Születésnap | születési hely: Los Santos, SA - 07/10/2001
Súly | magasság: 110 lbs [50 kg] - 5'3 [160 cm]
Tulajdonságok: reményteli, döntésképtelen, feledékeny, túl gondoló, szűkszavú
Diagnosztizált betegségei: szociális fóbia, pánikbetegség, borderline személyiségzavar
((Madison napló vezetéssel próbálja feldolgozni átélt eseményeit, traumáit. Jegyzeteit telefonon és laptopon vezeti, ingame is olvasható.))
06/02
Szóval. Itt ülök fent számomra rendkívül fontos tetőn, olvastam többeknek segít ha kiírják magukból amire gondolnak.. Elég szkeptikus vagyok ebben de hátha, időm határtalan.
Itt vagyok én Em, sima hétköznapi alak akinek egyik pillanatról a másikra fordultak fel a hétköznapjai, élete. Minden egész simán ment egészen az első középiskolai évem-ig. Átlagos keddi nap volt -asszem- suliból tartottam haza én, Em a mindig társalgó stréber lány. Tudod olyan aki minden osztályban létező jelenség, csak én nem voltam szemüveges, felkötött haj áhh..nem! Állandóan bőr platformer cipőket hordtam társitva fekete göncökkel, de tényleg! fekete nadrág, fekete póló, fekete..mi van még ami fekete? Nagyjából minden, gondolhatod, hogy néztem ki. De térjünk vissza A naphoz, otthon is minden úgy volt mint mindig kivéve, hogy apánk s nővérem -róla később- is itthon tartózkodtak. Anyám összehívta a brancsot nappaliba. Apánk soha nem volt határozott igy felesége, azaz anyám kezdett bele in medias res, hogy jövő héten költözünk blah - blah. Nővéremen nem látszott semmi extra még örült is neki, de bennem egy világ tört össze abban a pillanatban. Nem tudtam mi vár rám, vajon szerzek barátokat/ismerősőket? Milyen lesz az új környék? Be tudok illeszkedni de ha nem?! Megannyi kérdés kavargott bennem, válaszok nélkül.
Az első időszakból alig vannak emlékeim, volt viszont egy ikerpár. Színesen élnek emlékeimben az arcok kivéve az övék. Nagyjából rémlik még a kövér menzás néni arca is!
Első nap fel alá mentem kerestem helyem akkor jöttek oda az ikrek. Egéész körbe vezettek az épületen, egy zúg nem volt amit ne hagytunk volna ki, osztály is átlagosnak mondható volt. Viszonylag könnyen sikerült beilleszkednem de így is többször voltam poén tárgya. Ikrekkel viszont elég jóba lettem, egyszer elhívtak a rég elhagyott kazánházhoz ami akkorra már egy változatos közösségi helyé vált, adrenalin függő deszkások, szétvarrt gothok, hétköznapi alakoknak tűnő graffitis arcok, tényleg bárki aki nem volt szokványos. Kezdetben nem tudtam hova tenni az egészet, addig nem ismertem olyan helyet ahol megannyi különböző stílusú fiatal megfér egymás mellett különösebb civakodás nélkül. Délutánonként oda mentem ki, távol a többiektől az ablakpárkányon gubbasztottam zenét hallgatva figyeltem a társaságot, élveztem végre nem a középpontban lenni. Amíg egy magas, borzos hajú alak oda nem jött hozzám. Kérdezett mit keresek itt? Mióta élek itt? Ki vagyok?! Szólalni akartam de nem tudtam, szorított a mellkasom kezem, fejem remegett iszonyú fura és szokatlan volt, Már csak néhány mozzanat él bennem, világ elsötétedik, szirénák hangja, fehér - piros fények, és a kórházi ágy. Elájultam.
Múltamból most ennyit, térjünk a jelenre. Lassan két éve, hogy vissza költöztem szülővárosomba. Szüleim segítségével bérlek Vespucci Canals-en egy kis ingatlant, nem túl nagy cserébe pont jó, közvetlen elérés van a folyó parthoz imádom. Már ha lehet folyónak nevezni.
Ha nem otthon akkor a környéken vagyok sétálok, olvasok, olykor éjjelenként agyon használt gitáromat nyúzom. Sikerül valaha újra kisebb tömegbe, közöségbe menjek anélkül a rettegés, szorongás miatt, hogy elrontok valamit?
Észrevetted, hogy a jelenlegi társadalmunk szinte csak arról szól kit/kiket lehet elnyomni némi befolyásért, pénzért? Vagy csak poénból? Ha már kicsit is észrevehetően különb vagy többségtől akkor rögtön hátrányban vagy, lenéznek mert ők tökéletesek. Nekik megvan minden amiért ezt érezhetik, pénz, autók, házak, barátok etc etc. Közben lehet te is tökéletes vagy, csak elnyomod magadba! Lehetséges ez egyáltalán?! Uhh..reggel van ami azt jelenti egész éjjel lelkemet öntöttem ki egy digitális papírra!! Ér ez egyáltalán ennyit? Remélem idővel javulok. Félbehagyott részekhez visszatérek, ígérem! 06/03
Szabadság. Mindenkinek mást jelent, viszont nagy átlagban mind ugyanarra gondolunk amikor előkerül eme fogalom. De tényleg szabadok vagyunk? Azt csináljuk amit csak szeretnénk? Lényegében igen amíg a társadalom nem nehezedik ránk és szajkózza, ezt ne, azt ne. Tedd ezt - azt, nézd ezt, olvasd azt. Nem tetszik? Más vagy? Nagymértékben különbözől? Semmi baj következő életedben találkozunk! Örülj a látszólagos szabadságnak, kanyarodjunk vissza a kérdésre: tényleg szabadok vagyunk? Nem az kellene legyen a lényege, hogy merj más lenni és ne mind ugyanolyanok legyünk? Én vagyok egyedül ezzel? Miért függünk semmitmondó lájkoktól, posztoljuk ki életünk mozzanatait?
Mi értelme a létnek? Nem hagy nyugodni eme kérdés napok óta. Kint vagyok az erkélyen napi egy szálamat szivom el, házak ablakaiból kiszűrődő fényeket figyelem. Elfáradtam, itt vagyok az ürességben, magányban, gondolataim fogságában. Ma hat éve, hogy itt hagytál minket. Hiányzol. Kérlek bocsáss meg, ha azon a reggelen nem vitatkoztunk volna Te még mindig itt lennél ebben biztos vagyok. Te fentről segíted harcom démonjaim ellen. Holnap is felveszem álarcom mintha minden rendben lenne. Tudom nem megoldás a tagadás de másképp már rég felemésztett volna a fájdalom. Mai napig írok neked SMS-eket remélve, hogy egy nap felkelek és az egész csak rossz rémálom volt. Szeretlek anya! Hiányzol! Emlékszel mikor megmutattad azt a bérházat amelyik teteje be van rendezve? Képzeld mai is voltam fent elképesztő volt a kilátás. Hátha olvasod, látod amiket irok bárhol is legyél, szúrok be egy képet is reggelről. Ölel szeretett lányod Maddy.
Elvesztem. Utálom magam, utálok mindent ami hozzám kapcsolódik. Hisz bennem még bárki is? Te hiszel bennem, hogy elérem álmaim? Mond. Mond már!
De, nem mondod, nem is tudnád már. Hallgatnom kellett volna, de nem rád. Miért hitetted el velem azt, hogy értékes vagyok? Mert az anyám vagy, az anyák mindig a legjobbat akarják gyerekeiknek. Érdekelne bárkit is ha eltűnnék? Érdekel bárkit mit gondolok, érzek? Nem.
Ismerősöket, barátokat kellene szereznem? Segítene? Nem hinném.
Remélem találkozunk még, nem ebben a világban, egy másikban. Ahol minden jobb. Megváltozok addig. Te, hiszel bennem még mindig. Ezért szeretlek, legreménytelenebb helyzetekben is a végsőkig hittél, hogy jobb lesz.
06/05
Nem érzem jól magam. Nem érzem, hogy élnék csak múlok. Számomra már nincs semmi. Élek, de csak vagyok. Lehet ezt életnek nevezni? Technikailag, igen.
“Nothing, nothing. Emptiness, boredom, no, not boredom, merely emptiness, meaninglessness, weakness.” - The diaries of Franz Kafka 1914 - 1928
06/06
Egész hétvégén itthon voltam ma mentem ki először. Már kezdtem kifogyni az instant kajákból így muszáj volt. Féltem. Nagyon. Mitől? Passz. Talán a megbélyegzéstől, mutogatástól - Nézd ott egy szerencsétlen kössünk bele! Jó, tudom nincsen sok esély rá de mégis a parányi kis esély is, esély. Amikor csak tehetem kerülő úton megyek lehet az kétszer, háromszor hosszabb.
06/07
Huh. Utóbbi időszakban most éreztem először magam nem társadalmi kirekesztetnek, roncsnak. Imádtam. Végre - végre tudtam /normálisan/ beszélni, társalogni anélkül, hogy félnék, remegnék. Még lesz ilyen? Vagy egész hátralévő életemben rettegni, távolodni fogok mindenkitől szűk kis sarokba és reménykedni? Egyáltalán van még remény? Remélem. Remény hal meg utoljára, mondják. De, mi van ha már meghalt?
Tudom kérdezni fogod miért tűntem el, miért nem válaszoltam napokig? Tudod olyan nyugtató nem állandóan fent lenni a neten és nézni, hogy ki mennyi reaktot kap, és hozzájuk hasonlítod magad, gyötröd magad, hogy te miért nem vagy olyan tökéletes mint ők. De, honnan tudnád? Valami mást válaszolnék, valami egyszerűt.
Emlékszel? Emlékszel még arra a napra mikor kint ültünk a helyükön és kitört belőlem, hogy mi nyomja lelkem? Féltem? Igen. Jobban voltam miután elmondtam? Igen. Fájdalmasan de jól esett elmondani végre anyám miért nem fog visszaírni soha. Már nem érzem magam annyira nyomorultnak magam. Remélem soha nem fogsz rákérdezni, hogy miért halt meg. Lapulnék, nem tudnék mit válaszolni. Nem akarom felidézni, előtted nem. Senki előtt sem.
06/17
Mikor lefekszek mindig lepörög szemeim előtt. Egy gyorshajtó ki nem vette észre, ő is siettet ahogy mi is. A rémültség, a szirénák hangjai. Épp zárod be az ajtót s fékcsikorgást és anyád sikolyát hallod. Egyből megfordulsz de, már csak azt látod ahogy a teste repül. Összetörsz, lefagysz eddig csak tv-ben láttál ilyet. Kijönnek a mentők anyádat próbálják szállítható állapotba tenni, téged lenyugtatni. De hiába, beszállítás után hosszas idő megállapítják a halál beálltát. Apáddal kint vártok a folyosón, egymást próbáljátok nyugtatni amikor odajön az orvos. Mindketten tekintetet rászegezve várjátok válaszát. Azt a választ amit soha nem akarsz hallani. Újra összetörsz kezd tudatosulni benned, hogy szeretett anyád nincs többé. Nem fogtok már a szomszéd parkba járni, órákat beszélni. Magadat okolod. Miattad kellett annyira sietni, mert nem tudtál hamarabb felkelni és elkészülni.
Még inkább visszahúzódó leszel, célponttá válva az iskolában. Nem elég, hogy számodra a legfontosabb embert vesztetted el, de még jobban rádszálnák. És csak tűrőd és tűrőd, nem szólalsz meg csak ha nagyon nagyon muszáj, szíved szerint egész nap sírnál de nem teszed mert akkor gyengének mutatod magad. Helyette az összes fájdalmad magadba fojtod. Szinte minden délutánt a temetőben töltöd anyád sírja mellett. Ott osztod meg az aznapi történéseket, később mikor már a tanulmányok és költözések miatt nincs annyi időd anyád számára kezdesz SMS-eket küldeni, már ott mesélsz neki ami lassan elmaradhatatlan szokássá válik.
