesen. Sokaknak nem kell bemutatnom, egy afroamerikai srác, aki olyan ügyesen áll a saját lábán, hogy le a kalappal. Az édesapját, Dr. Lambard-ot nagyon régről ismertem, egy híres fogorvos Los Santosban, aki valamikor, amikor én még Dr. Murph szárnyai alatt tevékenykedtem megfordult Dublinban valami szakmai találkozón. Aztán a Kölyök is ott volt, de még nagyon pöttömként. Háát.. felcseperedett. Szó, mi szó.. telik az idő!

Teljesen véletlen, hogy egymásba botlottunk a kórházban. Azt hiszem gyógyszerekért érkezett, hiszen a nagymamája betegeskedik. De nem olyan komoly, csak az idősödéssel járó gyengülések. Elmesélte, hogy egyedül kell szegényt eltartania, és fogalma sincs hogyan legyen tovább. Magánorvosokra nincs pénze, a gyógyszereket meg épphogy meg tudja venni. Így tehát felajánlottam neki, hogy alkalomadtán megvizsgálom az Öreg lányt, és állom a gyógyszereit, átvéve Isaiah válláról a terhet. Látszólag nagyon örült neki. Jó szájízzel búcsúzott el aznap tőlem.

---

És hatalmas hírrel érkeztem! Úgy tűnik megkaptam az aláírásomat az első részvizsgámhoz az Eclipse-ben. Ha kihirdetik a vizsgaidőpontokat, akkor feljelentkezek egyre, és olyan szín ötös dogát írok, hogy a Professzor csak csodálkozni fog! Aztán Junior Resident-ként fogom tudni folytatni karrierem. Olyan szinten telítve vagyok ambíciókkal, hogy alig tudom szavakba önteni! Nagyon izgatott vagyok, tényleg.

---

 

[krekor]

[HC]Kedves @Sanyi !

Köszönjük, hogy időt és energiát szántál a karaktered megalkotásába.

A lapodat elolvastuk és átértékeltük. Egy olyan hibát véltünk felfedezni, hogy a karaktered nemzetisége és a leírtak nem össze egyeztethetők. Kérlek, hogy ellenőrizd át újra a lapodat és a nemzetiségedet figyelembevéve javítsd azokat!
A szülési körülményeket és az ahhoz tartozó kedvcsináló történeteket el lehet hanyagolni, az olvasó erre nem kíváncsi és érdektelen információs halmaz.
Próbáld meg időrendi sorrendbe rakni a történetet és ne ugráljunk a történetben 'és ugye' után.
Marad ellenőrzés alatt a lap.

Köszönöm.[/HC]

[HC]A lap HCRP minősítést nyert. Küldd be In-Game Dashboardon a lapodat, hogy a szerveren is elfogadott státuszban lehess![/HC]

 

[Sanyi]

II. fejezet
Orvosoljuk a történteket​

1. rész
Drogterápia
​

Ejha hol is kezdjem. Eseménydús volt az elmúlt pár napom. Talán kezdem a legelején, ami igazából a legfontosabb is egyben. Kicsit talán melankolikusabb lesz a mondandó, hiszen maga a történet is az. Blaire Duncan... Úgy tűnik a középpontja az orvosi karrierem növekedésének, de talán ugyan úgy az életemnek is Los Santosban. A múltkori "bemutatós" incidens után egyfajta szorosabb kapcsolat kezdett el kialakulni köztünk. Úgy tűnik, hogy... talán megbízik bennem. Hosszú ideje valakiben. Bejött hozzám minap a kórházba, és elhívott egy kezelőbe. Hatalmas dologba vágta bele a fejszéjét, hiszen le akar szokni arról a sok szarról, amit tol magába. Nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ilyen nagy fába vágom a fejszémet. Szimpatizálni kezdtem vele, így belementem néhány kikötéssel. Egyrészt megbízunk egymásban, másrészt pedig minden ami a kezelőben történik, az ott is marad. Ez jól ment egy ideig, Blaire szépen viselte a kezeléseket, a beszélgetéseket, és az elvonási tüneteket. Igen.. jól viselte.. egészen a tegnapi napig. Tegnap este rendkívül feldúltan érkezett meg a kórházba, és senkivel nem volt hajlandó beszélni, csak kizárólag velem. Így hát elhívtam egy kezelőbe, és beszélni akartam vele, de nem volt hajlandó úgy cselekedni, ahogyan kértem. Én is felkaptam a vizet rá, hogy képtelen hallgatni a szavamra, így eleinte csak ordibáltunk egymással. Ő meg járkált fel-alá, ami általában kikészít engem. Kifújtuk mind a ketten a levegőt, és ejtettünk pár szót végre kultúráltan, aztán megjelent az egyik kolléga az ajtóban, mire nem is kell bemutatnom, Blaire kiakadt. Ökölbe szorított kéz, fel-alá járkálás, ordibálás stb. Végül a sarokba húzódott, és elkezdett zokogni, hogy ő ezt nem bírja tovább.. "A sok hang".. "Segítségkérés".. "Nem hagynak békén".... Itt... eltört a mécses... Rájöttem, hogy miért az a sok agresszió... Miért az a sok negativitás, ellenszenv.. Blaire csak védekezik. Maga.. és az emlékei ellen. Megöleltem olyan szorosan, mint ahogyan régen édesanyámat öleltem mielőtt eltávozott tőlem, s én is ejtettem pár könnycseppet. Egymás nyakában sírtunk mint két gyermek. Két gyermek, hasonló történettel, különböző élethelyzetben.

- Megmondják, hogy tegyem, vagy ne tegyem. Segítségért kiáltanak. - mondta Blaire zokogva.
- Itt vagyok Blaire, segítek bármi legyen is! Melletted vagyok. - könnyezett ugyancsak az én szemem is. Viszont ez a lányt nem hatotta meg, üres tekintettel nézett rám, mígnem szerintem elkattant az agya. Ismerhető, hogy ez nem jelent jót.
- Nem bírom tovább! Be kell lőnöm magam! - állt fel mellőlem indulatosan Blaire, majd lökött rajtam egyet. A lökés hatására én hátraestem, és nem tudtam felállni a helyemről. Erre ő elkezdett dobálni engem eleinte palackokkal.
- Hagyd abba leány! Csak segíteni akarok neked! Állj le! - kiáltoztam rá torokból, de mintha valaki más lenne előttem. Egyre nehezebb, és veszélyesebb dolgokkal kezdett dobálni a kezelőben. Volt mellettem a polcon egy tű, megtöltve Dormicum-mal, ami egy nagyon erős altatószer. Műtéteknél szokták használni. Felálltam sebesen, és testi előnyömet kihasználva rárontottam, majd beleszúrtam a nyakába az altatót.
- Mi... mit tettél.. velem? - lassult le Blaire beszédképessége. Ezek után, mint egy rongybaba összedőlt a kezeimben. Én pedig csak tartottam, és tartottam. Mintha a világ minden kínját tartanám a kezemben. Zokogva.
- Sajnálom Blaire.. Sajnálom! - zokogtam a lányt ölelve, és tartva. Feltettem a hordágyra, s feltoltam a kórterembe. Betakartam, és lekötöttem karjait, hogy ha felébredne ne tudjon magában kárt tenni. Én pedig csak némán figyeltem őt.​

2. rész
Utóhatás
​

Este muszáj volt egy sört bontanom otthon. Az újdonsült otthonunkban Vinewood tetején. Nick Bleidd barátom a társtulajdonos, akivel úgy gondoltuk itt az ideje egy nyugodt környékre költöznünk. Amikor hazaértem hűtőbe nyúltam, szisszentettem egy hideg sört, és végig zokogva a házat kisétáltam az udvarra. Ott pedig csak sírtam, és iszogattam a sörömet bámulva a város esti fényeit. Olyan hangos voltam, hogy a bent "sakkozó" Nick, és Naia felriadtak a hangomra. Nick-ket nem kellett kétszer kérni, odajött hozzám, és lelket öntött belém.
- Na kezdj el csiripelni. - jött oda hozzám Nick. A hangja is megnyugtató, ráadásul az akcentusa.. még a libabőrt is felállítja a hátamon. Otthoni hangok!
- Nincs.. semmi.. - szipogtam párat kortyolva a sörömet, könnyektől fojtott hangon.
- Szívj egyet. - dobott le mellém egy doboz cigit gyújtóval együtt. Rápillantottam a cigire, és meghúztam a számat. Utálom a cigarettát! Nem is értem, hogy akkor miért gyújtottam rá. De megtettem. Kihúztam egy stresszgyilkos cigarettát a dobozból, majd meggyújtottam a végén. Mélyeket pumpáltam belőle, reménykedve hátha feldob. Fogjuk rá.. így történt.
- Csak Blaire... - kezdtem el a mesélést Nick számára. A srác mindig tudja, hogy mi után mit kell mondani, úgyhogy sikerült lelket öntenie belém.
- Még most elfogadható Theo.. 10 év múlva meg ne lássak páciens miatt könnyet az arcodon! - szidott le Nick.
- Tudom, csak Blaire... aggódom érte. Törődöm vele, és nem akarom, hogy baja essen. - mentegetőztem neki. S végül lehúzva a sörömet felpattantam, és elhatároztuk, hogy tartunk egy nagy kaja-bevásárlást.
​

3. rész
L'Amour
​

Egy kis vidámság így a végére! Pörgettem minap a FaceNetworköt szolgálat után, és rábukkantam egy nagyon szemrevaló, és csinos leányzóra a neten. Nemrég költözhetett ide, hiszen suliba jár, és nem régen indult el a ULSA új tanéve. Gondolkodtam rajta, hogy én is átiratkozom ide, viszont még jár az ösztöndíj a Trinity-ről. Szóval beszélgettünk Face-n egy kicsit, és megjelöltünk egy találkozót az egyetem udvarán. Így is történt, mind a ketten megjelentünk ott. Chh! Nem semmi a lány, meg kell valljam.
- Theo igaz? - kérdezte a lány az autóban ülve, s közben le-lepillantott a kocsija ajtajára.
- Pontosan. Theo.. Theo MacConnel! - mosolyogtam rá a gyönyörű ír mosolyommal. Közben észrevettem ám, hogy azért pillogtat az ajtóra, hogy nyissam ki neki. Egy gyors fejszámolás után elhatároztam magam, hogy legyen. Kinyitom neki.
- Úriember vagyok.. csak ezért.. ne szokj hozzá. - villantottam egy újabb pajkos mosolyt arcomra, és kinyitottam az ajtót neki, amiből ő kellően kiszállt.
- Clementine Maulet. - nyújtotta felém a kezét. De nem akárhogy! Mint ahogy a magas osztálybeliek szokták. Kézfejjel felfelé, várva, hogy megcsókoljam neki. Ugyan már! Theo MacConnel vagyok. Így hát kezet fogtam vele, és elfordítottam kezeinket oldalra.
- Egyenlő felek. - jelentettem ki neki. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, de hát nem érdekel. Nem fogok felsőbbrendű-papucsosat játszani. Ha akar valamit, akkor így is akarjon. Másképpen pedig ne húzzuk egymást idejét. Szóval utána nem fordult sarkon, hanem elindultunk beszélgetni egyet. Jó volt, meg kell hagyni. Aranyos lánynak tűnik, hátha lehetne még ebből a dologból valami!
​

​

 

[Sanyi]

III. Fejezet
Konstans EKG
(a.k.a megáll a szív)​

​

1. rész
A Cockatoos incidens​

L’Amour? Ugyan már.. ilyen nem létezik! Ebben a városban legalábbis nem nagyon, de ha igen, akkor is ritkán. Azt gondolná az ember, hogy „kívülállók” vagyunk mind a ketten, úgyhogy jó lehet. Lehet a francokat! Egy rohadt zöld karkötő miatt! Clementine Maulet, francia lány. Mi ugye elmentünk találkozni múltkorában a hegyekbe, de tényleg egy teljesen ártalmatlan ismerkedésre, csak ketten, nyugalomban. Egész jó volt az este, élveztem a társaságát, és láthatóan ő is az enyémet. Aztán nem tudtunk beszélni pár napig, egészen addig, amíg nem volt a Cockatoosban esemény. A tipikus zöld karkötő, akkor szabad vagy, piros ha pedig nem. Na hát én zöldet választottam, gondolván.. hangsúlyozom, gondolván.. hogy amúgy sem történt semmi, és mi gond lehet belőle? Hát, pechemre a lány pirosat választott. Azért még csak le sem smároltam, vagy nem is csókolóztunk, akkor hova lennénk foglaltak? A barátnői bezzeg egyből letámadtak.

