Üzenetek:99
Juan Ramos
Aláfestő zene: Juan Ramos - Juan az alkotó...
Juan az alkotó...
A nap narancssárga korongja már mélyen a Los Santos-i horizont alá bukott, hosszú árnyékokat vetve a Rancho barrio kopott betonfalaira. A levegőben a forró aszfalt, az olaj és a távoli óceán sós párájának keveréke érződött. Juan Ramos a garázsa mélyén ült, egyetlen asztali lámpa éles fénykörében. Előtte egy szétszerelt Machine Pistol darabjai hevertek a kockás rongyon.
Juan ujjai rutinosan mozogtak. Megtisztított egy vásárolt ütőszeget, majd egy utcáról guberált, de gondosan felújított rugót illesztett a helyére. Számára minden egyes alkatrésznek története volt: némelyiket súlyos dollárokért vette a feketepiacon, másokat roncstelepek mélyéről ásott elő. A fegyverek összeszerelése nem csak munka volt, hanem meditáció – minden kattanás, minden pontos illesztés rendet tett a káoszban, ami a kerítésen túl uralkodott.
A garázs hátsó, elszeparált sarkából édeskés, földes illat szivárgott át. Juan nemrég vágott bele a cannabis termesztésbe a crew számára. A lila fény alatt nevelt növények már súlyosodtak a gyantától; tudta, hogy a srácok értékelni fogják a minőséget. Nem csak a profit miatt csinálta – a hűség a barrioban többet ért a pénznél.
Hirtelen egy puha orr böködte meg a térdét. Juan elmosolyodott, és letette a fogót. – Nyugi, Diego. Mindjárt végzünk – mormogta halkan.
Diego, a borzas, dobberman fajtájú kutya, halkan vakkantott, majd lefeküdt Juan lábaihoz. Pár napja találta a Jamestown Street egyik sötét sarkában, lesoványodva, egy törött lánccal a nyakában. Amikor a kutya szemébe nézett, Juan saját magát látta: egy sorsára hagyott túlélőt, akit a világ már rég leírt. Aznap este nem csak egy kutyát fogadott be, hanem egy társat is, aki soha nem kérdezett, csak ott volt.
Juan összeszedte a frissen tekert cigiket egy kis fémdobozba, intett Diegónak, és kilépett a garázsból a barrio éjszakájába.
A srácok már a szokásos helyen vártak, a házfalnak támaszkodva vagy alacsony műanyag székeken ülve. Egy régi rádióból halkan szólt valami chicano rap, a távolban egy lowrider hidraulikájának szusszanása hallatszott.
– Meghoztad a cuccot, Juan? – kérdezte az egyik vato, miközben felállt.
Juan bólintott, és körbeadta a fémdobozt. Hamarosan apró, parázsló fények gyúltak a sötétben. A friss, saját nevelésű fű füstje lassan gomolygott a fejek felett. Beszélgetni kezdtek – nem a balhékról vagy a rendőrökről, hanem a régi időkről, a családról és arról a furcsa nyugalomról, amit csak itt, a Rancho falai között találtak meg.
Diego büszkén ült Juan mellett, mintha ő is a crew teljes jogú tagja lenne. Juan végigsimított a kutya fején, és mélyet szívott a cigijéből. Ahogy nézte a barátait és hűséges ebét, egy pillanatra elfelejtette a fegyverek dörrenését és az utca zaját. Ebben a pillanatban, a füst és a barátság ködében, Juan Ramos nem egy számkivetett volt, hanem valaki, aki végre hazaért.
Juan az alkotó...
A nap narancssárga korongja már mélyen a Los Santos-i horizont alá bukott, hosszú árnyékokat vetve a Rancho barrio kopott betonfalaira. A levegőben a forró aszfalt, az olaj és a távoli óceán sós párájának keveréke érződött. Juan Ramos a garázsa mélyén ült, egyetlen asztali lámpa éles fénykörében. Előtte egy szétszerelt Machine Pistol darabjai hevertek a kockás rongyon.
Juan ujjai rutinosan mozogtak. Megtisztított egy vásárolt ütőszeget, majd egy utcáról guberált, de gondosan felújított rugót illesztett a helyére. Számára minden egyes alkatrésznek története volt: némelyiket súlyos dollárokért vette a feketepiacon, másokat roncstelepek mélyéről ásott elő. A fegyverek összeszerelése nem csak munka volt, hanem meditáció – minden kattanás, minden pontos illesztés rendet tett a káoszban, ami a kerítésen túl uralkodott.
A garázs hátsó, elszeparált sarkából édeskés, földes illat szivárgott át. Juan nemrég vágott bele a cannabis termesztésbe a crew számára. A lila fény alatt nevelt növények már súlyosodtak a gyantától; tudta, hogy a srácok értékelni fogják a minőséget. Nem csak a profit miatt csinálta – a hűség a barrioban többet ért a pénznél.
Hirtelen egy puha orr böködte meg a térdét. Juan elmosolyodott, és letette a fogót. – Nyugi, Diego. Mindjárt végzünk – mormogta halkan.
Diego, a borzas, dobberman fajtájú kutya, halkan vakkantott, majd lefeküdt Juan lábaihoz. Pár napja találta a Jamestown Street egyik sötét sarkában, lesoványodva, egy törött lánccal a nyakában. Amikor a kutya szemébe nézett, Juan saját magát látta: egy sorsára hagyott túlélőt, akit a világ már rég leírt. Aznap este nem csak egy kutyát fogadott be, hanem egy társat is, aki soha nem kérdezett, csak ott volt.
Juan összeszedte a frissen tekert cigiket egy kis fémdobozba, intett Diegónak, és kilépett a garázsból a barrio éjszakájába.
A srácok már a szokásos helyen vártak, a házfalnak támaszkodva vagy alacsony műanyag székeken ülve. Egy régi rádióból halkan szólt valami chicano rap, a távolban egy lowrider hidraulikájának szusszanása hallatszott.
– Meghoztad a cuccot, Juan? – kérdezte az egyik vato, miközben felállt.
Juan bólintott, és körbeadta a fémdobozt. Hamarosan apró, parázsló fények gyúltak a sötétben. A friss, saját nevelésű fű füstje lassan gomolygott a fejek felett. Beszélgetni kezdtek – nem a balhékról vagy a rendőrökről, hanem a régi időkről, a családról és arról a furcsa nyugalomról, amit csak itt, a Rancho falai között találtak meg.
Diego büszkén ült Juan mellett, mintha ő is a crew teljes jogú tagja lenne. Juan végigsimított a kutya fején, és mélyet szívott a cigijéből. Ahogy nézte a barátait és hűséges ebét, egy pillanatra elfelejtette a fegyverek dörrenését és az utca zaját. Ebben a pillanatban, a füst és a barátság ködében, Juan Ramos nem egy számkivetett volt, hanem valaki, aki végre hazaért.
Utoljára szerkesztve:
