Üzenetek:6
``Acta, non verba´´
_________________________________________________________________________________________________________________________
Születésem:
Elsősorban, a nevem Martin White. 1990. Január 18.-án jöttem világra, Paleto Bay-ben. Édesanyám, Angela, a születésem után alig pár órával, belső vérzések végett még a kórházban elhunyt. Édesapám sokszor mondta nekem azt az egy szóból álló mondatot amit anyám a halála előtt mondott, "Gyönyörű.".
Anyámról a nevén, pár képen és az agyamba vésődött mondaton kívül semmi emlékem nincs, sajnos...
Anyámról a nevén, pár képen és az agyamba vésődött mondaton kívül semmi emlékem nincs, sajnos...
Életem legnehezebb 5 éve:
Édesapám egyedül nevelt, de munkája miatt többet voltam a nagyszüleimmel mint vele. Annyit tudok róla, hogy imádta az autókat, autószerelőként dolgozott nagyapám műhelyében. Mindössze másfél évvel édesanyám elvesztése után, apámra ismét rátalált a szerelem, ezúton lett nekem egy nevelőanyám, August.
Ha valamit biztosan tudok az az, hogy mai napig nem szívleljük egymást, de sajnos vagy nem sajnos tőle fogant 1993 októberében féltestvérem, Ashley.
Sajnos róla is ködösek az emlékeim, de az biztos, hogy egy nagyon imádnivaló, jószívű kiscsaj volt, hogy azóta milyen azt nem tudom.
Ezután 2 évvel '95 Május 29.-én csörrent meg a telefon, August kapta fel a kagylót, majd sírva fakadt és a földre rogyott, tudtam, hogy a baj az nem kicsi, hanem kifejezetten nagy. 5 évesen sikerült annyira megnyugtatnom, hogy megtudjam mi a baj, mint kiderült a rendőrség telefonált, hogy apukám a vizes úton a saját ZR350 típusú autójával megcsúszott az úttesten és a sofőr oldallal elkapott egy fát nagy sebességgel, az autó kettétört, apám pedig szörnyethalt a balesetben. Miután August elmondta én is magamba roskadtam, majd a földre borulva elkezdtem én is sírni és üvölteni. Aznap este megértettem, hogy milyen érzés elveszteni egy szeretett embert, azzal a tudattal, hogy se anya se apa nincsen többé a helyzetem egyre reménytelenebbé vált...
Felépülés, majd ismét gyötrelem:
Egy héttel a történtek után, összetörve, nevelőanyám, a nagyszüleimnek adott engem, majd Ashley-vel Vice City-be költöztek, legalábbis ezt mondták.
A nagyapámnak volt egy autószerelő műhelye ahova én is rengeteget jártam vele ott alakult ki igazán az autók iránti szeretetem.
A papámnak rengeteg mindent köszönhetek az életemben többek között, ő tanított meg vezetni, hogy védjem meg magam, és rengeteg egyéb dolgot neki köszönhetek az életben. Ők fizették az oktatásom ameddig, na igen... jött a feketeleves 1998-ban ezúttal a nagymamám hagyott el minket, egy betörés áldozata lett, a betörők, miután a mamám megpróbálta megvédeni magát, földre került, majd megverték, sérülései azonban olyan súlyosak voltak, hogy belehalt. Papa és én is akkor tudtam meg, hogy már a mama sincs mikor beléptünk a nyitott bejárati ajtón, majd megláttuk a mamát a konyhában feküdni, a papa igyekezett eltakarni a szemem, ami sikerült is neki, majd miután meghallottam őt sírni, kezét elvette a szemeimtől, elment a szekrényhez, kihúzott belőle egy pisztolyt, leült a kanapéra, fejéhez szegezte azt, de időben tudtam cselekedni, beugrottam az ölébe a kezéből kiesett a fegyver egyenesen a földre.
Miután valamennyire felépültünk a történtekből, éltük tovább az életünket, a papa nyugdíjba vonult, bezárta a telepet, majd 2001. október 4.-én már ő sem kelt fel, végleg egyedül maradtam a nagyvilágban...