-Hogy képzeled, hogy zöldet húzol fel? – mondta Clem egyik barátnője.
-Miért? Hisz még nem is volt köztünk semmi. – mondtam mentegetőzve. Tényleg azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem.
-Na most azonnal menj és cseréld le a karkötőt! – parancsoltak rám.
-Már miért cserélném le? Ne hülyéskedjetek már! – kezdtem bepipulni a szituáción, ami pedig nem vall rám.
-Szegény lány itt vár rád egész este, és te beállítasz azzal, hogy akárki rádhajthat? – folytatta a támadó stílust az egyik barátnő. Mondanom sem kell, hogy én itt igazán kiakadtam. -Lehet az egész napi stressztől, vagy a nagy nyomástól a suli miatt, de elszakadt bennem valami. Talán valaki rossz hatással van rám az életemben, de ezzel abban a pillanatban nem foglalkoztam. Kiborultam, de rendesen.
-Aight! FOCK YA! – mutogattam körbe a teremben. – FOCK ALL OF YA CUNTS! – ordibáltam a társaságnak teli torokkal, kemény ír akcentussal. Abból jöhetsz rá egy ember nemzetiségére, hogy megvárod mikor káromkodik, mert az szinte biztos, hogy a saját anyanyelvén fogja tenni. Igencsak nagy meglepődés fogadta a torkom hangzását, de nem vártam meg a reakciómat, kiviharzottam. Amikor felértem a friss, nyugtató levegőre, muszáj volt rágyújtanom egy vészhelyzeti szál cigarettára, hogy elnyomja a maradék stresszt is bennem. Többé-kevésbé sikerült is. Apropó, nem említettem, hogy Blaire végig ott volt velem. Egy másodpercig meg is fordult a fejemben, hogy talán ő az, aki rossz hatással van rám, mert amíg ő javul a mentális egészségében, addig én romlok, viszont minden egyes vele eltöltött másodpercet imádok. Olyankor, amikor vele vagyok.. élek…


Szóval megpróbáltam elszívni a cigit, viszont ő pofátlan módon kikapta a kezemből, és elkezdte sajátjaként szívni. De egyértelműen képtelen vagyok rá haragudni. Bármit tesz, bármit csinál, bárhogyan beszél, nem tudok rá haragudni! Ez amúgy már felcseszi az agyamat.



​

2. rész
Fogd meg a kezem!​

Oh igen! Minap egyébként sikeresen levizsgáztam Senior Residentként, ami azt jelenti, hogy ez volt az utolsó rezidensi vizsgám, ezek után már G

eneral Practitioner leszek, tehát elkezdhetek a valódi szakmámban dolgozni. Utána meg szükségem lesz egy disszertációra a doktorimhoz, amit valószínűleg arról a lányról írok, aki igazán közel áll a szívemhez. Blaire… talán túlságosan is közel engedtem az egyik páciensemet magamhoz, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki. Annyira teli van élettel, még ha ezt nem is képes beismerni magának. Ahh… az öreg Plátó!

Szóval amikor végeztem a vizsgámmal aznap, mentem volna átöltözni, hogy megihassak egy jó hideg sört a jó meleg jakuzziban otthon. Viszont! Dr. Karev irodája pont az öltözővel szemben található, ahol történetesen megpillantottam az Achilles-ínamat. Blaire Duncan ott ült Dr. Karev-vel szemben, egy rendőrrel együtt az ajtóban. Hatalmas sztori!

-Jöjjön, Mr. MacConnel! – mondta Zeke.
-Mi történt, Dr. Karev? – kérdeztem kicsit gyanakvóan nézve a páros beszélgetését.
-Igaz-e, hogy ez a hölgy itt velem szemben egy páciense, és Önhöz jár kezelésekre? – kérdezte az osztályvezető főorvos. És én csak megszeppentem, és nagyokat pislogtam kérdően a lány felé.
-Nem a kezeltem Dr. Karev! Csak egyszer elláttam a hölgyet, valamint gyakran bejár hozzám beszélgetni a kórházba, amikor éppen a szabadidőmet töltöm.
-Ugye tudja Mr. MacConnel, hogy a bejelentetlen kezelések a munkaszerződésének megvonásával járhat? Ráadásul még nem is kezelhet önállóan rezidensként.
-Elnézést Uram, de én nem kezelem Blaire Duncant. A hölgyet egyszer elláttam, és tudniillik az ellátás valamint a kezelés között hatalmas különbség van. – magyarázkodtam Dr. Karev irányába. – Egyébként meg nem elmondtam neked, hogy csak akkor gyere, ha bajod van? – kaptam el a tekintetem a lány irányába, színlelt idegességgel. Szívből reménykedtem egyébként, hogy vegye a lapot, és menjen bele a játékba.
-Persze drágám, annyira rosszul éreztem magam, de már jobban vagyok! – mondta Blaire felvéve a kamuzás ritmusát bájos vigyorral tekintve Zeke felé.​

-Akkor meg itt az ideje hazamenni, és majd otthon rendbe teszlek! – mondtam tovább folytatva.
-Jól van drágám, bármit! – biccentett felém a lány. S ezzel Theo MacConnel kimentette Blaire Duncant egy újabb büntetés alól, és elvitte őt a rendőrök szeme láttára. Szívem mélyén örülnék neki, ha nem csak eljátszani kellett volna.

​

 

[Sanyi]

​

IV. Fejezet
Extázis​

​

1. rész
Dzsanga​

Meséltem már az emberi kapcsolatok fellegváráról? A szerelem az a pszichológiai és kémiai folyamat, jelenség, amely hatására a két fél (viszonzatlan jelenség esetén az egyik fél) fokozott agyi aktivitásokat mutatnak egymás felé. Endorfin, tesztoszteron szabadul fel, és hangolja össze a két felet, így egészítve ki őket eggyé. Nos Blaire és Theo esetében ez nem ment végbe, ilyenkor beszélünk a mindenki számára átélt, és ismerős „Plátói-szerelemről”. És ennek a kicsúcsosodása a tegnap este.

- Van egy hatalmas ötletem Theo! – vigyorgott szélesen Blaire, miközben mit sem sejtettem az utána következő pár óráról.
- Ezek mindig rosszul kezdődnek, főleg a te esetedben! – ráztam fájdalmas mosollyal a fejemet, tudván, hogy úgy is bele kell menjek a játékba, ha nem akarom megsérteni a lányt, akibe szerelmes vagyok.
- Én vagyok a káosz! – kacagott fel Blaire, amitől az egész utca felrengett.

Nem sokkal ezek után Blaire autóba ültetett, és elindultunk egy számomra ismeretlen úti cél felé. Megálltunk tankolni még út közben egyet, poénkodásokkal telt el a kiruccanás, amíg meg nem érkeztünk a Chiliad lábához, a Grape Seed-i biciklikölcsönzőhöz.

-Most pedig kibérlünk két bicilkit, és aki elsőnek felér a csúcsra, kap valamit! – mosolygott pajkosan a lány, mutatva a hegytető felé. Mondanom sem kell, hogy rohadtul nem volt kedvem a dologhoz, mert egyrészt nem igazán számítottam rá, másrészt pedig vártak volna a munkahelyemen. De belementem a játékba. Hátha egy csókot kapok! Ezért igencsak megtoltam a bicikli sebességét, és a fizikumom határait egészen a csúcsig.

Felérve mind a ketten lihegve akaszkodtunk le a járművünkről, és felbicegtünk a kilátóhoz, ahol Blaire majd kiköpte a tüdejét, én viszont csak elfáradtam. Kacagtam rajta egy sort!

- Nem kéne annyit cigarettázni! – mondtam lihegve a lány felé.
- Kapd be Theo! – kacagott köhögve ő is.
- Mit kapok tehát, hogy megnyertem a futamot? – vetettem le magam a lány mellé, neki támaszkova a korlátnak.
- Ezt itt! – húzott elő a zsebéből Blaire egy gondosan, gyengére tekert füves cigarettát.
- Szó sem lehet róla! – hevesen ráztam meg a fejemet, tudván, hogy nekem nem szabad ilyen szarokkal élnem. Nem szokhatok rá, ugyan olyan mint a többi szer!
- Nyugaalooom! Ettől nem lesz semmi bajod. Ráadásul még lightos is, bízz bennem! – kacsintva nyújtotta felém a gandzsát.

Elvettem tőle, és nagyon hosszas hezitálás után belementem a játékába. Néha fel-fel pillantottam rá, és láttam rajta a gyermeki szórakozottságot. Magamról viszont ezt kevésbé tudtam elmondani. Előjöttek az emlékek, hogy talán nem kéne, talán rászokok, és elsüllyedek én is a mélybe. Ahj az a rohadt endorfin! Fogtam a cigit, beletettem a számba, és meggyújtottam gondosan a végét. Az első slukk, a papír füstje annyira nem volt ízletes, ki is fújtam a számból, viszont az után! Fhuhuu. Jött az a kellemes csípős íz. Beszívtam a tömény marihuána füstöt, végigvezettem a légcsöveimen, egészen le a tüdőmig, és lent is tartottam egy ideig. Majd amikor elég volt, szép lassan visszaengedtem. Ezek után érkezett a flash, de rendesen. Az elejére még emlékszem, viszont a végére már kevésbé. Arra sem igazán, hogy hogyan keveredtem haza.


​

2. rész
Lights off​

Hazaérve Blaire elkezdett faggatni, hogy kitisztult-e már a fejem.

- Tök hülyeségeket beszéltél ott nekem! – mondta röhögve a lány.
- Miért, miket mondtam? – fogtam a homlokomat, masszíroztam a fejem a hihetetlen nagyságú fájdalomtól a kobakomban.
- Hát hogy te szerelmes vagy belém meg ilyenek! – kacagva mondta.


Mint utólag kiderült Blairet megkértem, hogy legyen az élő hazugságvizsgálóm. Egy kis érdekesség: a hazugságvizsgálók a pulzusszám változását mérik, és ezek alapján dolgoznak. Nagyon egyszerű a kép, ha változik a pulzus egy kijelentésnél, akkor hazudik az illető, ha pedig stagnál a pulzus, akkor igazat mond. Megkértem a lányt, hogy fogja meg a csuklóm, és figyelje a szívverésem ritmusát egy kis ideig, és miután felvette a ritmust, kimondtam, hogy szeretem őt, viszont a pulzusom nem változott. Nyilván nem hitte el.

- Igen, ez mind igaz. – mondtam el neki újra a kanapén ülve, beletörődve a sorsomba.
- Nem hiszek neked! – kacagott a lány. Kissé már idegesített is, hogy nem hisz nekem, ezért elhatároztam magam egy cselekedetre. Elmentem a lány elé, s letérdeltem előtte, kezeimet pedig rátettem az ő térdeire. Felnéztem a szemébe, és igaz szemekkel mondtam neki, komoly hangon.
- Szerelmes vagyok beléd Blaire. Képtelen vagyok tagadni magamtól, és nem tudom elzárni. Próbáltam akárhogy, de képtelen voltam rá. Szeretlek téged! – mondtam el neki felkészülve minden eshetőségre. Be sem kell mutatnom, hogy nem igazán váltott ki pozitív dolgokat a lányból, így végül ideges lett.
- Senkinek nem mondhatod el! – kiáltott rám idegesen a lány. – Megértetted? SENKINEK! SENKINEK NEM MONDHATOD! – idegeskedett tovább, egészen addig, amíg megint elkattant a feje. Felkészültem mindenre. Minden egyes eshetőségre. Arra is, ha pozitívan fogadja, arra is, hogyha nem. Arra is, hogy szétveri megint a fejem, de arra is, hogy valami komolyabb történik. Újból előjött Blaire régi énje, az a sötét tekintet. Szinte rémisztő. Arcomról lerítt a lelkiismeretfurdalás, a fájdalom és a bánat. Miért voltam ilyen hülye? Az én hibám az egész.

Blaire rámrontott, és súlyát az én testemre helyezte. Ujjait a nyakam köré fonta, erősen közrefogva a légcsövemet. Elkezdett fojtogatni. Reménykedtem benne, hogy amint a múltkor, ezúttal is menni fog hogy kitartok, és majd elenged. Ezúttal nem. Ezúttal nagyon komoly történt. Nem engedett el. Nem engedett el még akkor sem, amikor már látszódott rajtam, hogy baj van. Így tehát kihasználva erőfölényemet megragadtam magam, és felemeltem kettőnket, hogy leessen rólam a lány. Azzal a lendülettel mögé kerekedtem, és összekulcsoltam lábaimmal az övéit, kezét pedig hátrafogtam, hogy se bennem, se magában ne tudjon kárt tenni. Ösztönösen jött, hogy mit kell tennem, hiszen az áram is elment. Ringatni kezdtem. Elkezdtem ringtatni a lány magammal együtt, és a fejembe ötlött egy dal, amelyet fülébe dúdolva énekeltem lágy hangon. Talán jól cselekedtem. Talán rájöttem, hogy mi nyugtathatja meg őt. Hiszen bevált. Lenyugodott.
​

Annyi ereje sem maradt, hogy elmenjen a házból, így összeesett az ajtóban. Felkaptam őt a karjaimba, befektettem az ágyba, és elaludtunk.​

---

---

​

 

[Sanyi]

 

[Sanyi]

*Mielőtt Theo leül laptopjához, és elkezd rajta gépelni, elszív egy cigit, és megiszik egy kávét. A várost bámulja szótlanul, házának teraszáról. Hajába enyhe szellő kap, amire felnéz az égre, s elhullant pár könnycseppet.*


​

V. fejezet
Lefelé a lejtőn​

​

1. rész
Vége

​

Felhívnám a kedves olvasók figyelmét, hogy a következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak, és... és.... szomorúak.


Anya! Ha esetleg itt vagy mellettem, és olvasod gondolataimat, vagy nézed ujjaimat, miközben ezen szavakat ütöm be a történetembe, akkor kérlek bocsáss meg! Erőszakot alkalmaztam, amit megígértem, hogy soha nem fogok tenni. *Theo fejéhez kap mind a két kezével, elkezd sírni* Nem tudtam parancsolni magamnak... Átengedtem a démonjaimat. Mindent, ami ellen egész életemben védekeztem. Viszont akit életem szerelmének tekintettem, kettétörte a szívemet. De kezdem a legelején.

*vesz egy mély levegőt, és kifújva azt elkezdi az eseményeket pötyögni*

Blaire a közös esténket követő napon ellátogatott újból hozzám a kezelésére, amit megbeszéltünk. Viszont cseppet sem volt olyan hangulatban, mint amilyenben lennie kellett volna. Ignorált engem, és szavaival szívemet bökdöste. Rideg volt. Olyan rideg, mintha nem is ismert volna. Tőmondatokban válaszolt, és nem volt képes igazán beleélni magát a kezelésbe, ami elengedhetetlen ilyenkor. Őszintén, rákérdeztem, hogy miért is csinálja ezt velem.
- Figyelj Blaire. Ez nem fog így menni, hogyha ignorálsz. És nem értem, hogy egy ártalmatlan csók miatt miért kellene így viselkedned velem. Beszéljük meg ezt. - mondtam neki kétségbeesetten, lelkiismeretfurdalással teli tekintettel.

- Nincs mit megbeszélnünk Theo. Nem tartozom neked magyarázattal. - mondta védekezően a lány.
- Akkor nem tudjuk folytatni a kezelésedet. - igyekeztem úgy tenni, mint akit nem érdekel ez a fajta viselkedésmód.
- Mi? Te csókoltál meg, és hoztál veszélybe mindkettőnket, és még én magyarázkodjak neked? Mivan gyáva vagy? - kapta fel a vizet a lány, és odasétált közvetlen elém. - Gyáva vagy Theo. Édesanyád mit szólna hozzá? - ragadta meg a galléromat a lány, viszont ahogyan felhozta édesanyámat kicsit vérbe folyt a szemem. Nagyon sokat jelentett számomra, és ezt ő tudta nagyon jól, amit ki is használt könnyű szerrel.
- Anyámat hagyd ki ebből Blaire. - mondtam neki határozottabban. Kár volt, ugyanis Blaire csak méginkább felbátorodott, ahogyan megtudta mi az, ami kikészít.
- Ohh anya kicsi Theoja. Mit szólna hozzá, ha most látná, hogy faképnél hagyod az egyik betegedet? Mmmm.. biztosan forog a sírjában. - folytatta a lány sunyi hangon. - Ebből is látszik, hogy egy senki vagy. Semmit nem értél el eddig, és máris eldobnád? Mi lesz a disszertációddal? Anyuka mit fog szólni hozzá? Anyuci kicsi elbukott fiacskája.

*megáll egy kicsit az írással, és kimegy egy cigire újból, de kettőt is elszív könnyektől fojtott torokkal*

Megfogtam a lány torkát. Erősen. Erősen átfontam ujjaimat légcsövén, vörös fejjel, és villámokat szóró szemekkel. Úgy rákaptam, mintha az életem múlna rajta. Elvesztettem a fejemet. Semmire nem tudtam gondolni, mint édesanyámra, az árvaházra gyerekkoromból. Utána végigfutott a fejemben az életem, mindaz amit elértem, és amiért küzdöttem. A sok ötös dolgozat, az első diplomám, a barátaim, a munkám és a karrierem. Mélyen a szemébe néztem a lánynak, igyekeztem a lelkéig hatolni miközben kezem a nyakán volt. Összeszorítottam fogaimat, szinte már fújtattam.
- Fogalmad sincs róla, hogy mit értem el eddig. Hogy honnan jöttem, mit tettem le az asztalra, és kiket mentettem meg. Minden szavad hazugság, és csak azért vagy, hogy másokat bánts, nincs igazam? - közben toltam hátra a lányt az asztalnak feszítve. Beleszagoltam a hajába, miközben továbbra is fojtottam őt, már másabb hangszínben. - Semmire nem vagy jó Blaire. Viszont egy dologra igazán tudnálak használni! - simítottam végig tincsét, amikor a lány már kapálózott lábaival a légszomjtól. Undorító voltam. El sem hiszem, hogy ilyet tettem! De megérdemelte. Az a patkány lány elvett tőlem mindent!

S végül elengedtem a nyakát, mielőtt elájult volna, amitől ő levegőért kezdett kapkodni. A tenyerem nyoma látszódott az ő nyakán, amint kivöröslik. Megvetően nézett fel rám, és némán kisétált az ajtón.



​

2. rész
Dr. Karev és a börtön

​

Másnap nem hagyott nyugodni a gondolat, a előzőeket illetően. Pörögtek a Blaire által elmondott szavak a fejemben. Megszegtem az eskümet, képtelen vagyok már ellátni a teendőimet. Így ennek értelmében besétáltam Dr. Karevhez, aki a kórház egyik vezető főorvosa, és elmeséltem neki a történetem. A fent leírtak alapján minden részletét. Minden... egyes... szót.
- Nos, Mr. MacConnel. Köszönöm, hogy bejött hozzám, és megosztotta velem ezeket a gondolatokat. Ugyanakkor sajnálattal hallom, hogy így végződött. - dőlt előre a székben a férfi. - Az, hogy munkakörét már nem képes ellátni igaz, és jelentem az Orvosi Kamarának is tetteit, valószínűleg eljárást fognak indítani Ön ellen. Továbbá könnyű testi sértés miatt a rendőrséget is értesítem. - jelentette ki.
- Rendőrséget? - néztem fel hirtelen az asztalról félve a szótól is. De Zeke csak bólintott egyet. Nyilván rajta is látszott, hogy sajnálja a helyzetet, de nem tud vele kezdeni semmit. Felálltunk székeinkből, és elvitt engem a rendőrségre. Jól esett, hogy bízott bennem, amiért nem fogom bántani őt. Én is bíztam őbenne, hogy nem fogom bántani.

Amikor beérkeztünk a kirendeltségre, két tiszt várt engem. Lieutenant Harvey, és Detective Herrera. Ők hallgattak ki, és nekik is elmondtam, amiket átéltem. Sajnálattal hallgatták ők is történetem, de semmit nem tudtak velem kezdeni. Bilincs nélkül levittek a cellákhoz, és pihenőre raktak.
​

Mindent elvesztettem. Nincs munkahelyem, nincs pénzem, nincsenek barátaim, ismerőseim. Nincs keresetem, amiből eltarthatnám magam, nincs diplomám, sem doktori címem. Viszont ezekért kaptam cserébe egy nagyon erős dolgot.

Bosszúvágyat.

​

 

[Sanyi]

​

---

​

---

​

---

---

 

[Sanyi]

---

---

 

[Sanyi]

Theo nyugovóra tért. Köszi mindenkinek, aki eddig követte, és a sok jó rp-t!