A kezdet.....
Graysen 10 éves volt, mikor megszületett a húga Emira. Születésétől kezdve, ő volt a mindene. Példamutató testvér akart lenni, ezért mindent meg is tett, hogy a kishúg felnézzen rá. Kítűnő tanuló volt, amivel kiérdemelte, hogy az Egyesült Államok második legjobb középiskolájába felvételizhetett. Ugyanolyan átlagos srác, volt mint a korabeli srácok. 15 évesen érte élete legnagyobb traumája, amikor is, egy karácsonyi nagy bevásárlást követően, hazafele haladtak szakadó hóesésben. Apja szerette a kocsit, mégis mindig valami miatt szidta. Apja vezetett, anyja az anyósülésen csodálta a hóesést. Graysen a hátsó ülésen ült a húgával, és folyamatosan játszott vele egész úton hazafelé. Az utcába érve, a kereszteződésnél, egy ittas férfi frontálisan a kocsijukba csapódott
Egy pillanat alatt zajlott le a baleset. Mire észbe kapott Graysen, anyja és apja teljesen előrehajolva feküdtek mozdulatlanul, a teljesen összetört műszerfalon. Graysen szólni akart hozzájuk, de képtelen volt egy szót is kimondani, folyamatosan remegett, minden testrésze görcsbe rándult. A szélvédőből és a jobb oldali ablakból letört üvegszilánkok miatt, rengeteg helyen megsérült. Csupa vér volt a teste, az arca, a karjai, teljesen átáztatta a ruháját. A húga sírása volt az, ami visszahozta a sokkból. Látta ahogy vérzik, miközben sírva levegőért kapkod. Próbált közelebb menni hozzá és megnyugtatni, beszélni hozzá. Az utolsó dolog amit Emira mondott Graysen-nek mielőtt kiemelték a kocsiból: "Oly törékenyek vagyunk"!
Ebben a pillanatban Graysen elkezdett sírni, és mérhetetlen fájdalom tört rá és úgy érezte abban a helyzetben mindent elveszített. Tíz percig lehettek a kocsiban a baleset után, de ez is örökkévalóságnak tűnt a számára. Szülei rögtön meghaltak az ütközést követően.
Graysent és Emirát kiemelték a mentősök a járműből, alig látott valamit a sok villogó kék fénytől, amely körülvette őket. Egyetlen amit látott az, ahogy a vér belepi a friss havat az aszfalton. Időközben Graysen elájult, a következő jelenet számára, az hogy a kórházban fekszik. Fel akart kelni, de nemtudott. Egy orvos és egy nővér érkezett hozzá, akik közölték vele, hogy anyja és apja a helyszínen életét vesztette. A húgát a kórházba szállították, ahol próbálták megmenteni az életét, de olyan súlyos belső sérülései voltak, hogy a műtőben elhunyt, és nem tudtak már rajta segíteni. Abban a pillanatban mérhetetlen szomorúságot érzett a kórházi ágyán, és húga utolsó szavai lebegtek a szemei elött. 2 hétig tartották bent, ez idő alatt folyamatos megfigyelés alá vonták.
Mikor kiengedték a kórházból, nevelőotthonba került. Nem volt senki akihez mehetett volna, hisz a rokonságát nem ismerte, sose keresték a családot. Rendes temetést sem kaptak szülei és húga, egy napon hamvasztották el mindhármukat, ahol is néhány ismerősön kívül senki sem volt jelen. Ez volt az a nap, amikor teljesen más ember vált belőle. Tanulmányi eredményei rohamosan romlottak, aminek köszönhetően félévkor több tárgyból is majdnem megbukott. Barátaival nem törődött, mindenképp egyedül akart lenni, egyedül megoldani mindent. Egy valamit szeretett volna csak, újra a szüleivel és a húgával lenni, de ez nem történhetett meg. Teltek az évek, sikeresen befejezte a középiskolát, de nem tanult tovább, inkább a munkát választotta. Fizetéséből egy kis lakást bérelt, a maradék pénzét pedig kábítószerre költötte. Nem volt olyan nap amikor mindvégig tudatánál lett volna, szörnyű napokat élt át, de úgy érezte, hogy szüksége van rá. Többször is úgy kelt fel reggel, hogy egyből a droghoz nyúlt. A drog is kihatással volt az életére, többször is, mikor józanul érkezett a munkahelyére, hazaküldték, hogy tegye rendbe magát. Látszott rajta, hogy valami nem nincs rendben. Egy idő után megelégelték a dolgot a munkahelyén és eltanácsolták. Mély depresszióba esett, hisz munkahely, pénz, drog, család és barátok nélkül maradt. Nem látott semmi kiutat a helyzetből, ezért úgy gondolta, hogy az öngyilkosság lenne számára a legjobb megoldás.
