Üzenetek:15
Eric Delgado
A hold vörös fényben izzott a sötétkék palástba burkolózott égen, amelyet éppen csak pár halvány fényben úszó csillag díszitett, amelyeknek a fénye legalább olyan hideg volt, mint ez az éjszaka… Hideg és mérhetetlenül távoli. A magányos utcát körbe lengte egy szúrós szag, a halál szaga volt, jól ismertem már. Éppen csak egy pár lépést vetettem a sarkon lévő kockaház irányába, a nyitott ajtó felé. Legbelül már sejtettem, sőt… Jól tudtam mi vár. A lábam szinte akaratomon kívül mozdult, egyenesen a ház belseje felé. A falakat vér festette vörösre, a padló bíbor fényben úszott. Egy férfi és egy nő feküdt a szoba közepén egy negyvenötös társaságában… Még a becsukott szemem sem akadályozott meg abban, hogy lássak, nem tudtam sem kitörölni, sem elfelejteni ezt a foszlányt, nem maradt bújóhely a gyilkos gondolat elől. A rabja voltam, felkiáltottam volna, de egy szó sem jött ki a torkomon… Segítség…
Heló! A nevem Lorraine, bár nem éppen így kellett volna megismerkedjünk. Most éppen a fejemre húztam a takarómat… Általában ezt szoktam csinálni, ha rosszat álmodom. Reggelig még egészen pontosan két órám és harminchat percem van. De ha már álmok… Ezzel kell indítanom. Már évek óta visszatérő rémálmom ez a történet, amelyet nem tudok kizárni, pedig számtalanszor megpróbáltam. Minden visszavezethető nagyjából tíz évvel ezelőttre. Körülbelül hatéves voltam, s egyik délután arra jöttem haza az iskolából, hogy néhány szirénázó járőrautó áll a házunk előtt… A véres fal, a nyitott ajtó, és a fél pillanatra elkapott… Hát igen, ez volt az első alkalom, hogy holttestet láttam, bár érteni még nem értettem és abban sem voltam biztos, hogy mit látok egyáltalán. Miután kiderült, hogy ki vagyok beültettek egy járőrautóba. Zavarodottan és türelmetlenül telt el az a kőkemény negyven perc, amíg a nagyszüleim értem nem jöttek. Pontosítva, hogy a társaságomba nem csapódtak, mert a rendőrőrsről még jó darabig nem mozdultunk. Na igen, így kerültem én Los Santos-ba, a Maple Street egy kis kuckójának a lepedője alá.
A tíz év nem feledtette el az elmémbe ékelt képek sokaságát arról a napról. S válaszokat azóta sem kaptam, csak először egy Mr. Turner névre hallgató pszichológust, majd mikor a Davis-be jöttem egy Ms. West-et, akivel idétlen beszélgetéseket lehet folytatni, idétlen témákban. Mégis ki a fenét érdekel az, hogy mit látok a lépcső alján mikor ,,csukott szemmel” lesétálok oda? Egyébként szeretem a középiskolát, a maga módján egész tűrhető… Hiszen ott van Trinee, Tasia… Na meg persze Garell is. Plusz egész jó helyem van a suli újságnál, ahol már egy ideje cikkeket írok és szerkesztek… Ez az egyik, ha nem az egyetlen dolog amiért szeretek az iskola köré keveredni és nem elkerülni azt…
Szabadidőmet, bár néha az iskolai időm egy részét is az utcán lógva töltöm, a barátaim és az ő barátaik társaságában. Sokszor olyanok vagyunk, mint egy nagy család… Elfelejtem azt, hogy nincs kit apának, vagy anyának szólítsak… Hogy egy iskolai jegy alapján eldöntik a jövőmet, vagy éppen az élet minden szarságát. A sok nevetés, az éjszakai séták és a közös csínyek és balhék, tudok kívánni ennél többet?
Közel két éve forgatom a szavakat, és nem csak a lapokra, zenére is. Amíg mások bántó és sértő szövegeket dobnak egymás képébe, én megállok a szerelmes, sokszor ciki és mérhetetlenül nyálas rímeknél. De a versszakaimban gyakran jön fel a vallás, sőt… az élet pár nagy kérdése is. De, erről majd később… Végre úgy érzem, hogy az álmosság diadalmaskodik felettem…
Reggel egy villámgyors átvedlés, egy fogmosás, két szendvics a táskába és sietős léptekkel irány a buszmegálló. Természetesen az utolsó pillanatban kelek fel, a legutolsó ébresztőre, ez így megy nálam. Reggel a buszon egy gyors beszélgetés Trinee-vel, egészen az iskola bejáratáig. Ugyanott lesz óránk, én mégis jobbra megyek… Általában ezen a folyosón szokott kitéve lenni az iskolai újság heti száma. Egy öt-hat lappól álló kis valami, amelyet négyen csinálunk. Az ember meg nem mondaná róla hogy újság, mert drága színesben nyomtatni… Így legtöbbször csak a szűz szöveg kerül ki, mellőzve bármiféle illusztrációt vagy figyelemfelkeltést… Mindenki csak elhalad mellette, mert nem integetnek a színek vagy a képek, hogy ,,Hellóóó, én egy újság vagyok!”. De ez most nem is fontos. Boldogan fogtam a kezeim közé a hat oldalas irományt, s vetettem az első oldalra tekintetem…
… Brittany… Imádkozzon, hogy ne fussunk össze a mai napon. A múlthéten mikor megmutattam neki a verses sorozatom legújabb szerzeményét nekem ígérte az első oldalt. Most meg Terence kapta meg a semmirevaló rajzversenyével, ami maximum azt a hét strébert érdekli, akik bejárnak a rajz szakkörre…
Szóval, csodálatosan indul a reggelem. A vers egyébként az enyém, jelenleg ,,Vice” néven vésem költeményeimet az újságba, de voltam már ,,Jarrod” és ,,Block” is. Mikor elindítottam a sorozatot valóban kaptam pár verset másoktól, voltak akik írtak. De pár hónappal később már csak én tartom fenn a témát, igazság szerint azért is mert nincs jobb ötletem.
