2024.12.19. - Egy sorsdöntő döntés.
Marlon napjai igen egyhangúan telnek. Az önkárosítás óta eltelt 1,5 hét. Az orvos által felírt gyógyszereket rendszeresen szedi, viszont mély depresszióba esett. A lakás ekkor már egy hete nem hagyta el. Megjelenése igen elhanyagolt, nem foglalkozik magával felkel iszik, töpreng majd elalszik. Marlon nem ehez van szokva. Dolgozni nem tud hiszen a felfüggesztése visszavonásig érvényes. Egyik este megfogalmazódott benne egy kérdés ami nem hagyta nyugodni.
Marlon: Mi lenne ha leszerelnék a tűzoltóságnál? Az hogy itthon ülök annak semmi értelme.
Ekkor leült az asztalhoz, majd a telefonja segítségével megfogalmazott egy leszerelési kérelmet, amit ki is nyomtatott. Felvett az asztalról egy tollat és hegyét az aláírás területére tette. Ekkor megtorpant, majd azon gondolkozott, hogy ez mennyire helyes.
Marlon: Ezt akarom? Ez lehet a helyes döntés?
Marlon az üres lakásában ült, a nappali halvány fényét csak az utcai lámpák vetették be az ablakon. Az asztalon egy bontatlan boríték hevert a tűzoltóságtól, amit már napok óta kerülgetett. Tudta, hogy abban az értesítésben az áll: hivatalosan dönthet a visszatérésről. De képes lenne egyáltalán folytatni?
Marlon régóta küzdött önmagával. A felfüggesztése óta úgy érezte, hogy elvesztette az irányt, amit a tűzoltóság adott az életének. Pedig régen minden egyértelmű volt: bevetés, csapatmunka, emberek megmentése. Most viszont csak a csend volt körülötte, és az az érzés, hogy talán már nem alkalmas arra, hogy visszatérjen.
Egyik este, mikor épp egy régi egyenruhájára pillantott a szekrényben, egy gondolat cikázott át az elméjén: mi lenne, ha mindent elengedne? Lehet, hogy ez a kényszerpihenő jel volt arra, hogy máshol keressen új kezdetet. De ahogy megérintette a kabát ujját, eszébe jutott egy emlék – egy férfi, akit egyszer a lángok közül húzott ki, és aki sírva köszönte meg neki az életét.
Marlon a levelet újra kézbe vette. Nem bontotta ki, de most már érezte a súlyát. Eldönteni, hogy marad vagy végleg kilép, nem egy papír kérdése volt. Ez róla szólt – arról, hogy képes-e újra bízni önmagában. Az éjszaka előrehaladtával eldöntötte: reggel választ keres. De az éjszaka még hosszú volt, és Marlon csak remélhette, hogy a válasz ott vár valahol a saját gondolatai között.
Másnap reggel Marlon a kopott kanapéján ült, kezében egy kávésbögrével, amelynek tartalma már rég kihűlt. Az ajtón váratlan kopogás hallatszott, majd belépett Zeke, a legjobb barátja és egykori társa a tűzoltóságnál.
Zeke: Még mindig így tengődsz? – kérdezte Zeke, körbenézve a szobán, amelyet dobozok és szanaszét heverő papírok uraltak. – Ez nem te vagy, Marlon. Nem maradhatsz örökké ebben az állapotban.
Marlon: És mégis mit kéne tennem? – kérdezte Marlon rekedten. – Nem vagyok rá alkalmas. Talán sosem voltam.
Zeke leült vele szemben, és egy pillanatig némán figyelte barátját. – Figyelj, tudom, min mész keresztül. Az a bevetés... az mindannyiunkat megrázott. De nem adhatod fel. Az embereknek szükségük van rád. A csapatnak szüksége van rád.
Marlon: És mi van, ha én nem akarom? – mordult fel Marlon. – Nem bírom tovább a nyomást, Zeke. Azt érzem, hogy egy szikla alatt próbálok lélegezni, és semmi sem segít.
Zeke egy pillanatra elgondolkodott, majd előrehajolt. – Tudod, miért mentél tűzoltónak, Marlon? Azért, mert te voltál az egyik legbátrabb ember, akit ismertem. Nem azért, mert sosem féltél, hanem mert mindig szembenéztél a félelmeiddel. Ez most sem más. De megértem, ha időre van szükséged. Csak azt kérem, hogy ne zárd ki magad a világból.
Marlon a bögréjét forgatta az ujjai között, Zeke szavai lassan áthatoltak a fejében kavargó sötétségen. Talán igaza volt. Talán tényleg képes lenne visszatérni – egyszer. De ma még nem.
Marlon: Adj egy kis időt – mondta halkan. – Nem tudom, mit akarok, Zeke. De köszönöm, hogy itt vagy.
Zeke bólintott, és hátba veregette Marlont, mielőtt elindult volna kifelé. Marlon egy pillanatig ült a csendben, majd az asztalon heverő levelet nézte. A döntés még váratott magára, de talán – csak talán – nem volt teljesen lehetetlen.