A nagy szökés:
A történtek után pár órával, már egy árvaházban találtam magam.
Bő egy hónapnyi árvaházas kaland után megtörtént a csoda, legalábbis utólag visszagondolva, az minden volt csak csoda nem, örökbe fogadtak. Szemem felcsillant az örömtől, hogy beköltözhetek a nagyvárosba, de nem tartott sokáig ugyanis lett két pöcsfej "testvérem", Matthew és Henry, igazi stréberek, az ikerpár egy évvel fiatalabb volt nálam, utáltak, mert nem akartam olyan lenni mint ők, bár az utálat kölcsönös volt. Nem tetszett nekik, hogy annyira imádom az autókat és, hogy túl sok velem a probléma. Túl sok probléma ami abból adódott, hogy aki engem bántott azt megvertem, volt aki kórházba került. Nem kíméltem a felsőbb éveseket sem, ha kellett nekik is lekevertem egy pofont. Ez nem tetszett se a nevelőszüleimnek, se a két gyereknek, engem nem különösebben érdekelt a véleményük, magamra fókuszáltam, igyekeztem ott fejlődni ahol tudtam, már amennyire egy 11 éves gyerek tud.
Ahogy idősödtem úgy kezdett egyre jobban megutálni az újdonsült családom, mivel a kapcsolatom nem volt velük felhőtlen, 16 évesen megfogtam a cuccaimat és elszöktem...
Felnövés:
Minimum egy hónap utcán kóborlás után, Vinewood utcáin szembejött egy látszólag tehetősebb férfi autóval, az eső esett, én fáztam, a férfi megállt, visszatolatott, lehúzta a jobb oldali ablakot, majd megkért, hogy szálljak be, idézem... "Förtelmesen nézel ki, pattanj be!" , nem volt mit veszítsek, csak egy hátizsákom volt pár ruhával, és képekkel a szüleimről, meg biztos ami biztos egy boxer amit valami gettóban vettem egy rejtélyes fazontól. Bepattantam az alsóhangon másfél millióba kerülő autóba, majd elvitt a saját házához. Beléptünk az ajtón és nem hittem a szememnek, megkért, hogy tegyem le a táskámat, és csatlakozzak hozzájuk a vacsorához. Azt hittem, hogy álmodok, egy puccos ház, puccos kocsi, és még kedvesek is velem, a kedvesség... egy dolog ami akkor már évek óta hiányzott az életemből. Leültem, rövidesen csatlakozott hozzám a család többi tagja, egy késői harmincas éveiben járó hölgy, egy körülbelül velem egyidős lányka és nyilván a férfi. Kedvesen bemutatkoztam, ők is bemutatkoztak a lány kivételével, majd a hölgy félrehívta a párját... idézném a párbeszédet...
"Mit képzelsz, James? -Idehozol a házunkba egy hajléktalant vacsorázni?"
"Nyugodj meg, Helen! -Csak nem fogom otthagyni a szakadó esőben, egyedül, védtelenül."
"És, ha bántja a lányunkat?"...
Ennyit hallottam a párbeszédből, nem is baj, lejött, hogy a hölgy nem annyira kedvel engem eddig, de nem akartam meghallani, időközben olyan érzésem támadt mintha valaki nézne engem evés közben. Felnéztem, körbenéztem, majd észrevettem, hogy a velem szemben ülő lány néz engem. Keletkezett egy szemkontaktus, majd elmosolyodott, én is elmosolyodtam. Időközben visszatért a házaspár, én végeztem a vacsorával, megköszöntem és mondtam, hogy megyek. A férfi megállított, és mondta, hogy "Van egy üres vendégszoba, ha gondolod maradj nyugodtan.", szemem felcsillant, és azonnal elfogadtam az ajánlatot, nem tudtam nemet mondani. James felkísért a vendégszobába, mondta, hogy nyugodtan fürödjek le, és feküdjek le. Úgy is tettem, ám amikor feküdtem volna le, kinyílott az ajtó, becsukódott, hunyorítottam, de annyira sötét volt, hogy nem láttam, éreztem, hogy valaki leült a lábamhoz az ágyra, majd egy vékony, de selymes női hang szólal meg... "Elena vagyok, csak köszönni akartam, udvariatlanságnak tartottam nem bemutatkozni.", majd megszólalni nem tudtam, felkelt és kiment a szobából. Nem tudtam mire vélni, ezért kimentem az ajtóig, kinyitottam, de sehol senki. Úgy voltam vele, hogy mindegy, majd lefeküdtem aludni. Másnap felkeltem, összepakoltam, és a cuccaimmal együtt lesétáltam. A család éppen reggelizett, köszöntek és visszaköszöntem. Elbúcsúztam, megköszöntem, hogy ott aluhattam, de ugyancsak megállított James, majd mondta "Csatlakozz nyugodtan az asztalnál, szeretnénk valamit mondani.", csatlakoztam, majd elkezdte "Figyelj, úgy döntöttünk mindenki beleegyezésével, hogy, ha szeretnél akkor nyugodtan maradj ameddig szeretnél!", nem akartam elhinni azt amit ott hallottam, szemeim könnybe lábadtak, miután kicsit lenyugodtam, elfogadtam és megköszöntem a felajánlást, majd mondta, hogy "Üdv köztünk, Martin!". Kezdtem otthon érezni magam, de nem zavarta őket, sőt örültek, hogy vagyok! De nem tudtam magam túltenni a lányon, egy iskolába jártunk, egy évfolyamba, rengeteg srác megkörnyékezte, mert nem nézett ki rosszul, de ahogy észrevettem egy fiú sem érdekelte. Elkezdtem vele egyre többet beszélgetni, és összebarátkoztunk, úgy tűnk, hogy mikor velem beszél akkor mindig mosolyog, vidám, és kedves, ameddig a többi fiút igyekezett nagy ívbe kerülni, amikor neki nem sikerült akkor én állítottam le őket. Így ment ez hónapokig, majd megkérdezte "Kimegyek a kedvenc helyemre, nem akarsz csatlakozni?", nem tudtam nemet mondani, fülig szerelmes voltam, még, ha nem is tudtam, hogy az milyen. Kiértünk, majd beszélgettünk ahogy az lenni szokott, két óra beszélgetés után, besötétedett, de nem akart hazamenni, közelebb bújt hozzám, én pedig közeledtem hozzá. A földön feküdtünk, majd miután nagyon közel voltunk egymáshoz, mélyen egymás szemébe néztünk és elcsattant az első csók. Nem értettem, hogy mi is történt pontosan, de az biztos, hogy egy olyan érzés fogott el ami akkor még soha. Elindultunk visszafelé, és egyszer csak szorosan közel állt hozzám és megfogta a kezem, nagyon jó érzés volt...