De, baszki… Két perc… Elkések…
Heló! A nevem Lorraine, bár nem éppen így kellett volna megismerkedjünk. Most éppen a fejemre húztam a takarómat… Általában ezt szoktam csinálni, ha rosszat álmodom. Reggelig még egészen pontosan két órám és harminchat percem van. De ha már álmok… Ezzel kell indítanom. Már évek óta visszatérő rémálmom ez a történet, amelyet nem tudok kizárni, pedig számtalanszor megpróbáltam. Minden visszavezethető nagyjából tíz évvel ezelőttre. Körülbelül hatéves voltam, s egyik délután arra jöttem haza az iskolából, hogy néhány szirénázó járőrautó áll a házunk előtt… A véres fal, a nyitott ajtó, és a fél pillanatra elkapott… Hát igen, ez volt az első alkalom, hogy holttestet láttam, bár érteni még nem értettem és abban sem voltam biztos, hogy mit látok egyáltalán. Miután kiderült, hogy ki vagyok beültettek egy járőrautóba. Zavarodottan és türelmetlenül telt el az a kőkemény negyven perc, amíg a nagyszüleim értem nem jöttek. Pontosítva, hogy a társaságomba nem csapódtak, mert a rendőrőrsről még jó darabig nem mozdultunk. Na igen, így kerültem én Los Santos-ba, a Maple Street egy kis kuckójának a lepedője alá.
A tíz év nem feledtette el az elmémbe ékelt képek sokaságát arról a napról. S válaszokat azóta sem kaptam, csak először egy Mr. Turner névre hallgató pszichológust, majd mikor a Davis-be jöttem egy Ms. West-et, akivel idétlen beszélgetéseket lehet folytatni, idétlen témákban. Mégis ki a fenét érdekel az, hogy mit látok a lépcső alján mikor ,,csukott szemmel” lesétálok oda? Egyébként szeretem a középiskolát, a maga módján egész tűrhető… Hiszen ott van Trinee, Tasia… Na meg persze Garell is. Plusz egész jó helyem van a suli újságnál, ahol már egy ideje cikkeket írok és szerkesztek… Ez az egyik, ha nem az egyetlen dolog amiért szeretek az iskola köré keveredni és nem elkerülni azt…
Szabadidőmet, bár néha az iskolai időm egy részét is az utcán lógva töltöm, a barátaim és az ő barátaik társaságában. Sokszor olyanok vagyunk, mint egy nagy család… Elfelejtem azt, hogy nincs kit apának, vagy anyának szólítsak… Hogy egy iskolai jegy alapján eldöntik a jövőmet, vagy éppen az élet minden szarságát. A sok nevetés, az éjszakai séták és a közös csínyek és balhék, tudok kívánni ennél többet?
Közel két éve forgatom a szavakat, és nem csak a lapokra, zenére is. Amíg mások bántó és sértő szövegeket dobnak egymás képébe, én megállok a szerelmes, sokszor ciki és mérhetetlenül nyálas rímeknél. De a versszakaimban gyakran jön fel a vallás, sőt… az élet pár nagy kérdése is. De, erről majd később… Végre úgy érzem, hogy az álmosság diadalmaskodik felettem…
Reggel egy villámgyors átvedlés, egy fogmosás, két szendvics a táskába és sietős léptekkel irány a buszmegálló. Természetesen az utolsó pillanatban kelek fel, a legutolsó ébresztőre, ez így megy nálam. Reggel a buszon egy gyors beszélgetés Trinee-vel, egészen az iskola bejáratáig. Ugyanott lesz óránk, én mégis jobbra megyek… Általában ezen a folyosón szokott kitéve lenni az iskolai újság heti száma. Egy öt-hat lappól álló kis valami, amelyet négyen csinálunk. Az ember meg nem mondaná róla hogy újság, mert drága színesben nyomtatni… Így legtöbbször csak a szűz szöveg kerül ki, mellőzve bármiféle illusztrációt vagy figyelemfelkeltést… Mindenki csak elhalad mellette, mert nem integetnek a színek vagy a képek, hogy ,,Hellóóó, én egy újság vagyok!”. De ez most nem is fontos. Boldogan fogtam a kezeim közé a hat oldalas irományt, s vetettem az első oldalra tekintetem…
… Brittany… Imádkozzon, hogy ne fussunk össze a mai napon. A múlthéten mikor megmutattam neki a verses sorozatom legújabb szerzeményét nekem ígérte az első oldalt. Most meg Terence kapta meg a semmirevaló rajzversenyével, ami maximum azt a hét strébert érdekli, akik bejárnak a rajz szakkörre…
Szóval, csodálatosan indul a reggelem. A vers egyébként az enyém, jelenleg ,,Vice” néven vésem költeményeimet az újságba, de voltam már ,,Jarrod” és ,,Block” is. Mikor elindítottam a sorozatot valóban kaptam pár verset másoktól, voltak akik írtak. De pár hónappal később már csak én tartom fenn a témát, igazság szerint azért is mert nincs jobb ötletem.
De, baszki… Két perc… Elkések…