Vesztes vagyok. Hiába próbálkozok mindig megbukok, egyáltalán minek próbálkozok? Bolyongok a sötétben ha parányi fényt látok már futok, rohanok hátha most sikerül. Nem fog, soha nem fog. Mindig csak átmeneti. Utálom amiben élek. Változtassak? Én? Úgyse sikerül, akkor meg? Mikor lesz már vége az életnek nevezett körforgásnak? De, lesz valami utána? Jobb lesz?! Vagy csak üresség?! Vesztembe futok. Miért vagyok ilyen? Miért nem tudok simán beszélgetni, emberek között lenni? Ehelyett itt bőgök padlót fogva, hogy mikor lesz vége az egésznek. De félek, rettegek. Mivan ha a végzet után minden sötét, kies, rideg és csak még rosszabb?! Rosszabb?! Ennél rosszabb semmi nem lehet. Már a gondolataim fojtanak meg.
06/25
Miért állsz mellettem még mindig? Miért törődsz velem? Te is tudod mekkora lelki nyomoronc vagyok. Szeretnéd hallani ahogy játszom a gitáron, de miért? Biztatsz, hogy biztos jól játszok. Lehet. Lehet többet kellene gyakoroljak. Talán.
Késő este volt már, befogadtál éjjelre. Végig hallgattad hülye gondolataimat, próbáltál segíteni, nyugtatni. Szerinted a végzet megvan írva? Jó, nem kezdem el megint. Úgyse olvasod. Csak magamat húznám fel és újra ott kötnék ki mint tegnap. Melletted érzem van még remény, nincs még minden veszve. Remélem most nem szúrom el, kezdem látni a fényt a sötétben.
Anyám. Látod a küszködést a próbálkozásokat napról napra egy jobb élet felé. Remélem büszke vagy rám, hogy még nem adtam fel. Bárcsak itt lennél. Bárcsak újra megölelhetnélek. Hiányzol.
Felakarom adni, de mit? Az életet? Próbálkozást? Fájdalmat? Napokon át rágódtam ezen kérdéseken. - Azt sem tudom mit akarok. Céltalanul bolyongok, nem jutok előre, ott tapodok ahol eddig.
Zene. Mindenkinek más jelentőséggel bír. Nekem? Egy utazás, meg nem történt élmények, események tengerén. Kis világ ahova szeretek elmenekülni olykor. Új történeteket megismerni szövegek alapján. Drága anyám tanított, az ő koromfekete gitárján tanultam. Azok az évek hiányoznak a legjobban. Már nem tudok az ölelésedbe menekülni. Ha itt lennél mondanád, ne adjam fel mert valaki vár. Aki szeret, segít, törődik velem. De-de én elhanyagolom, néha kibúvókat keressek. Hajtanád, hogy legyek vele többet. Hiszen olyan rövid az élet, legjobbat kell kihozni a fennmaradó időből.
Túl sok időt pazaroltam A nagy kérdésre. Mi az értelme az életnek? Élni. Mi más értelme lenne? Az életünket mi magunk alakítjuk ahogy szeretnénk.
Emlékekkel együtt kell élni, még ha fájnak is. Ezek alakítanak minket, huh de közhelyes lett. Mire készülők? Feladni? Még hátra van sok-sok év, hova akarom feladni?
Most félreteszem a naplóm. Eddig állandóan a múlton rágódtam, mi lett volna ha, ez meg az.
Járatom végéhez érkeztem, felszállhatnék ismét a visszafelé tartóra. De, másik járatra váltok jegyet, és reménykedve, újult erővel szállok fel. Új fejezethez érkeztem ahol már nem a múlt fő, hanem a jelen és a jövő.