Liberty City sztori:
Ugyan a szülei előtt titkolni kellett, hogy együtt vagyunk, rajtuk kívül nem szégyelltük, se iskolában, se az utcán, csak otthon kellett ezt titkolni. Nem akarom elhinni, hogy hány srácot kellett megvernem miatta. Ez volt az a kapcsolat amikor eldöntöttem, hogy nem azt fogom nézni, hogy nekem mi a jó, hanem a szeretteimnek jó legyen, bármi áron megvédeni őket, kerüljön bármibe, és mai napig ezt vallom. Na mindegy, a lényeg, hogy 2008. Január 18.-án betöltöttem a 18-at, értelemszerűen nem szeretem a szülinapokat, minden év édesanyám halálának az évfordulója is egyben, de ez most más volt. Aznap este eldöntöttük Elena-val, hogy összepakolunk és mindenki tudta nélkül új életet kezdünk. Ő ekkor még 17 volt én már papíron felnőtt voltam, érvényes jogosítvánnyal. Összeszedtünk némi mennyiségű pénzt, hogy abból boldogan megéljünk egy ideig, kettesben. Összecuccoltunk, halkan kiosontunk a házból az éj leple alatt, majd leléceltünk. Több 10 órát autóztunk, mire megláttuk a fényt az alagút végén, egy tábla az út mellett, rajta: "Welcome to Liberty City", el sem hittem, végre bejött az élet, van egy barátnőm, pénzem, megvalósítottam az álmom, de nagyon nem... a pénzünk elég volt arra, hogy a belvárosban legyen egy elég nagy, kellemes ingatlan kettőnknek. Betöltötte a 18-at ő is, majd jelentkeztünk az ottani egyetemre, én gépészmérnöknek, ő pedig orvosnak ment tovább. Éltük az életünket, de az iskola miatt nem tudtunk már annyit találkozni. Kicsit elhidegült a kapcsolatunk, majd 2 év együttélés után otthagyta az egyetemet, és azt mondta, hogy akkor, ha ez így nem működik akkor inkább vessünk ennek véget. Szakítottunk. Magamba roskadtam, ismét. A depresszió miatt, nem jártam be az órákra, hanem csak otthon ültem és néztem ki a fejemből. Megpróbáltam az alkoholba fojtani a bánatom, majd mikor jött a levél, hogy, ha nem járok be akkor kirúgnak, kicsit megembereltem magam, és elkezdtem az álmaimat hajkurászni. Mivel a munka nem volt arra elég, hogy fizessem a lakbért egyedül, így ki kellett költöznöm. Kerestem egy nagyon olcsó helyet amit tudok fizetni egyedül, beköltöztem, majd miután végeztem az egyetemmel, még dolgoztam, de rájöttem, hogy elrontottam mindent, nincsenek barátaim, nincsen senkim, így a problémák elöl menekülve visszaköltöztem Los Santos-ba...
Matteo, Federico & Zsigmond:
Visszaköltöztem albérletbe, majd munkát kerestem magamnak. Teltek az évek, egyre több munkahelyen fordultam meg, Így jutottam el a Yellow Jack-be, pultosként. Nagyrészt unalmas munkanapok, ugyanazok az emberek, majd egyik este olyan 11 tájékán, betért két látszólag jómódúbb családból származó fiatalember. Nem tudom már, hogy miért, de egyszer csak hatalmas balhé kerekedett felül a kocsmán, és, ha valakinek akkor nekem be kellett avatkoznom. Ütöttem azt akit tudtam, úgy ahogy nem szégyelltem, majd valakinek ez nem tetszett és kihívta a rendőröket, a járőrök 5 percen belül kiértek a kocsmához, majd lecsillapították a népet. Itt találkoztam egyik első barátommal Blue Zsigmonddal, már akkor feltűnk, hogy nem teljesen tiszta mint rendőr, de nem foglalkoztam vele. A fakabátok kikérdeztek mindenkit, már aki beszámítható állapotban volt, tehát Matteo-t, Federico-t és engem. Miután vége lett mindennek, eloszlatták a népet, én zártam a kocsmát ahogy az a nagykönyvben megvan írva, majd megállított a két fiatal, bemutatkoztak, és megköszönték, hogy megmentettem a seggüket a nagyobb veréstől. Mondtam, hogy szívesen, és elmentem. Felkerestem Blue Zsigmondot, hogy lenne-e kedve meginni valamit, én állom, természetesen belement, beszélgettünk, majd ez mindennapossá vált, és legjobb barátok lettünk. A két olasz származású fickó nem hagyta és valamit nagyon akartak tőlem, levelet küldtek, meg akartak inni velem egy sört, én persze belementem. Velük is beszélgettem egy jót, majd velük is egyre természetesebbé vált, velük is összebarátkoztam...
Visszatérés a jelenbe:
Jelenleg ott tartok, hogy Los Santosban élek, vígan, boldogan, van egy stabil munkahelyem, ahol azt csinálom amit szeretek. Vannak jóbarátaim, de a lényeg számomra továbbra is az, hogy mindenkinek jót igyekezzek tenni! Ez lenne az én történetem...
_____________________________________________________________________________________________________
Utoljára szerkesztve:
