Dr. Debra Moore

[Az Elisz]

'The best medication for anything is a high dosage of everything.'​

Név: Dr. Debra Moore
Nem: Nő
Cím: M.D. (Doctor of Medicine aka. Doktor)
Kor: 48
Születési idő: 03/04/1975
Születési hely: Chattanooga, Tennessee, USA
Oktatás: Orvosi kar, Pszichiátria doktora, University of Tennessee, Memphis.

Anyja neve: Jodie Anderson † (Autóbalesetben elhunyt)
Apja neve: Conrad Moore
Testvére(i): Emory Moore † (Debra első áldozata, túladagolásnak álcázva)


Pozitív tulajdonságok:

ASPD előtti életében Debra kedves, energikus és folyton segíteni vágyó nő volt. Az állapota miatt azonban nehéz kijelenteni, hogy van-e tényleges pozitív tulajdonsága.
Amit kifelé mutat, azaz emulál, általában pozitívként értelmezhető.
Jó kedélyűnek mutatja magát, egy tanult angyali mosollyal emulálja a kedvességét, amit elvesztett.
Külső szemmel még mindig egy törődő, segíteni kész orvosnak tűnhet.

Negatív tulajdonságok:

Számító, amennyiben nem kapja meg, amit akar, hűvös, hajlamos dührohamokra, amit persze gyógyszerekkel csillapít.
Ha nem sikeres egyik kísérleti kezelése, vagy a páciens olyat tesz, képes arra, hogy embert öljön, hisz egyszer már megtette.
Amikor helytelen dolgot tesz, vagy mások szenvedését nézi végig, tényleges empátiát nem érez, azonban ha ez hasznára válik, mintegy színjátékként mutatja, mennyire együttérez a szenvedő alannyal, vagy a hozzá közel állókkal.


Külső:

Magasság: 171,5 cm
Testsúly: 52kg
Alkat: Vékony

Bőrszín: Fehér (átlagosnál sápadtabb)
Szemszín: Világoskék (fakó)
Bőrén elváltozások, néhol sérülések láthatók a szerhasználat, a rendszertelen táplálkozás, valamint olykor a páciensekkel történő heves fizikai kontaktus következtében.
Arc: Keskeny fejforma, láthatóan enyhén beesett arc.
Hajszín: Világosbarna (Festett, természetes színére hasonlít, vélhetően őszül)
Tetoválás: Nincs




Rendszeresen használt szerek:

• Kéjgáz(dinitrogén-oxid)
• Alkohol (első sorban whiskey)
• LSD, ennek hiányában varázsgomba.
• Gyógyszerek, többek között: Lyrica (Kiütéseinek egyik okozója), Zolpidem (Alvási problémái ellen)

Pszichiátriai és pszichológiai problémák:

• ASPD (Antisocial Personality Disorder)
• SUD (Substance Use Disorder)
• Ludomania (Szerencsejáték függőség)
• Kényszercselekvések

Fóbiák:

• Coulrophobia (Specifikusan a színes arcfestésű bohócok)
• Chrometophobia (Specifikusan aprópénzre vonatkozó)
• Pteromerhanophobia (Repüléstől való félelem)

Kívülről felismerhető ebből:

Az ASPD jellemzőit szakképzett, tapasztalt pszichiáter fedezheti fel komplex vizsgálatok után.
Az SUD jeleit amennyiben sikerül rajtakapni zugiváson, pszichiáter felfedezheti, ha vizsgálja.
Függőségét könnyen észre lehet venni, ugyanis mindig tart magánál dobókockát, vagy valamilyen ehhez hasonló, hordozható játékot, amellyel tompíthatja ideiglenesen vágyát.


Már történelem

Debra Tennessee állambeli Chattanooga városában látta meg a napvilágot Jodie Anderson és Conrad Moore elsőszülött lányaként.
Húga, Emory csak öt évvel később követte, ő viszont koraszülöttként jött világra, s gyerekkorától fogva elég sok gond volt vele.

Debra életének első 34 évét teljesen a tanulásnak és hivatásának szentelte.
Értelmes, éles eszű lány volt, aki sikeresen bejutott a Memphis-i University of Tennessee orvosi karára, azon belül is a pszichiátriát tűzte ki céljául.
Kiváltképp érdekelte az emberi agy működése, így csak szívta magába a tudást, néhány alkalommal a kimerültség határáig erőltetve magát. A befektetett energiának természetesen meg is lett az eredménye. Tizenhat embert próbáló év után végre elkezdődött az az időszak, amire igazán várt.
Saját praxisba kezdhetett. Ez volt az, amiért vért izzadva dolgozott, amiért még a totális összeomlást is vállalta volna.

Debra Moore M.D… még belegondolni se mert volna tíz évvel korábban, hogy valaha egy ajtó táblájára írva ezt olvassa valaki.

Innentől kezdve szinte megszállottként próbálta megoldani emberek mentális problémáit. Pár nyugalmas év után elkezdett kísérletezgetni, s még attól sem riadt vissza, hogy saját maga által összeállított gyógyszeres kezeléseket próbáljon ki skizofrén, mániás depresszióval küzdő betegein.

Kis híján véget vetett praxisának, amikor egyik páciensének családja panaszt tett, de ő maga szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy a végeredmény igazából pozitív a beteg esetében, valamint a beteg maga is gyógyultnak nevezte magát és köszönetet mondott Doktor Moore-nak. A panasz nem ment végig, az első meghallgatáson páciensünk ezeket mutatta fel, illetve a belső vizsgálatok sem tudtak terhelő bizonyítékkal szolgálni arra, hogy a kezelés szabálytalan lett volna.



39 éves korában anyja meghalt egy autóbalesetben. Ez nagy érvágás volt Debra életében, a család ilyen traumára nem állt készen.
Főként Debra húga, Emory képtelen volt kezelni ezt, az alvás egyre nehézkesebb lett, s hamarosan eljutott arra a pontra, hogy egyre erősebb altatókat szedett.

Debra, ahogy húga önpusztítását és eközben néhol elhanyagolt pácienseinek rohamosan romló állapotát kellett az elkövetkező két éven át néznie, alkoholhoz és nyugtatókhoz nyúlt, valamint rendszeresen dézsmálta az általa addig kizárólag betegein használt dinitrogén-oxid készletét.
A helytelen gyógyszerhasználat azonban saját mentális baját hozta napvilágra, az addig a génjeiben szunnyadó ASPD (Antisocial personality disorder, polgári nevén régebben pszichopátia) előtört.

A nő először azt gondolta, öngyógyszerezése eredményezte ezt, az első hónapokban még meg volt győződve róla, ez gyógyult állapotot jelent, a realitástól lassan elszakadó Debra pedig úgy értelmezte a jeleket, hogy megtalálta a lelki fájdalom ellenszerét, s elkezdte a magán alkalmazott kezelést az ekkor már összeroppanás határán lévő Emoryn is kipróbálni.

Húga állapota ezzel szemben egyáltalán nem javult, mivel nem örökölte az ASPD-re való hajlamot, érzelmei valósak maradtak és gyásza nem tompult, csupán egy szinte fél-katatón állapotot idézett elő nála az erős, teljesen indokolatlan kezelés.

Debra az új állapota miatt egyre több alkalommal dührohamot kapott, amikor azt látta, hogy testvére esetében nem működik az, ami nála 'bevált'. Sok évnyi terhelés után Emory annyira hozzászokott a szerekhez, hogy minden alkalommal már úgy várta ekkor már 43 éves nővérét, hogy végre megadja a számára akkor már megnyugvást jelentő narkotikum koktélt.
Egyik ilyen alkalommal besokallt, megelégelte, hogy Emory állapota kicsit sem javul, s úgy vélte, egy jóval nagyobb dózissal megszünteti idegességének okát, azaz őt magát.


A lány testén ezen a ponton már bőségesen látszódtak az intenzív szerhasználat jelei, amikor pedig Debra bejelentette a halálesetet, állapotának köszönhetően meg sem kérdőjelezték a halál okát, elkönyvelték egy szimpla túladagolásnak.
Debra kezdett ráeszmélni, hogy könnyedén szőtte úgy az ügy szálait, hogy az neki kedvező legyen, a rendőrök pedig még csak nem is gyanították, hogy ő maga gyógyszerezte éveken át a szerencsétlenül járt lányt.
Innentől egyre több alkalommal használta ki az embereket saját céljaira, a teljesen kifejlődött ASPD pedig tette a dolgát. A nő semmilyen szánalmat nem érzett, a korábban rá jellemző empátia megszűnt létezni.
Életének egyetlen célja a kísérletezés maradt, önmagának és pácienseinek kezelése olyan módszerekkel, amik számára pozitív eredményt hoznak, számukra maximum végleges megnyugvást, hisz több esetben alkalmazott elektrokonvulzív terápiát a traumatikus emlékek elnyomásának céljából.

Az eredmény mindig sikerélményként élt tovább benne, s ezeket az ekkor már majdnem illegális praktikáit más kezelésként jegyezte fel, szaktudását nem kérdőjelezték meg a továbbiakban, ami csak tovább erősítette ekkor már beteges, nárcisztikussá fejlődő jellemét.


2023.06.11.

A 48 éves doktor úgy érezte, Tennessee túl unalmas, hisz súlyosabb betegből kevés jutott neki, a traumákat elnyomni amnézia kiváltásával pedig már nem volt elég kihívás.

Ekkor Debra felnyitotta laptopját, s meghozta a döntést. Költöznie kellett, ,,Na de hova? Hova is mehetnék?” számító agya szünet nélkül dolgozott egész életében, most mégis mintha tanácstalan lenne. Először életében nem tudta, mitévő legyen.
A technológia viszont a tanoncként töltött éveivel ellentétben ezúttal segítségére volt. ,,Meg is van.. sok ember.. sok lehetőség.. Az emberi elme vihara.” - motyogta Debra, s választását véglegesítve mutatóujját egyenesen, céltudatosan nyomta rá a monitorra, Los Santos aprócska pontjára.
Debra a következő napokban elintézett minden ügyes-bajos dolgot. Rendelőjét bezárva, eszközeit magához véve indult útnak, s mivel a repüléstől rettegett, így hosszú autóút elé nézett.

,,...S csak rémes árnyak bálja, mellyel
a véres ablakokon át
ma itt disszonáns zene mellett
az utas kavarogni lát,
a sápadt ajtóból ma rémek
folyója foly
örökké, s hova azok érnek,
van kacagás - de nincs mosoly.”

Edgar Allan Poe - A kísérteties palota (részlet)​

 

[Az Elisz]

Debra megérkezett, fűti a vágy, hogy megismerje a helyiek gondolatait, traumáit, hogy mi mozgatja őket, mi a céljuk, de ami a legfontosabb.. mivel lehet egy egyedet irányítani?

A doktor már útközben kinézett magának a város egyik csöndesebb utcájában egy kisebb lakást.
Kétszintes, pont, ahogy szereti.
Még ráér berendezkedni. Megrendelni a kellékeit, a lényeges és.. kevésbé lényeges eszközeit.
Amíg ezek nincsenek meg, úgysem tehet semmit, a kísérletek nem kezdődhetnek el.

Ez nem okoz neki túl sok gondot, előbb alany kell, ráadásul helyi.
A legjobb, ha az alany nem publikus személy, az eltűnésének, személyiségbeli változásnak, vagy.. a halálának.. gyorsan híre menne, nem!
Első útja még csomagjaival megpakolt ósdi Regina Sedanjában egy szórakozóhelyhez viszi. A technológiát már ismeri, hasznára válik, így nem nehéz odatalálni.

Meglepetten tapasztalja, hogy még csak pénzt sem kell kiadnia első tanulmányára, könnyedén bejut a helyre, ahol egy kis megfigyelés után unalma ismét rátör, italért indul.
Egy nagy pohár whiskey pont megfelel, már majdnem úgy volt, mindenféle interakció nélkül, nyugalomban kérheti ki, mikor egyik szórakozó ifjú úgy dönt, titkári viseletként értékeli Debra ruházatát.
Érdekesnek tartja a megjegyzést, fel is írja egyből a jegyzettömbjébe, amint kedvenc italát megkapta, magáévá tette.

Az emberek társalgásából nem hall semmit, de az arcuk, az öltözékük bőven elég jelenleg. Ennyire nem akar belefolyni a dolgokba, még titkon elégedett is a ténnyel, hogy irodai dolgozóéhoz hasonlították ruházatát, így legalább békénhagyják.
A zene egy idő után idegesíti Debrát, mint általában minden amit túl sokáig kell elviselnie, így távozik a partyról, új lakása felé veszi az irányt, s mivel bőven elég az alkoholtoleranciája, így nem okoz gondot a vezetés, ennyitől még nem.
Elérkezik az este, ez az éjszaka nem ígér semmit, se használható alanyt, se érdekes tanulmányt.



A következőkben Debrát egy ajánlattal keresik fel az államra leginkább jellemző közösségi oldalon, ahova természetesen már csak a kíváncsiság miatt is regisztrált.
Haladni kell a korral, az információ szinte ingyen van az internet világában. Már nem borítékba zárt szavakkal ismerkednek az emberek, pár gombnyomás elég, hogy valaki kedveljen, vagy akár egy életre meggyűlöljön.

Debra először óvatos.. az ajánlat egy alig pár bankóba kerülő szolgáltatásról beszél. Az út hosszú volt, végig vezetnie kellett és azt nem kell bemutatni, mit is tesz az emberrel, ha több napon át, órákon keresztül egy pozícióan kell ülnie.
Felkeresi ezt a személyt, egy lányt, aki bőven az új, már majdnem elfogadható komfortzónáján kívül esik.
A nő fiatal, óh, de még milyen fiatal. Egy kis egyeztetés, egy kis próba elég ahhoz, hogy Debra felismerje a potenciális alanyt.
Belemegy a játékába, él a lehetőséggel, mivel az ifjú nő valamelyest azért érti a dolgát, a fájó végtagokkal járó szenvedést enyhíti is.

Azonban ez csak a kezdet, a vége még messze van. Az alanyról kiderül, hogy titkot őriz, a titkok pedig arra jók, hogy Debra fogást találjon a személyen.
A doktor agyában kirajzolódik a kezelési időszak.. be kell cserkésznie ezt a nőt, így ő is ajánlatot tesz neki.
Mint kiderül, ez a nő.. Debrának a szöges ellentéte.
Debra erős, az irányításért, a mások feletti hatalmáért él, meg persze.. a kísérletezés és a tudás hajtja előre.

A nőt magához veszi, mint később kiderül, a Debra iránti csodálata olyan mértékben kikezdhetetlen, hogy a céljaira felhasználni könnyebb, mint hitte.
Persze fenn kell tartani az imázst.. valamit valamiért, csak a kishölgy még nem tudja, hogy amit ő fog adni Debrának, az kicsivel több, mint amit cserébe kap, bár láthatóan nem zavarja, mintha boldogan menne bele a számító lélek játékaiba.

Így is lett. Az első gyógyszerteszthez is tökéletes alanyként szolgált. Természetesen az olyan formaságokon is túl kellett esni, mint a vizsgált test állapotfelmérése, tudni kellett, mik az esetleges fiziológiai gondok, allergiák, és persze.. a káros szenvedélyek.
Az alany.. valóban kiváló. Egyszerűen alakítható úgy, ahogy azt Debra akarja. Az első teszten átment, nem történt még rövid távú károsodás sem, bár próba gyanánt egy könnyebb, gyengébb koktélt juttatott a szerencsétlen lány véráramába.
A tesztet követően folytatni kell az alany bizalmába való férkőzést, így Debra mintegy megígéri, hogy az akkor tulajdonként számontartott lélek maradhat. A tudtára adta, hogy értékes, és hogy elégedett vele. Az alanynak úgy tűnik, ez elég is, ha pedig neki ez jó, nem is kell annyit erőlködni a színjátékkal.

Ideje pihenni. A fiatal lány elegendő információt adott ahhoz, hogy a doktornő ingerszegény életét felpezsdítse. Az agya dolgozni kezd, de ez.. mindig mellékhatást eredményez. Olyat.. amilyenből viszont nem kér.

​

,,Álmok.. már megint Emory.. mikor hagy már végre békén? Ezért ajándékoztam meg a megnyugvással, hogy róla álmodjak? Unalmas.. Annyi sikoly él még az emlékeim közt, miért pont ő?
Bűntudat? Óh ugyan már.. amit tettem, szívesség volt. Sosem volt erős az elméje, a gondolatai kuszák, értelmetlenek. Mindig ugyanaz a lemez.. de anya meghaalt, de anya meghaalt.. Deeeeb, anyát elütötte egy aaautóóóóó...
Óh te jóságos.. hát mikor lesz már vége? Ideje előállnom azzal koktéllal, hogy végre elfelejtsem ezt a hisztis, idegesítő kis csitrit..
De ehhez.. még sokat kell tesztelni.. sok a dolgom.. az idő pedig mindig túl kevés."

 

[Az Elisz]

Debra végre berendezkedett, úgy érezte, itt az ideje valódi munkába kezdeni.
Nincs más választás, ha itt is fel akarja építeni a jóhírét, páciensekre lesz szükség.. lehetőleg előbb-utóbb gyógyultakra.


Áhh, tökéletes alkalom, egy tüntetés! Rengeteg dühös ember, na de milyen okkal?
Olvasni a szociális médiában érdekes, de nem eléggé. Ennél jóval közelebbről kell látni az eseményeket, így Debra el is megy erre a tüntetésre.

Figyelte az embereket, de lassan arra kellett ráébrednie, hogy a tömeghez olyanok is csatlakoztak, akiknek látszólag fogalma nem volt annak céljáról. Szükség volt a rendőrökre, óh ez már érdekesebb.
Ekkor kezdődött az, amire a doktor nem számított.. rendőrállamot kiáltottak páran, hmm, miért?
Látszólag a rendőrök csak azt csinálják, amiért fizetik őket. A tüntetés egy ember miatt indult, nem a teljes kormányzat ellen, vajon miért.. miért a rendőrök váltak célponttá?
Érdekes..

A tüntetés egész jól ért véget, de olyan szitokszavakat kiabáltak, s kishíján a rendőröknek is nekimentek néhányan, hogy ez bizonyára a helyi városvezetés alkalmazottaiban mély nyomot is hagyhatott..
Dr. Moore-nak ez adott ötletet ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen még aznap egy látszólag magasabb beosztású hivatalnokkal, s ajánlja magát az esetleg sérülékenyebb dolgozóknak.

Óóh és milyen gyümölcse lett ezen gondolatnak. Az egyik frissebb hivatali dolgozó, egy intern telefonon lépett kapcsolatba a doktornővel, időpontot egyeztettek, s szokásához híven, Debra vakon fogadta magán rendelőjében.
Mint kiderült, egy fiatal, szőke nőről van szó, nem is kellett sok, hogy a kishölgy beszélni kezdjen.
Az évek tapasztalata, Debra ebből már meglévő megérzése beigazolódott, a nőcske jelentős traumát élt át a tüntetés során, ugyanis azon nem elég, hogy rengeteg, dühös ember vett részt, de olyan szitkozódást, fenyegetőzést kellett hallgatnia, ami rá, mint nőre nagyobb hatással volt.

Elkezdődött a páciens felmérése, adatainak felvétele és az alapvonal is meglett. Debra eleinte hallgatott, ahogy azt megszokta, eljátszotta a kedves terapeutát, mivel először arra van szükség, hogy lehetséges célpontja megbízzon benne.
Miután az alany végzett az első szóáradattal, Debra kérdezett. Egyszerű, nem túl tolakodó kérdések, a páciens viszont meglepően nyitott volt.
Debra megtudta, hogy a nő tényleg jó okkal van ott. A segítségére, tudására igenis szüksége lesz, de szép lassan kell haladni.

A vizsgálat, az első beszélgetés azzal zárult, hogy Debra egy nagyon gyenge szorongásoldót írt fel, s adott első betegének, tájékoztatta őt a lehetséges mellékhatásokról, adagolásról.
Végül megegyeztek abban is, hogy a következő alkalommal tovább haladnak, van még sok kérdés, a probléma pedig lehet, hogy korábban is megvolt, csak nem volt rá ilyen nagy hatással.

Ahogy a páciens kilép az ajtón, Debra már a következő alkalmat várja, mint a messiást, mivel unalmát munkája csillapítja a legjobban. Talán még az embereken végzett kísérletek jobbak ennél..


Óh nem.. a kísérletek mindenképp jobbak.

 

[Az Elisz]

Dr. Moore unalmától hajtva további alanyokat keres, hogy bővítse amúgy sem szegényes ismereteinek tárházát.

Meghirdetésre került valami... Retro autós találkozó, amit Santos legnagyobb mólójára terveztek, ez érdekesnek tűnik.
Az eddigiekből kiindulva Debra már arra készült, hogy valamilyen konfliktushelyzet is várható, persze nem is volt alaptalan, ehhez már szinte hozzászokott új lakóhelyén, mivel az általános feszültség szintjét is sikerült felmérnie.

Az eredmény aggasztó.. lehetne más számára, azonban Debra arra számít, hogy azt a bizonyos dobókockát elő sem kell vennie az ilyen eseményeken, bőségesen jut az izgalomból, ahogy alanyokból is remélhetőleg.
Két látszólag csoport összeszólalkozása nem volt túl érdekes a doktornő számára, azonban kicsivel később megérkezett a várva várt lehetséges páciens...

Egy új, vállig érő hajú egyedet pillant meg, aki hozzászól egy témához, amit azóta is tulajdonaként, mintegy kezelt alanyával civilizált társalgásnak álcázva beszéltek.
Gyíkemberek.. ezek az ostoba összeesküvések. Kíváncsi volt, mikor jönnek a Rosswelli kicsi zöld emberek is a képbe, de hmm, az még várat magára.
Nem probléma, az új jövevény lehetséges páciensnek mutatja magát, még ha ő nem is tud róla, az ilyen konteók régebben is lekötötték Debra figyelmét, unalmát ha ideiglenesen is, de elvették. Aki pedig ezekben hisz, az már önmagában is érdekesebb, mint két csoport konfliktusa, hisz annak legalább valami alapja van, ennek kevés.

A bizonyíték nélküli hit pedig izgalmas, kezdve Istennel, Debra egyik kedvenc témájával, de a reptiliánok is megteszik.
Eldöntötte magában, hogy mindenképp legalább beszélgetésre megtartja az alanyt, elővette kedves énjét, s ahogy a társalgás a mólón szépen haladt, kiderült, hogy ebből lesz is valami.
Egy újabb érdekes egyed a szemében, a diskurzus eredménye pedig ideális. A találkozást megbeszélték, Debra pedig alig várja, hogy ilyen őrültségekről meséljenek neki...

Hmmh.. azt hiszem ideje elővennem az Inuaki, a bennem élő reptilián című.. khm.. műremeket..

 

[Az Elisz]

23/07/2023 Elérkezett a nap, hogy Debra találkozzon a gyíkemberek hívőjével.



A nő fiatal, szőke haja van, vagy legalábbis most szőke, lehet, hogy nem igazi szőke.
Úgy tartják, hogy mindenki magából indul ki, naponta egy órát töltök el csak azzal, hogy elfogadható külsőt kölcsönözzek magamnak. Az egyetlen, aki a festékek, pirosítók és a többi ostobaság nélkül látott, az a tulajdonom, ő nem fog bírálni.

Csöngetnek.. Óh, igen. Ő az!
A nő bejön, láthatóan örül, hogy itt lehet, szerintem tényleg lesz valami baja is.
A szokásos, komolyabb csomagot előadom neki, kanapé vagy szék, közvetlen vagy hivatalos, yada yada.

Az alany a széket választja a hivatalos hangnemmel, ezt már láttam párszor, azonban amit nem, az az, amit elárult magáról.
Nem túl nyitott elsőre, elmondja ami bántja, a kelleténél nem többet, nem is kevesebbet, csak épp annyit, amennyiből valószínűnek tartja, hogy elkezdem majd a munkát.
Ez a nő egész biztos, hogy nem először hallgat magáról, ezt könnyen felismertem, most, hogy az alapvető információkkal felállítottam az alapvonalat.
A bizalmába férkőztem azzal, hogy elmondtam neki, nem kell minden adatát pontosan közölnie, a becenevével megelégszem... egyelőre.
A neve nem számít, csak az, ami a fejében van, meg persze... amit csinál.
Figyel, folyton figyel, néha a szoba sarkai felé pillant, érdekes.
Megtudtam, hogy ez a reptilián hite egyben félelem is, fél, hogy megfigyelik. Nem ül soha mozdulatlanul, a testbeszédéből leszűrhető, hogy aggályai ténylegesek, még ha egy kész őrültségen is alapszik mind.

Ekkor közölte azt, amire még én sem számítottam, akármennyire is próbáltam számba venni minden eshetőséget. A nő... gyógyszerfüggő.
Nyugtatókat szed, mint megtudtam, kétes forrásból, de ez nem számít, a tény azonban annál inkább.

A hatásokat leírva arra tippelek, valamiféle ópiát származék, talán oxy, talán valamilyen kotyvasztott vacak. Egy biztos, az alany szervezetében felépült a tolerancia, a "bogyóját" már csak a függősége miatt szedi nagyrészt, a hatása már nem olyan, mint amiért az első évben szedte.

Ez az alany az eddigi legérdekesebb. Van élete, titkai, amiket meg kell tudnom. Tényleges baja, amit megoldhatok, kísérletezhetek.
Elmondta azt is, hogy amikor eljött hozzám, nem vette be a napi adagját, hogy tisztábban tudjon beszélni a dolgairól.
Tiszta fej, itt az ideje az első kísérletnek, így adtam neki egyet a kis kedvenc szeremből. Óh a Lyrica.. a páciensen megfigyelhető a jótékony hatása, még ha a legkisebb dózist is kapta. Feljegyeztem mindent, főleg azt, amit a maradék fél óra alatt tapasztaltam.

A nővel megegyeztem, további kezelésre szorul, ezt ő is beismerte, ami mondhatjuk, hogy előrelépés. Muszáj lesz elnyernem a bizalmát, hogy a kezembe adja magát.
Azóta kapcsolatba lépett velem, ennek lesz folytatása, aminek nem is örülhetnék jobban, közben egy korábbi páciensem is visszatérni látszik.

Elégedett vagyok.



@r0xtar

 

[Relay]

[hc]
Kedves @Az Elisz !

Örömmel értesítelek, hogy a karaktertörténeted olyan szintet ért el, ami alapján a bíráló csapattal arra a döntésre jutottunk, hogy HCRP minősítésben részesítünk. Gratulálok!

A továbbiakat ingame Dashboard-on keresztül tudod intézni!
[/hc]

 

[Az Elisz]

30/07/2023

Diktafon felvétel átirat.

Kétezerhuszonhárom hetedik hónap harmincadika, vasárnap este nyolc óra harmincegy, pontosabban húsz óra harmincegy, katonai idő szerint.
SA/N103 alany

Az alany a legutóbbi alkalom óta állítása szerint felhagyott az eddig ismeretlen kábítószer szedésével, újabb tünetek tapasztalhatók, nyugtalan láb szindróma, rossz közérzet, az alany nem sűrűn hagyja el otthonát.
A használt szer vélhetően nem ópiát alapú, vagy csak igen alacsony mennyiségben tartalmaz ópiátszármazékot, az elvonási tünetei nem elég agresszívek.

Egyre jobban érdekel ez a titokzatos szer, nyugtatóként említi, alkohollal keverve erős mellékhatásokat tapasztal, rosszullétre, hányingerre panaszkodik.
Lehet, hogy valami pincében készült keverék, antidepresszáns.. nyugtató.. esetleg kis dózisú altatóval.. Az alanyt megkértem, hogy hozzon a szerből, hogy megvizsgáljam az összetételét. A mai napon még nem sikerült szereznem belőle.

Az alanyt alávetettem egy vizuálterápiás vizsgálatnak az idegenektől való félelme okán. Mint kiderült, nem a megfigyelés tudata az, ami az egyetlen forrása félelmének, már a feltételezett idegen űrhajók.. vagyis annak nevezett tárgyak látványától is szorongás, nyugtalanság tüneteit produkálja.

A páciens bizalma nőtt irányomba, a vizsgálat során az emberi közelségre, a látószögében elvégzett fokozatos, a székkel történő közelítésre adott reakcióit vizsgáltam, tartva a beszélgetés témáját, ekkor semmilyen ellenérzést nem mutatott, látszólag megnyugvást talált a szavaimban, amikor megváltoztattam a hangnemet egy korábban már bevált, alacsonyabb hangerejű, nyugtató célú hangnemre.

A páciens ezúttal már látszólag sajnálta, hogy nem közölte időben a húsz órakor tervezett távozási szándékát, erről jóval később, az időpontja után tájékoztatott, a vizsgálatot, a beszélgetést fontosabbnak ítélte a magánéletében elkövetkezendő találkozójánál. Fejlődést mutat, legalábbis a fejlődésre való hajlamot, valamint bizalmat irányomban.

A görbe felfelé ível, az alany nem sokára kísérleti kezeléseknek alávethető, főleg, ha a tanácsomat megfogadja és továbbra is sikeresen tartózkodik az ismeretlen kábítószer szedésétől.
A várható következő kezelés dátuma.. kétezerhuszonhárom nyolcadik hónap.. hatodika.



03/08/2023
Utólagos megjegyzés

Az SA/N103 alany a mai napon, késői órákban eljuttatott hozzám az általa használt szerből két darabot.
Hamarosan analizálom, de első ránézésre semmilyen gyógyszergyártó általi jelzés nem látható a tablettán.

Fehér, érintésre mintha porózus lenne, bizonyosan állítható, hogy utólag vélhetően higított változata egy forgalomban lévő, vagy már forgalomból kivont nyugtató gyógyszernek.
Önmagamon tesztelni nem kívánom, a Lyrica és ez az ismeretlen szer intenzív, nem kívánt hatásokat produkálhat.
Mielőtt dokumentálom a vizsgálatok eredményét.

@r0xtar

 

[Az Elisz]

Egy pszichopata agyában egész másképp működik egy-két folyamat, bár könnyebb azt mondani, hogy valami nem működik.
Ahol más egy megtört lelket lát, akinek segítőkezet nyújt, ott Debra potenciális prédát.
Persze ezt nem láthatják, ő, mint sikeres pszichiáter, nem engedheti meg magának, hogy valaha fény derüljön arra, mi is ő.
Egy vadász, minden egyes páciens, aki belép az ajtón az ő következő kiszemeltje lehet. Nem többek számára egy testnél, szentimentális értékük sosem lesz.


A kedvenc páciens újra és újra eljön, igen, ő, a szőke, az ufóhívő, paranoid, nyugtatón tengődő nő.
A gyógyszert, amit adott, Debra elemezte, összetételében mintha megegyezne a Metadonnal, azonban valami pénzéhes zuglaboros, hogy is mondják, felütötte az anyagot. Csak nyomokban tartalmazza a lényeget, ópiát-tartalma elhanyagolható, pontosan nem tudta a doktornő sem megállapítani, milyen undorító kitöltő anyaggal dúsították a szert, azonban aggasztó, hogy a nő ettől a hanyagul kotyvasztott méregtől függ, ezt meg kell szüntetni, mielőtt meghal.

Debra elhatározta, hogy a nőt megszerzi a bizalmi körébe, így a következő foglalkozáson titkokat cserélnek. Debra és a nő olyan információkat osztanak meg egymással, amikről jobb, ha más nem tud. Mint kiderült, van egy testvére, így az, hogy eltegye láb alól, szinte kizárt. Az alany így már nem egy irreleváns létforma, a létezése sajnos számít.
Ez persze nem okoz gondot, egy pár percnyi agymunka eredményeképp eldönti, hogy nem csak, mint testet, hanem szinte társat fogja kezelni ezt a betegét.
Az alany, mint kiderült nem kompatibilis hosszabb távú kapcsolatokkal, így egy közös pontot talál vele. A fiatal hölgy szinte ugyanannyira vadászik, mint Debra, az általa elmesélt történetek részletesek, izgalmasak, nyersen fogalmaz, ami igazán felkelti a doktor figyelmét. A pszichopata elme talál egy érdekességet ebben az alanyban, innentől nem teljesen egy lényegtelen, használható test, elkezdi a nővel éreztetni, hogy fontos lehet a számára. A következő alkalmat várja, hogy a gyógyszer teszteléséről beszámoljon neki, áldozatként mutassa be őt önmagának, akit átvertek, így talán elérheti, hogy mégjobban Debra segítségétől függjön, mivel a hígított anyag "akár meg is ölheti". Ez természetesen így nem pontos, de ezt.. neki nem kell tudnia.



Új páciens keresi fel Debrát, óh, még egy tűzoltó.
A doktornő kezdi elkészíteni a mintáját. Még nem volt egy komolyabb bűnöző a kezei közt, egy fiatal, selymes arcú kishölgy, aki a tehetetlenségtől fél, ő már tűzoltó, aztán egy szerencsétlen, de igazán mutatós nő, aki az idegenekben hisz, hogy őt megfigyelik, egy szuicid hajlamú farmer, végül most ő, a második tűzoltónk.
Érdekes eset, szorongás, szociális zavarok, depresszióra utaló tünetek és ami a legizgalmasabb: Kapcsolatok terén sikertelen.

Fiatal, egész jóképű, látszólag középszerű, elfogadható intelligencia.
Stílusra egy úr, Debra meghallgatta, majd elvégezte rajta a vallomás-tesztet, saját fejlesztés, az eredmény várható volt.

A pácienst szembesítette azzal a szituációval, amitől ő igazán retteg, előkerült a szorongás majd' minden kívülről is megfigyelhető tünete, a válaszadáskor a férfi hangja megremeg először, majd a mondatok végén látszólag egyre jobban feloldódik, megnyugszik.
A doktornő feljegyzi, hogy az alanyt szintén valamilyen szinten megnyugtatja a közelsége, a tekintete, ezek igen fontos részletek, nem ez az első, hogy ezt érezteti egy testtel.
A férfi elmondja minden búját, s a foglalkozás így, a másik székben ülve folytatódik, megszakítva a személytelen, asztal mögötti tekintet vizsgáló érzetét, a távolság nem több, mint egy méter. Debra ismét bizalmat ébreszt az alanyban, ő közlékenyebb, s a terápia végére már kéri, mégiscsak a közvetlen hangnemben folytathassa.
Ezt természetesen, mint ahogy a doktornő a tudtára is adta az elején, második szabályként jogában áll kérni, így megegyeznek ebben.

A páciens, nem épp meglepő módon felveti az esetleges kávézást, mint opciót és Debra szokásához híven el is fogadja egy erős talánnal.


Ezzel pedig kezdetét veszi egy újabb játék...

 

[Az Elisz]

,,...A gondolatok olyanok, mint az elvetett magok. Ha gondozod, egy virágzó növény lesz, de túlöntözöd és elrohad.
Ez miért ne lenne érvényes az emberekre is? Meg kell találnom az egyensúlyt, a pórázt fognom kell, de ha túl erősen rántom meg, az alany megfullad. Nincs kedvem hullát takarítani, habár..."


Az idő csak telik, Debra pedig sorra fogadja a pácienseket, kisebb, vagy nagyobb gondokkal.
A hírneve nőttön nő, az emberek már egymásnak is elhintik az információt, hogy van egy "dilidoki" a városban, ők így mondják.
Egyre több a menteni való lélek.. lassan Debrának arra sincs ideje, hogy saját játékszerével foglalkozzon, persze.. ő nem így gondol magára.

Eközben, mivel az új tűzoltó problémája szinte unalmas, egyenesen ingerli a doktort, azonban.. egészen elfogadható külsőre, személyisége pedig a konzervatív viselkedéséből adódóan könnyen törik, így elfogadja a kávéra való meghívást, azzal a feltétellel, hogy ez az ő otthonában történik.
,,A ragadozó a saját területén cserkészi be a zsákmányt", ezt a múltkori, jaguárokról szóló dokumentumfilmből megtanulta, saját szituációjába könnyedén beleforgatható, hát így is tesz. Miért lépne ki a saját területéről pont ő, ha ez az a hely, ahol minden eszköze megvan az esetleges nem kívánt események elhárításához?
Agresszív páciens? Magáról megfeledkező élő tárgy? Az ilyesmi az otthonában nem jelenthet problémát, a nyugtató gyorsan hat.
Debra így megtette az első lépést, otthonában fogadta az emeleten újabb kiszemeltjét, titoktartásáról meggyőződve pedig ,,segített" egy sokáig valószínűleg rejtegetett problémának a megoldásában, tüneteinek fő forrását megszüntette ezzel a lépéssel.
A doktornak ez nem jelent terhet, sőt, jó szórakozás, ha pedig hosszabb távra képes megszerezni az ifjú hűségét, odaadását, még remek játékszer is lehet.


Óh, ha csak ennyi történt volna, de az unalomra idő sincs.
Egy pár egyik tagja keresi fel őt, a tapasztalt terapeutát, a segítségét kéri, tálalja az előéletét, a múltját, személyiségét formáló legfontosabb tényezőket.
Erős nő ez is, Debra gyorsan kiszúrja a hozzá hasonlót, hisz az érzelmeire képtelenség hatni, ha nincsenek, megfigyelőképessége azonban emiatt annál fejlettebb.
A lány igazán világos hajú, kiállása magabiztos, könnyen kiderül róla, hogy védelmezőnek érzi magát, egyfajta pajzs a szerettei előtt, tán kissé vakmerő és indulatos, de ez mind.. érthető. Egy ilyen léleknek is megvannak a maga fájdalmai, problémái. Óh! Gond a kapcsolatban! Semmi gond! Megold ő mindent.
A lány kezdeményezne, de ez nem talál célba, nem tudja, hogy tegye azt, amit tenni akar anélkül, hogy elijessze párját.
Debra ebben a témában jártas, hisz ő maga is hasonló eszközöket használ, vadászatkor pedig könnyedén édesgeti magához a naiv prédát, ha az uralmát lassan borítja rá. A doktor ellátja a lányt tanácsokkal, részletekbe is belemegy, azonban nem tud eleget a másik félről, így csupán általánosítva adhatja át tudását, majd ajánlja magát, mint párterapeutát, hogy szívesen beszélgetne a szóban forgó másik lélekkel. Az erő másik felével.
Debrát lenyűgözi a lány, s a várakozása kifizetődik.

A védelmező párja felkeresi őt, kis idővel később pedig eljön a foglalkozásra. A lány kedves, nem annyira erős, vagy határozott kiállású, de nem is elveszett lélek.
A beszélgetés érdekes, de lassú, Debra próbálja kihúzni az információt amit akar, ez bár lassan, de sikerül neki.
Ezt a lányt is bevezeti a kezelőbe, bemutatva neki különböző dolgokat, de óh! Ezeket már ismerte, még ha csak látásból is.
Ekkor előadja a doktornő az "érzelmes", kellemes, a pár közös jövőjét támogató arcát. Sikerrel jár, a lány szinte kivirulva hagyja el a rendelőt, Debra az ajtó csukódása után újabb győzelmet könyvel el. Újabb, remélhetőleg még visszatérő, de felfrissült páciensek..


A hétnek viszont még nincs vége, egy utolsó páciens.. az utazás előtt. Továbbképzésnek hívják, úgy érzi Debra, hogy ez is csak hátráltatni fogja a módszerei használatában.
Nem probléma, nem tart sokáig, ebben reménykedik ő is. Az új eset pedig egy elhanyagolt nő, bizonyos Ava. Óh.. de mi ez? ADHD? Az lenne? A kapcsolata pedig gyakorlatilag nem kapcsolat, a távkapcsolatokban többet érintkeznek a felek, ahogy a többiek mondanák, el fog hervadni.
Első téma.. az ADHD. Debra gyanakszik, próbálkoztak már nála ostoba, értéktelen drogosok. Ellenőrizni kell.
Ami viszont mindig a keze ügyében kell legyen, az a dobókocka. Régi, már kissé kopott játékszer, ha unatkozik, vagy irritálja valami, elő kell venni. Nincs olyan, hogy ne legyen nála, azonban most pont kapóra jött. A kockát a vizsgálat közepén átdobja a páciensnek, s folytatja a kérdéseit, különbözőek, egyik sem igényel pont ugyanannyi koncentrációt a válaszhoz, mint az azt megelőző. A vizsgálat sikeres, az ADHD tényleg jelen van, a nő nem hazudik, nem szimulál. A végső vizsgálat pedig a nyomásgyakorlás. Debra egy ponton feláll a székéből, a nő mellé lépked és nézni kezdi, átható, a szemei helyett szinte már az alany agyába néz, ő pedig megfelelően reagál.

Következő téma.. a párkapcsolata, a rendellenes testi működései. Az alany nem elég aktív.. fiatal, de szinte teljesen passzív, unalmas, mintha egy apácával társalogna, úgy gondol rá. Bizonyítja észérveivel, hogy ezen az életén, a kapcsolatán változtatnia kell, ha csak nem akar magának egy elhanyagolt életet.
Ez nagyrészt valós tanács, tényleg nem egészséges Ava élete, és most Debra nem az ADHD-ra céloz. Az szinten tartható, ezt azonban tökéletesen meg tudja oldani. Terápiát ajánl az alanynak, részletesen elmagyarázza neki, pontosan azon mi is fog történni, aki beleegyezik, ezen a ponton bármibe, amitől segítséget, javulást remél.
A doktornő végül felírja a megfelelő gyógyszert a megfelelő dózisban, az alany egyetlen dolga, hogy azt beváltsa.

Hmmh, kissé naiv.. de a problémák valósak..
Elbúcsúznak, viszont a következő foglalkozás annál hasznosabb lesz.



,,A Játék soha nem ér véget. Nincs kezdete, se vége. Ez a játék nem a résztvevőkről szól, csak is rólam. Én vagyok a játékos, ők a bábuk. Nincs ellenfél, kivéve, ha alkotok egyet, vagy ha a bábuk kreálnak egyet maguk körül. Hiba került a tökéletes rendszerembe. Egy személy.. M.H. Tönkreteszi a munkámat, ezt semmiképpen nem hagyhatom. Ha jól értelmeztem minden jelet, a pácienseim nagy részének köze van ehhez a.. hibához.. a hibákat pedig ki kell javítani, a problémákat megszüntetni. Jelen esetben ez a probléma pedig nem más, mint az ő minden.. egyes.. szívdobbanása."

 

[Az Elisz]

,,Káosz, instabilitás, kihívás, titkok, nyers humor."

Ezzel foglalja össze Debra az új játékot, amit egy az életében megjelenő figura indított el. Ez a játék más, mint a többi, a legtöbb inkább a fogócskára hasonlít, ez azonban egyértelműen sakk.
Egy újabb ember lép a képbe, a neve Félix. Nagyon titokzatos, Debrával a 'Networkön lép először kapcsolatba, időpontot kér.. amire tökéletesen meg is érkezik.
Valamiért hozzá mindenki pontosan jön. Kötelesség lenne? Nem akarják, hogy a doktortól szemrehányást kapjanak? Nem lehet tudni, de a legtöbbel ellentétben a férfi által használt szavak, az érzések és kis történetek, amiket elmond megragadnak Debra agyában, gondolkodni kezd, az unalom utolsó szúró kis tüskéjét kihúzza ez az ember.
Végre valami, ami okot ad arra, hogy a hátán fekve, a plafont bámulja kifejezéstelen arcával, üres tekintetével, de közben belül egy véget nem érő feladványt próbáljon megoldani.

Ez az ember bonyolult, beszélt Debrának, de szavai mögött a jelentés nem valószínű hogy egyezik a használt szavak szótári jelentésével.
Az első foglalkozás gyors, rövid, nem marad sokáig, a végén viszont fizet. Debra látja a pénzt, a miértjét azonban nem. Nem kér soha fizetséget a beszélgetésért, az anyagiak annyira hidegen hagyják, hogy ha Félix nem hagyja ott a pénzt az asztalán, el se vette volna.
Nem kis összeg.. de miért? Mi oka lehet annak, hogy a férfi ennyire ragaszkodjon hozzá? Ez nem került volna semmibe, nem tartozik a doktornak, megfogható dolgokkal biztosan nem.

Félix a 'Networkön két kérdést tesz fel Debrának csupán. Kettő, vagy négy. És a kedvenc színe érdekli.
A válasz egyszerű. Debra fejében a kérdést az emberek számához kapcsolja, amit még könnyedén elvisel, vagy kezel. Az pedig a kettő, a két embert könnyű kezelni, két kézzel még tud használni injektort, ha gond adódna. A kedvenc színe pedig az azúrkék, így hát elküldi a válaszait.
A kérdések szinte irrelevánsnak tűnnek, azonban nem sokkal később Debra arra a látványra megy ki a házból, hogy egy történetesen azúrkék motor parkol a beállóján.
Érthetetlen.. Debra közelebb lépve egy üzenetet is lát.. "Dr. Debra Moore részére tisztelettel: az egyik beteg"

,, ... Ez elfogadhatatlan, mit akar, mit kezdjek vele? Nem szokásom motorral közlekedni Memphis óta.. hmm, valamire még jó lesz. A motorhoz sisak kell, a sisak elrejti az arcomat. Papírozni kell.. de a szerelők közül többen ismernek.. láttak már. Ők tudni fogják, hogy ha ezt látják, akkor az én vagyok. Nem probléma. Kinek hinnének? Nekem, a több évtizedes tapasztalattal dolgozó, elismert orvosnak, vagy egy olajos kezű munkásnak? Nyilván nekem.. amikor Emoryt megöltem, a hazugságaimat könnyen elfogadták igazságnak. Most sem lesz másképp. Jó, a motor maradhat. Megfigyelésre jó lesz, csak meg kell szoknom újra..."

Debra tervezgetni kezdett, tovább is folytatta a Félix-féle beszélgetést a 'Networkön, ám eljön az a hét, amit a legkevésbé sem várt.
A New Jersey-i továbbképzés, avagy egy tucat, a doktornő szemében alsóbbrendű pszichiáter egy teremben vele, több napon keresztül.
Repülő.. az ember által alkotott leghasznosabb eszköz, amit Debra a világon mindennél jobban gyűlöl, az egyetlen dolog szinte, ami tényleges, intenzív szorongással tölti el. Félelem? Nem, egy olyasvalaki, mint ő, nem szimplán fél. Inkább fenyegetve érzi magát, erőteljes frusztráció, amitől képtelen tisztán gondolkodni. Még szerencse, hogy a legelső.. azaz előző repülése alkalmával már felíratott magának egy lórúgásnyi nyugtatót. Ez bőségesen kiüti az útra, majd azt hiszik, csak alszik.
Felszállás előtt veszi be, de a nap további részében is szinte hasznavehetetlen, ezzel viszont kikerüli a repülés borzalmas élményét.

Megérkezik Jersey-be, talán elviseli, azonban a kedvenc játékszere nélkül semmiképp. Az internet egy hasznos eszköz, így tartja vele a kapcsolatot, amíg az általa mérhetetlenül lenézett kollégáit kell tűrnie. Egy régebben még vele egy intézetben dolgozó, nála fiatalabb munkatársa ott dolgozik azóta a városban. A doktornő segítségét kéri egy súlyos klinikai depressziós esetnél. A számára még fiúként kezelt orvosnak nincs elektrokonvulzív-terápiára képzése, engedélye főleg nincs. Ez kapóra jön, óh az izgalom, amikor a gép tompa zizegését meghallja, s az eredmény mindenképp az lesz, amit Debra várt. Könnyű kezelés, az új gépet itt jóval régebben elkezdték használni, ez biztosíthatja a páciens felépülését, a sokk után pedig a speciális funkciója helyreállítja az idegpályákat, nyugtatja őket, elkerülve így a Debra által igazán kedvelt, de más számára nem kellemes mellékhatásokat.
Elvégzi a kezelést, ezzel padlóra küldi az fiatalabb orvos egóját, főleg, mikor az utólagos vizsgálatokkal bizonyítja, hogy a beavatkozás tökéletesen sikerült.

Amíg Santoson kívül van, továbbra is beszélget Félix-szel. Egyre érdekesebb a férfi, úgy tűnik, nem akar Debra betegeként tetszelegni, csupán arra vágyik, hogy valaki szóba álljon vele és csak úgy, érdek nélkül beszélhessen.
Ki lenne erre alkalmasabb, mint a mi helyi praktizáló pszichopatánk? Nem fűzi anyagi érdek senkihez, ami kell, megszerzi magának. Ezt a férfi is felismerte már, hisz Debra nem akaszkodott rá. Nem beszélt vele többet annál, mint amennyi látszólag kényelmes volt számára.

Eljön a hazaút ideje.. Debra megbeszéli a kis játékszerével, hogy majd ő hazaviszi. Ez a férfi erősen kötődik hozzá, valószínűleg már szinte bármit kérhetne, amíg fenntartja az érdeklődés látszatát. Becsekkolás előtt beveszi a nyugtatóját, feljut a gépre és az még szerencsére a felszállás előtt hatni kezd, a frusztrált doktornő pedig szépen elalszik. Ez nem feltűnő, sokan alszanak repülőutak alatt.
Leszáll vele a gép, ő pedig épp hogy képes annyi erőt kifejteni, hogy jelezze játékának, megérkezett. Nem is kell sokat várni rá, könnyedén hazajutnak, a Debra által választott lassú tempóban.

Elszórakozik vele, kérése szinte parancsként éri már a férfit, mindent megkap amire szüksége volt, kényelmesen tud pihenni, azonban a Lyrica kimaradt a napjából, így elalvását követően nem sokkal felriad. A nagyobb kiszerelésű gyógyszer odalent van a rendelő fiókjában, csak le kell mennie érte. Még nem.. a telefonjáért nyúl, óvatosan, nehogy felébressze a vele alvó alanyát. Félix írt..


Végre! Az izgalmak folytatódnak, nincs egy szabad perc, egy órányi tétlenség. Egy Debra által is ismert nőről beszél, mint kiderült, a fiatal lány transz.
Érdekes. Nem tűnt fel a doktornak, pedig szemtől szemben ültek, ez ingerli. Ebben a percben osztja Félix felháborodását, még ha nem is ugyanazon okból.
Irritálja, hogy nem szúrta ki, hogy nem lett visszatérő páciense egy ilyen ritka, F64.0-ás kóddal azonosított alany, akire innentől csak így gondol. A neve nem érdekes, ő 'a platinaszőke F64-es'.

Ez a téma azonban nem köti le őket túl sokáig, ugyanis Félix ingerült, csalódott. Úgy érzi, még Debra is elárulta őt. Ez fontos, az érzése teljesen indokolatlan, így máris érdekesebb. A férfinak bizalmi problémái vannak, ez teljesen nyilvánvaló volt eddig is, egy korábbi üzenetváltásuk ugyanis eltűnt. Hosszas beszélgetésbe kezdenek, az alany bizalmát nem veszítheti el, de az ő esetében a tolakodás és az elemző hangnem nem fog működni, ugyanis mint kiderült, egyenesen frusztrálja az ilyen.
Nem jelent gondot, lassan Debra átáll egy egyszerűbb szóhasználatra és viselkedésre, kétszer ellenőrzi , amit leír, még ha ezzel üzeneteit ritkábban is kell elküldenie.
Ekkor Félix bevallja, hogy a Reever tőle van. Ez gyanítható lett volna, azonban túl sok ügy kötötte le a doktornő figyelmét ahhoz, hogy eleget foglalkozzon az ajándék kérdésével.
Lassan, elég sok, már-már ingerlő beszélgetés során eléri, hogy találkozzanak. Debra természetesen még mindig nem teljesen tudja betölteni a számára alapvető funkciókat, mint a gyors elemzés, sebes gondolkodás. Félix megérkezik, fél kezét a háta mögé rejti.

​

,, Lehet, itt a vége? Óh.. pedig még olyan sok kísérletet végezhettem volna. Legalább gyors lesz? Vagy ez a beteg, meggyötört lélek előtte meg fog kínozni? Nem érdekel. Ha pisztoly, akkor gyors lesz. Becsukom a szemem.. várom, hogy az a darab sárgaréz a koponyámnak csapódjon. Hallom, hogy valami történik, de mi ez? Valami.. csomagolás? Nem fog megölni, pedig én készen állok. A törvények értelmében megérdemlem.. bizonyára.. de ő nem a törvény embere.. így sem veszi el a lehetőséget a további kísérletekre. Kinyitom a szemem... egy csomag édesség. Óh.. kezd megismerni ezek szerint? Tudja, hogy az étkezéseim többsége valami édesség? Akkor viszont megfigyel. Honnan tudná? Nem eszem máshol, csak is otthon. Nem baj, én ráérek megismerni téged.. de te.. vajon ráérsz? "

Debra közelebb invitálja őt és beszélgetni kezdenek. Leülnek, s ekkor hogy kényelembe tudja helyezni magát, Félix előveszi a pisztolyt, amit Debra várt volna az előbb.
Ez a férfi nem jó játékszernek, túl érdekes, ehhez ő nem lesz megfelelő. Még érdekli is a doktornőt, de nem, mint pácienst, hanem mint izgalmas beszélgetőpartnert.
Félix humora tökéletes, sötét, kissé nyers, kaotikus, Debrának egyenesen nehezére esik megérteni, mikor viccel és mikor beszél komolyan.
Megjegyzéseket tesz, szinte már flörtöl, de mintha egyáltalán nem akarna semmit...


,,Elment.. nem tudom, gyilkolni készül-e.. nem tudom eldönteni, hogy vannak-e öngyilkos gondolatai. Az már bizonyos, hogy valamit elkövetett, de mit? Keresik, azt mondta.. keresik, miért? Miért nem mondod el Félix.. Mit nem árulsz el? Szerintem már ölt.. túl megtört ahhoz, hogy ne legyen ő is egy gyilkos. Nem tudom, megbízhatok-e benne, alig lehet kiismerni, idegesítő, de legalább úgy tűnik, megéri foglalkozni vele. Valaha elmondhatom-e egy embernek, hogy elvettem a húgom életét és hogy ennél jobbat nem is tehettem volna vele? Lehet, majd mielőtt meghalok én is, listát írok róla, amit ha sikerül, eljuttatok a sajtónak. Ismerjék csak meg a nevem... a betegek ismernek, lassan magamra nincs időm, annyi van belőlük... előbb-utóbb olyan is lesz, akin kísérletezni lehet.. de inkább előbb legyen.. "

 

[Az Elisz]

Félix.. akivel Debra már minden nap beszél, a férfi aki minden nap elköszön. Kiismeretetlenek a szándékai. Szavait komolyan írja, vicces kis képekkel színesíti, hogy Deb értse, mikor viccel.
A férfi, aki úgy köszön el tőle, mintha életük utolsó beszélgetése lenne. A kezdés mindig játékos, mint két vadállat kívülről szilaj párharca, belül sokszor komolytalan, egyszerre vicces és perzselő.
Debra képtelen megérteni, mit akar ez az ember, a gondolatai minden mondat után egyre kuszábbak, nehéz őket összeszednie, ami még az eddiginél is jobban ingerli őt. Egy olyasfajta frusztrációt okoz, ami édes, mint a méz, megvadítja a nőt, az érzéketlen, folyton számolgató elmét megzavarja.

​

A vadászösztönét végleg beindítva Debra egyre több meggondolatlan dolgot tesz, agyát elönti a párharcuk minden egyes részlete, ahogy a férfi üzeneteit olvassa. Félix kihívásokkal bombázza őt, egy percig sem lankad a figyelme, s még ahogy alváshoz készülődik, akkor is az általa leírtakat képzeli el. Találkoznának, de mégsem. A férfi érez valamit, majd mégsem.
Később pedig próbára teszi Debrát. Érez ez a nő bármit is? Hajtja valamilyen érzelem őt a nyers, ragadozó céljain kívül?
Az ég világon semmit, de vajon Félix rájött? Veszélyt jelent, vagy egy örökké tartó játék, egy folyamatos harc vár rájuk? Debrának az utóbbi tökéletesen megfelelne, agyát lekötné, minden üres, unalmas pillanatában becsukhatná szemeit, elmerülhetne ebben a mítoszban, amit ez a néha már nyersen őszinte szócsatájuk jelent.

Megtette. Kirekesztve a jelenének minden más részletét egy másik dimenzióba került. Könnyedén fut végig agya eddigi történetük szálán, de óh.. elágazik, ellentmondások, zsákutcák és szerteágazó keresztutak szakítják meg haladását. A nő izgatott, a vadászat tiszta, érzelemmentes, de őszinte mosolyával tekint újra a képernyőre, a harc folytatódhat, lassan az őrületbe kergetve Debrát..

,, ...Meg fogom tudni, hogy mit akarsz, mi a célod, mit tettél és még mit fogsz. Ha ezért egy napon megölsz, a tudás birtokában akarok meghalni... "​

 

[Az Elisz]

,,Játék.Vajon veled fogom játszani a játékot, vagy ellened?"
​

Szinte mindent tud, amit tudni akart, 122-es IQ, gyors gondolkodás és döntéshozatal, de mégis mit ér vele, ha az egyetlen dolog, amit nem tud az az, ami a világon a népesség 1 százalékán kívül mindenkit hajt.

Sokat foglalkoztatta már párterápia során, hogy mégis mi abban olyan különleges, hogy az egyik fél a szemében egy komplett idióta, ostoba, meggondolatlan lépéseket képes tenni annak érdekében, hogy a másik vele legyen és az életét töltse vele.
Igen, ha eddig nem jöttünk volna rá, a szerelemről van szó.

Debra sosem érezheti, de egyet mindig akart, hogy azt érezze, őt szeretik.
Hazugságok, álarcok, tökéletesen bemutatott mosolyok, finom simítások tőle, visszajelzés a másiktól. Újra, meg újra, meg újra kipróbálta, odaadta mosolyát, cserébe mosolyt kapott, de mi lenne ebben a valódi? Ennek a nőnek ugyanis nincsenek téveszméi, tisztában van saját ürességével, a sötétséggel. Tudja, hogy a mosoly, amit a másiknak mutat egy tökéletes, megtörhetetlen hazugság, ennél azonban nem több.
Egyesek ragaszkodtak hozzá, kimondták a szavakat, de az arc aminek mondták még csak nem is volt az övé. A mozdulatok amiket megtanult tökéletesek, hatékonyak, a belé vetett bizalom szinte megingathatatlan. Ezek csak eszközök.. Nem őt szeretik, hanem a tanult mosolyt, tanult szavakat, tanult tetteket.

Most azonban más a helyzet. Debra ebben a városban is eljut arra a pontra, amikor valakitől annyit hall: Figyelnek téged!
Ez beindítja a kevésből az egyik érzését, a veszélyérzetet. Normális ember félelmet érezne, a háta mögé pillantana minden sarkon, ő azonban magához veszi az egyik nyugtató injektort, a Félixtől kapott motoron indul el, betartja a szabályokat, nem keveri gyanúba magát, szép nyugodtan, kimérten vezet.
Folytatódik az út, további információkat kap, indulás előtt látott egy autót, ami a házával szemben állt egy ideig. Tényleg figyelhetik, de ki? Miért? Mi a célja?

Egy nő, akin már segített, barátnéként tekint rá, Debra már tudja a titkait, Pru viszont még szinte semmit.
Tőle tudja meg, hogy az autó az egyik játékszeréhez tartozik. Agyában elkezdi összekapcsolni a szálakat, Julian, Chloe, Lori.
A három név az övével összeköthető, egyik a játékszere, a másik kettő azonban szimpla páciens. Bár Lorit szárnyai alá vette a párterápia után, mivel szünetet tartanak párjával és mind tudjuk, a legtöbb szünet mire való.
Gyengédséget ad a lánynak, képes rá, tudja egy pillantásból, mit hiányolt eddig. Megkapja, újból mosolyt csalt egy arcra, pedig semmi különlegeset nem tett még. Ennyit érne egy ölelés?

Debra tovább halad, elméje folyamatosan dolgozik, próbálja összekapcsolni az általa ismert tényeket a lehetséges miértekkel.
Esteledik, eljut a Del Perro nagy mólójára, annak is a végébe. Kinéz a tengerre, a lemenő nap fényében kap telefonjáért, a halálra gondol, s egy emberre.
Állandó fájdalmaiból kiutat keres, valami enyhülést. Első gondolata egy név. A név. Félix.
A sötét, titokzatos alak, aki talán élete végét, vagy a legnagyobb kihívást jelentheti. Ajándékot.

A férfi iránti érdeklődése nem titok, azonban egész nap nem beszéltek. Ír neki a 'Networkön, tágra nyílt szemeivel realizálja, hogy ő azonnal válaszol, mikor végigírja hosszas üzenetét.
Félix nem ír barokk körmondatokat, nem titokzatos ezúttal. Nem beszél rébuszokban csak ennyit kérdez: ,,Hol vagy Debra?"
Debra megírja, cserébe pedig a férfi olyan határozott választ ad, amire nem számított. Meg fogja keresni őt.
A halálát hozza el végre? Ingerelte, hogy ennyit írt? Nem... erről ezúttal szó sincs.

Nem kell sokáig várnia, a tiszta, óceáni szellő, ahogy a hullám a cölöpöket verdesi, ezt hallgatja, de ezt megtöri egy autó zaja.
Félix az, megérkezett. Szó nélkül sétál le a lépcsőn Debrához, aki ezúttal készen áll rá, készebb nem is lehetne. Bármi is fog most történni, azt most elfogadja.

Debra életében az eddigi legfontosabb beszélgetés veszi kezdetét. Körülöttük lassan leszáll a köd, az egyetlen fényforrás az a kevés lámpa mely körülveszi őket.
Idilli kép.. két sötét lélek, két gyilkos tekintete találkozik, Félix odalép hozzá és arcát érinti.
Kicsivel több, mint húsz évvel fiatalabb ez a férfi, mégis oly sötétség lakik a szívében, mellyel csak Debra halott lelke vetekedhet.
Az üres, érzelmekre sosem képes lélek, mely csupán egy dolgot akar megtudni. Mit jelent az, ha valaki ismeri és pontosan azért szereti, aki.

Beszélgetésük nehezen indul pont, ahogy eddig is. Félix a már jól megszokott viccével próbálja törni a jeget, mely szinte megfagyasztja körülöttük a levegőt.
A sötétség, óh igen. Magányos hely? Nem kell annak lennie, azt az utat sem kell egyedül járni, társa lehetne Debra ennek a megkínzott léleknek.
Félix azonban kételkedik még, tudja, hogy Debra egy játékos, abból sem épp tehetségtelen, de még nem érti őt. A férfi kihívást intéz felé, közel hajol, olyan közel, hogy minden szusszanását érezheti bőrén, csak egy apró mozdulat választja el őket attól, hogy végre... de még nem.
Csupán egy kis gesztus, annyi kellene, de a küzdelmet nem tudják feladni, két, szörnyű titkot őrző ember társalgása ez, melynek ki tudja, mi lesz a vége?

Félix végre kimondja.. ,,A titkod akarom", miközben Debra kezeire fog, ahogy még azelőtt senki. Nem félelemből, vagy azért, hogy ne tudjon ellene lépni..
A válasz pedig olyan tisztasággal és őszinteséggel érkezik, amivel a kérdés is. Elmondja hát azt, amit nem tudhat senki, hogy semmit nem érez, hogy sosem érzett és nem is fog, majdnem megölték őt, amikor egy szúrással elvették a jövőjét is.
Befejezni sem tudja, mert Félix lezárja ajkait ott és akkor, de nem egy golyóval, nem késsel, vagy Debra saját fegyverével, hanem csókjával.
A közben eleredő eső áztatja arcukat, ahogy a véget nem érő pillanatban ezegyszer nem jár semmi a nő fejében. Nem szaladnak neuronjai szélsebesen, csak szorítja Félix kezeit, amíg vékony ujjai el nem kékülnek kissé.

Félix amint újra magukhoz térnek ismét próbára tenné Debrát, akaratát, hogy valódi énjére mit fog lépni. A nyakát fogva intézi hozzá szavait, mintha csak azt akarná látni, fél-e tőle. De a nő nem képes rá, ehelyett a kihívásra saját kezével válaszol, az őt gyengén szorító, erős karra markol, határozott, ezúttal tudja mit akar, azt pedig meg is kapja.

Félixet. Az egyetlent, akire egyenlőként tekint, aki tényleg érdekli.. aki most is elsétál, de Debra már tudja, hogy ez nem ugyanaz.. már nem.


,,A férfi, aki tudja, hogy nem érzek semmit, mégis eljött... elhozta a saját sötétségét, abból egy falatot. A szemembe nézett, tudja már, mi vagyok, de lehet.. lehet nem is érti még igazán, mégis kellek neki. Ő pedig nekem kell. Hozzá képest minden játékszer értéktelen, minden eddigi szempár mely úgy figyelt engem jelentéktelen. Többet akarok tudni.. mit jelent, ha szeret? Mivel jár ez, ha azért szeret, aki és ami tényleg vagyok? Sötétségről beszél, de amit nálam találhat az más. Egy gyilkosban sötétség rejlik, a magamfajtában pedig az üresség. Jó párosítás, ha pedig elfogad, végre legalább azt megérthetem, amit ő érez."

 

[Az Elisz]

Egy újabb nap, újabb eset, ez a nap azonban más volt. Közkedvelt lélektelen doktornőnk ezen az estén olyan dolgokat élt át, amikre nem igazán talált szót.
Beszélt, de amiket kimondott, még véletlenül sem fedték azokat a még mag formájában létező gondolatait, érzéseit, amiket próbált közölni.

Estéje egyszerűen indult, a Chloe-Lori páros ismét számára egy kissé már zavaró civódáson mentek keresztül, de már lassan hozzászokott, hogy Chloe a halállal szemez minden nap. Csak a kérdés az volt, mikor kapja meg végre Debra azt a pár szóból álló megnyugvást, hogy Chloe meghalt.
Valószínűleg ez a nap még nem jött el, de a doktor már várja, egy természetellenes izgalom jön úrrá rajta, amikor Lori felkeresi, végre most? Vajon hogyan? Fájt neki?

Ezek a gondolatok azonban gyorsan elenyésznek, irrelevánsnak tűnnek, amikor Félix, aki előző este csak vele volt, és csak érte érkezett a mólóra, senki másért úton van hozzá.
Már korábban egyik bőröndjébe csomagolta legfontosabb dolgait, fogkefét, a pót sminkkészletét, nem mintha sok ruhája lett volna, s ezek mind régiek, színük kifakult, mint Debra tekintete, a kofferbe kerül még egy kis fekete doboz, az ő kedvenc nyugtatós injektoraival.
Úgy dönt, kint várja meg Őt. Agyában a neuronok cikáznak fel s alá, ahogy próbálja kiszámolni találkozójuk minden lehetséges variációját, de ekkor az előző este mélységesen megvetett és elkerült játékszere gurul be az utcába.
Megáll, Debra felé sandítva szeme sarkából már sejti, hogy azon gondolkodik, megálljon-e, kiszálljon-e.

Kiszáll, tesz pár lépést Debra felé, azonban ezzel egy időben megérkezik Félix. Ha doktornőnkben bármi szentimentalizmus lenne, úgy érezhette volna, megjött a herceg fehér lovon. De nem volt herceg ebben a történetben, sem fehér ló. Hozzá oly hasonló, mégis az ő szöges ellentéte volt ez a férfi.
Ő ugyanis érző lény, bármit is próbál mutatni magáról, érzelmei erősek, még akkor is, ha az ebben a kínosan hosszú pillanatban tekintetével is képes lenne ölni.
Debra súg neki pár szót a tőlük alig pár méterre álló, a nő számára jelenleg csak zavaró tényezőként számontartott egyénről.

Félix nem vacillál egy másodpercig sem, Debra bőröndjét, amit azóta magához vett leteszi, hátranyúl a fegyveréért és készen arra, hogy kioltson egy újabb életet, a jövőjét is elvéve ezzel tekint a hideg tekintetű doktorra, csak annyit kérdez: ,,Biztos ezt akarod?"
Debra egy pillanatig szinte a halállal néz farkasszemet, tudván, hogy ha bólint, egy ember meghal, ha nem, akkor élhet. Bármennyire is nagy a kísértés, a vágy, hogy végre újra láthassa egy emberi lény halálát, nemet mond. Inkább beszél még pár szót a játékszerével, melyet csak úgy, ahogy sok mást azelőtt félredob.

Beszállnak az autóba, csak pár szót ha váltanak, míg elérnek a házhoz, ami óh, még csak nem is ház. Egy komplett kastély, saját kapuval a beállóra, garázzsal, megannyi autóval, de Debra érdeklődését nem köti le túlzottan. Agya bőven már valamelyik lehetséges végkimenetelen halad tovább, számolva a lehetséges következővel, majd az azt követővel is. A számolásnak vége, ideje bemenni.

Félix úriember módjára bánik antihősnőnkel, beinvitálja, viszi a bőröndjét, előzékenyen mutatja neki az utat az ismeretlen házban, természetesen minden hátsó szándék nélkül.. amilyen nagy kívül, olyan tágas és fényes belül. Kellemes látvány, kényelmes kanapék, nagy konyha, de mindez érdektelen.

A háló mellé épített kis öltözőszobába vezeti őt Félix, itallal kínálja, Debra csak valami édeset kér, egy olcsó üveg e-colával is tökéletesen elégedett lenne, cukortartalma megfelelő az elég egyedi ízésének, ami főként édességeket, valamint húsételeket etet vele.
A Lyrica bőségesen dolgozik Deb szervezetében, nyugodt mozdulatokkal öltözik át már ösztönösen egy otthoni viseletbe, lenge, kissé túlméretes, de finom anyagú ing, meg egy rendesen fedő alsónemű, semmi több. Öltözés közben ér vissza Ő is, kezében narancslé egy üvegben, s egy üvegpohár. Micsoda luxus, Debra ugyanis főként egyszerűen mosogatható műanyagpoharat használ, nincs türelme a komolyabb konyhai műveletek elvégzésére, kivéve, ha a konyha a laborját jelenti.

Félix, türelmes, visszafogott, figyelmes, ahogy az italt tartja, nem bámulja meg Debrát, legalábbis.. nem olyan feltűnően, annak ellenére, hogy a nőnek egy kicsit sem okozna problémát. Kellemesebb viseletét magára öltve lép ki hozzá, a gyümölcslevet köszönettel véve kortyol bele, bizalma jeléül még csak meg sem szimatolja, ezt azonban egy, rájuk jellemző sötét humorral tarkított pillanat színesíti. Vajon tett bele mérget?

Mindenki szerencsétlenségére nem volt benne méreg, rövidesen pedig a láthatóan kényelmes, drága kanapé felé veszik az irányt, helyet foglalva rajta kezdik meg talán életük egyik legfontosabb beszélgetését. Sok volt már, de ez megváltoztat mindent.
Debra közvetlen, mint szokott. Egy egyszerű, de gyengéd érintéssel Félix vállán kezd bele vallomásába. Életében először, mindent, szűrők és álarcok nélkül mond el valakinek. Ez a valaki vele szemben ül, bizonyára a fél keze is elég lenne, hogy ha a szavait nem értékeli, úgy véget vessen az utolsó játéknak.

Mindenről kitálal, Emory halála, az őt megszúró páciens csendes, de kegyetlen halála, mind az ő kezén szárad a vérük, ami viszont lényeges, hogy semmit nem érez.
Nincs megbánás, bosszújakor csupán az izgalom, az öröm áradt szét a testében, ahogy nézte a lekötözött, valaha erős és agresszív, akkor azonban tehetetlen ember végjátékát.
Félix nem csak szavaival, arcával is mutatja sajnálatát, pedig Debra számára ebben nincs semmi sajnálnivaló. Így élt, így fog meghalni.
További, rájuk már oly jellemző komolytalan, a köztük szikrázó feszültséget oldani kívánó pillanatok végén pedig a férfi felemeli őt, az ágyhoz viszi és lerakja, de ahelyett, hogy megtenné azt, amit eddig számtalan ember tett meg Debra óhaját követve, ő csupán egyetlen tettével irányítja. Félix elfordítja őt úgy, hogy átölelhesse könnyedén, semmi mást nem tesz. Ennyit akart hát..
Szeretni. Óvni, ölelni. A városban nincs még egy ilyen páros, kivételesek, halálosak, gátlástalanul hajlandóak bántani másokat, fájdalmat és pusztulást hagyni maguk után, de ez a gyilkos szív csak arra vágyott eddig, hogy a szerelmét, az üres, jéghideg lelkű kedvesét melegen tartsa ezen a végzetes éjjelen.

,,Úgy néz rám, mintha valamim hiányozna, de mi hiányozna? Olyan könnyű megölni valakit. Szerintem neki is, csak nem dicsekszik vele. Tudja, hogy egy gyilkos, tudja, hogy hasonlítunk, de neki a lelkét tördeli minden elvett élet, míg én csak a következőre várok. A következő balesetre, ahogy a test a földre hullik, végignézhetem, amint a járókelők a nemrég még vidáman beszélgető holttestet nézik, majd elkapják tekintetüket, nézni sem bírják. Az az érzés pedig.. felülmúlhatatlan. Legalábbis azt hittem. Aztán jött ő.. Félix.. Azt hittem, hogy sosem jövök rá, mit akar igazán tőlem. Tőlem? Semmit. Engem akar. Szeretni akar, vigyázni rám. Csak átölelt..
Nem értem. Még nem értem, mi mire jó ezekből a tettekből, csak azt tudom, hogy az érzés a bőrömön kellemes. Nem erős, egészen.. sima. Ebből pedig többet akarok, meg akarok tudni mindent. Mit jelent ha szeret? Mi a célja? Mi az oka?"​

,,Nem akartam semmit különösebben az élettől, csak a játékszereimet, a szórakozásomat, pár holttest még talán izgalmas is.
Ráuntam mindre.. most viszont mindent akartam. Ő a minden."​

 

[Az Elisz]

,,Tudod, itt az van, hogy vagy te ölsz, vagy ők ölnek meg.. választanod kell." - M. Sears
​

Érdekes szavak, főleg egy rendőrnő szájából.
Debra ugyanis ezúttal egy rendőrt engedett be az ajtón, Myla Searst.

A nőt átvezette a szokásos procedúrán, a cipő marad, a kanapéra esett a választása. Ez így jobb, Debrának sem kell össze-vissza forgolódnia csak azért, hogy jobban lássa új, remélhetőleg izgalmasabb páciensét.

Mint kiderült, betegünk nem először járt pszichológusnál, de abban biztos lesz még a foglalkozás vége előtt, hogy ilyennél sem járt még, mint antihősnőnk.
Myla azért érkezett hozzá, mert elég mély nyomot hagyott benne társai halálának látványa. Nem is egy, nem is két ember halt meg a szeme láttára.
A hölgy elég gyorsan, viszonylag könnyedén kezd bele a mesélésbe, a helyi bűnözésről beszél, arról, milyen fiatalon kezdik páran, s hogy a halál nem számít ritka eseménynek a város délebbi részein.

Tovább beszélt egy nemrég történt esetéről, ahol egy húsz év alatti elkövetővel volt dolguk, aki számára meglepő módon, erősen trágár és tiszteletlen hangnemben beszélt kollégájához. Debrát szinte kezdi felőrölni az unalom, a történet egyenesen szánalmas a szemében, de dobókockája helyett inkább előkeresi az egyik, régebben a Memphis-i rendőrségtől kapott anyagot, amelyen egy fegyveres összetűzésről, valamint egy nyomornegyedről is akad testkamerafelvétel, képi és hanganyag is.

Mylát elvezeti a története végén a kezelőbe, ahol leülteti, a doktornő elsőnek a nyomornegyedről készült felvételeket mutatja be a nőnek.
Miután a kontextussal nagyjából tisztában van, a páciensén Debra meg is figyelheti, hogy nem érzéketlen, viszonylag megfelelő empatikus képességeket lát rajta.
Tökéletes alany, bár kissé lassú az észjárása, ebbe a helyzetbe nem igazán képzeli bele magát.
Semmi baj, a pendrive tartogat még meglepetéseket.

Következő felvételünk, azaz a fő attrakció egy elég heves tűzharc, egy sérült rendőrrel, egymás után elhulló bandatagokkal.
Már az első hangok nagy hatással vannak Mylára, szinte átrepül az agya ebből a síkból, egyenesen az összetűzés helyszínére. Debra érdekesnek találja a reakcióját, páciensünk a neki nyújtott kezet megragadja, a sérült kolléga látványától könnybe lábad a szeme, de a folytatásban a földre hulló elkövetők valamiért mosolyt csalnak az arcára.
Debrának nem is kell ennél több. Az empátia egyértelmű, de mi az a mosoly? Magától már megszokta, hogy a halál és szenvedés látványa felcsigázza, de ez a nő nem lehet ugyanolyan. Nem, itt valami másról van szó, talán a győzelem érzete?

A foglalkozás vége a gyűlöletről, a "gettókban" felnövő egyedekről szól. Debra valamelyest rávezeti Mylát arra, hogy az embereket miért őríti meg már pusztán az, hogy fegyvert tartanak a kezükben, valamint hogy miért lőnek olyan könnyedén emberre azok, akik a városok szegényeibb kerületeiben születnek.
A nőre látszólag hatással vannak Debra szavai, de további terápiára lesz szükség ahhoz, hogy a manipulációt elkezdhesse.

Kedvenc pszichiáterünk pedig már várja a következő alkalmat. Mylában potenciált lát, az elvei mások, valamelyest még formálható is, hisz oly' fiatal.
Nincs probléma. Debra ugyanis soha nem siet semmivel.

,,Ennek a nőnek megadott mindaz, amit tőlem elvettek. Aki ellene tör, jogában áll akár azonnal kioltani az életét. Ha ezt én teszem, gyilkosnak neveznek. Ha ő teszi, még ki is tüntetik. Meg kell szereznem magamnak, óh, meg is fogom. Kell minden, amit elmondhat, talán még hasznos is lesz. Pedig ki ő? Csak egy divatos csitri jelvénnyel.."​

@Luxie

 

[Az Elisz]

Sok dolog történhet az emberek életében, amire nem számítanak.
Elüti őket egy autó és szilánkosra törik a lábuk, a biztosító elutasítja kérvényüket, amiből fedeznék a kórházi számlát, ezért leugranak a tetőről, de túlélik és a testükbe zárva élik le a nyomorult, szánalmas életüket, vagy épp találkoznak egy emberrel, aki miatt hajlandóak feladni a létezésüket meghatározó elemeket.

Az én esetemben ez a szórakozásom. Oly sok selejtes, irányítható egyed került a kezeim közé, mintha az emberiség nagyobb része ezekből tevődne össze.
Tényleg ennyire vágyják ezek a nyomorultak azt, hogy valaki uralkodjon az elméjük és a testük felett, hogy meghajolnak az erős akaratúak előtt, térdre borulnak és szinte istenként imádják őket.
Bármire képesek azért, hogy imádatuk tárgya a közelében tartsa őket, mint egy kisállatot. Az ember végtére is nem több egy állatnál. Vannak, akik erősek, uralmuk alá hajtják a gyengéket, az ő sorsuk az, hogy láncon tartsák a világot.

Szembe találkoztam egy emberrel, aki elfeledtette velem az unalmat. A dobókocka otthon maradt, a szolgalelkű selejtek kikerültek a látószögemből, mert így döntöttem. Elengedtem őket, talán, ha szerencséjük van, megcsókolják az egyik Dashound buszt, megtisztelő lenne számukra.
Amint véget ért a játék, egyszerűen elvesztettem az érdeklődést. Ennek azonban több oka van.

Kezdjük hát!
Felix Gallardo.. a mai napig nem tudom eldönteni, hogy az első találkozás után miért maradt meg az érdeklődése. Egyértelműen nem volt szüksége terápiára, még az adatbázisba se írtam be. A mai napig nincs azonosítója de neki nem is lesz.
Ez után gondoltam, hogy valakit feldühítettem, mert sokakat felhasználtam a saját szórakoztatásomra. Az emberek végül is pontosan erre valók, aki hagyja, hogy kihasználjam, azt kihasználom.
Arra számítottam a második találkozásnál, hogy végez velem, mert egy valódi, mesteri játékos. Nem elemeztem őt, nem vizsgálgattam. Azt hittem, ez volt az, amit ellenem használ majd és végre megszünteti a fájdalmamat.

Mert igen, fájdalomban éltem évek óta, magamnak írtam fel a gyógyszerem, szedtem, függő lettem. Egy utolsó függő, olyan, mint akiket kezeltem.
Növeltem a dózist, amikor nem volt elég, pont, mint egy lecsúszott, selejtes drogos.

Ő még nem tudta, milyen az, ha egyszer nem veszem be, de nem is akartam, hogy úgy lásson, hogy reszketek a gyógyszerért, közben a derekamban és a régi sebemben is olyan fájdalmat érzek, amitől mozdulni sem tudok. Lángol és egyben fázik minden sejtem, fagyos verejték gyöngyözik bőrömön, vágyva a halálra, hogy végre megszűnjön a kín. Ha pedig a fájdalom nem lenne elég, a megvonási tünetek őrjítenek meg.
Van olyan fájdalom, amit szeretek, sőt. Szeretem a fájdalmat, hisz azt érezteti velem, hogy élek és fontos vagyok. Amikor magához szorít olyan erővel, hogy ha ennél erősebben tenné, a csontom is megrepedne, mindent érzek, amit ő érez irántam. Minden egyes része, ami hozzám ér csak azt érzem, hogy milyen mértékű az ő szerelme, végre éreztem valamit, ami valódi.

Felixet nem érdekelte a sok mesterkélt mosolyom, a dallamos beszéd, amellyel a sok selejtes szolgát pár szóval térdre kényszerítettem, őt csak egy dolog érdekelte. Az igazi énem, a lelkem, ami még kapott egy jelzőt is tőle.
A halott lelkem.
A lélek, mely nem lefizethető, s akármilyen kérlelő tekintettel nézett rám bárki, sirámai leperegtek róla, az egyetlen, aki érdekelte valaha is, ez a férfi volt.
A férfi, aki nem egy címet küldött, nem ő jött az én otthonomba, hanem eljött értem, első este, majd második este is.

Már a második este is új volt, ahogy kezelt engem, ahogy rám nézett. Néha porcelán babának tűnhettem a szemében, pedig jól tudta, amint elmondtam neki, hogy a tulajdon húgom halála is csak azért érdekelt, mert egy kísérlet meghiúsult. Az első, a kísérletek hosszú sorából nem sikerült, de azt is elmondtam neki, hogy nem ez volt az egyetlen ember, akinek a halála az én művem.

Márpedig az ölés a legszebb művészet, ő pedig egy valódi gyilkos volt. Jóval több emberrel végzett, mint amennyivel én valaha fogok, amit persze sajnálok. Sokkal hasznosabban tölthetném el az időmet annál, mint ahogy most teszem.
A gyengék tökéletesek lennének, mert ha megtizedelném a selejtes emberi vadállományt, még szívességet is tennék vele, én pedig annál többet tudnék arról, milyen hangot adnak ki, ha ébren végzek rajtuk valamilyen kísérletet.
Túlélik? Fájdalmat éreznek? Ha igen, milyen mértékű az a fájdalom? Megközelítheti az ő fájdalmuk valaha is az enyémet, vagy esetleg reprodukálható a saját sérülésem az ő testükön? Egy napon talán lesz egy saját, a mostaninál jóval nagyobb pincém, tökéletes hangszigeteléssel, vízálló padlóval és falakkal.

Most viszont egészen más a prioritásom. Felix Gallardo. Arra vártam, hogy a nevét a bőrömbe akarja majd karcolni, de nem, ő nem ilyen. A féktelen gyilkológép, aki fölém magasodott, mint egy őrtorony nem akart bántani egy percig sem. Nem úgy nézett ki, mint aki sűrűn találkozgat selejtes nőkkel, de mégsem volt velem erőszakos egy percig sem. Nem kezelt bábuként, talán tudta, hogy nem menne, de ő maga egyszerűen nem ilyen volt.
Minden mozdulata arról árulkodott, hogy amikor azt mondta, ‘igaz nő vagy, Debra’, ezt komolyan mondta.

Mi történik? Engedtem neki mindent, egyszerűen meg akartam tudni, milyen az. Ő sem ellenkezett. Ha emeltem a kezem, hogy az arcára, vagy a mellkasára pihentessem, nem nézett oda, csak a szemembe nézett, nem törődve a ténnyel, hogy aki visszanéz rá, ekkor még csak egy üres, iránta érdeklődő árnya annak, amivé azóta váltam.

Felix kulcsokat nyújtott nekem. Nem csak a ház kulcsát, a kapukét is. Rám bízta a döntést, én pedig meghoztam azt. Elfogadtam a vaskos kulcscsomót, rajta bár még nem tudtam, de a jövőm kulcsait vettem magamhoz.
Életem történetét nehéz lenne elmesélni. Előtte az életemet szabályok szerint, a saját szabályaim szerint éltem. Most is így van, de megváltoztattam őket. Senki sem dönthet helyettem, de én hozhatok olyan döntést, amivel neki is jót teszek.

Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, megtörtént valami, amire nem számítottam.
A szürke, mindig nyugodt szívem kapott egy kis színt, majd megdobbant. Ez a dobbanás ismétlődni kezdett minden alkalommal, amikor rá gondoltam, vagy épp amikor munka után végre valahára hozzá indultam és Ő abban a gigantikus kastélyban várt engem. Engem, nem mást.
Nem tudom, mi ez az érzés, összezavarodtam. A megvetésen, a számításaimon és a selejtes emberek gyűlöletén kívül, amivel kezeltem őket nem ismertem ezelőtt semmit. Az érzés annyira új volt, hogy megzavarta az elmémet, a nyugalmamat.

A saját rendszerem, a saját elmém apró cafatokra akart esni, mint egy katona, aki aknára lép. Óh, hány ilyenről beszéltek nekem a pácienseim… gyönyörű látvány lehet, felér egy szolgával való pár órás szórakozással is.
Amikor a test részeire esik és nehezemre esik még azt is elképzelni, hogy hogy nézett ki eredetileg, az maga a pusztítás, ahogy eléri a tökéletességet.
Ezúttal viszont a saját elmém fordult ellenem, a páciensre sem tudtam tökéletesen koncentrálni és sok idő után újra elfelejtettem bevenni a gyógyszerem. Aznap még nem tűnt fel, de az éjjelt újra Vele töltöttem.
A reggel viszont maga volt a pokol, már ha létezik az.

A poklot úgy írják le a babonás emberek, hogy az az örökös kín és szenvedés lángoló otthona, ahol a lélek a legszörnyűbb rémálmait éli át újra meg újra.
Ez az érzés, ami a kellemes, testemet nyugalommal eltöltő érzés helyett fogadta, nagyjából olyan, mint a kárhozat tüze.
Talán megérdemlem. Nem, egész biztosan megérdemlem.
De ő nem arra született, hogy az elvonás és a testem fájdalmától megkínzott valómat lássa. Lehet, ha más lett volna mellettem, most is ott feküdnék azon az ágyon, csak már holtan, rothadó testtel, de ő nem hagyott el.
Nagy nehezen kinyögtem neki, mire is van szükségem, ő pedig gondoskodva a magatehetetlen énemről, elhozta nekem a gyógyszerem, majd csak amíg vártam a hatást, a karjaiban tartva, féltő óvatossággal vigyázott rám.

Tudtam, hogy valami változott. Köszönetet mondtam neki azért, hogy kérdés nélkül sietett a segítségemre, amikor igazán szükségem volt rá.
Ehhez nem szoktam hozzá, egyedül éltem, az egyetlen társaságom a néha magamhoz rendelt szolgám volt, akit csupán a szórakoztatásom után megengedtem, hogy hozzám simulva pihenjen.
Ő nem azért segített, mert egy birkalelkű hálás kis selejtként leste minden kívánságom. Azért tette, mert szeret.
Ezt az érzést kellett megértenem, mivel már önként, szabad akaratomból mentem haza úgy, hogy a saját házamban van a rendelőm is. Miért? Mitől nevezem otthonomnak azt a kastélyt? A gazdagsága teljesen irreleváns, de abban a házban van valaki, akihez kötődni kezdtem valamiért.

A kötődés mellett azonban valami más is van már, de meg kellett tudnom, hogy ez mi is igazából. Magamhoz hívtam azt a nőt, akit barátnémnak nevezek valamiért. Prudence már ismerte az érzéseket, ő maga érzelmekkel működik, ez az élete. Elmondtam neki, miket vált ki belőlem Félix, ő pedig válaszokat adott a kérdésemre.
Megadta azt a választ, amire szükségem volt, nem próbálta a megoldást a számba adni, azonban ahogy azt elvártam tőle, rávezetett arra, hogy ráébredjek a valóságra.
A valóságra amely ma már az életem. Ez pedig nem más, mint hogy igenis képes vagyok arra, hogy Felixet, ha nem is annyira, ahogy ő engem, de szeressem.

Szeretet. Egy, az embereket idióta döntésekre késztető érzés, amit még a tulajdon anyám, vagy a szemem láttára kínhalált haló húgom iránt sem éreztem, de ez az ember, ez az értelmezhetetlen szinten engem imádó férfi kiváltotta belőlem.
Megváltoztam, de nem volt ellenemre, inkább úgy döntöttem, minden szabadidőmet, amit vele tölthetek, vele is töltöm.
Meg akartam ismerni, megérteni, hogy erősödik-e ez az érzés. Az a szikra ami a szürke szívemet halovány rózsaszínre változtatta, megmaradt és amennyire az agyam és a testem engedte, még erősödött is talán.
Nem tompult, de nem voltam képes kiengedni egy ideig azt az ösztönösen szerető vadállatot, aki igazán vagyok. Próbálta jelezni minden alkalommal, hogy legyek önmagam vele, de mi van, ha elijesztem? Nem akarom elijeszteni, meg akarom tartani, eldobtam minden más szórakozásomat, a kellék embereket és arra koncentráltam, hogy megértsem, mitől vagyok ennyire gondtalan vele.
Erről azonban ugyanúgy lemondtam, mint arról, hogy megértsem magát az érzést, ami bennem volt. Nem érdekelt többé a miértje, csak élni akartam. Élőbb voltam, mint valaha, de ahogy teltek a napok, úgy nőtt az a késztetés, hogy tényleg önmagamat adjam neki.

Egyik alkalommal egy nyakláncot hagyott nekem. Még sosem volt semmilyen ékszerem Emory gyűrűjén kívül, amire ha ránéztem, a hörgését hallottam. A nyaklánc tényleg szép volt. Majd a nyakláncot követte egy gyűrű, de csak annyit mondott, hogy egy napon megkéri a kezem. Így is tett.
Este volt és az, hogy vele éltem, rutinná vált, megszoktam és átjárt a nyugalom. Olyan nyugalom, ami ezelőtt még akkor sem volt az enyém, amikor eljátszadoztam egy gyenge elmével, olyan boldogság amit még a páciensem megölése sem adhatott meg. Nincs olyan gyilkosság, nincs véres baleset, mely ilyen izgalmakkal járhat.
Igent mondtam neki. Amit rajta láttam, megint egy új érzés volt. Még a párok, akikkel foglalkoztam, azok sem néztek így egymásra, ahogy Ő nézett rám.

Az igent azért mondtam ki, mert a választásom, a döntésem az volt, hogy az övé akarok lenni. Kimondom én bármikor, hisz ha egyszer döntést hozok, azt hosszas mérlegelés előzi meg. Minden eshetőséget számításba veszek, aztán kimondom azt, ami a döntésemet összegzi, ez esetben ez egy szó volt: Igen.
A szó, amely neki olyan örömöt okoz, mint semmi más.
Ekkor döntöttem el még valamit, hogy a tettek terén sem rejtek el előle semmit. Önmagam leszek, és így is lett. Egyik alkalommal olyan mértékben hiányzott az, hogy a magam módján tegyek valamit, hogy kimentem az esőbe, ami szüntelenül csak a fejemet csapkodta, ezzel és a földalatti vasút balesetével nyugtatni próbáltam magam, de ez ezúttal nem volt elég. Hiába volt hideg, a testem égett, mintha az eső víz helyett benzin formájában hullott volna alá az égből, az érzéseim Felix iránt pedig begyújtották a benzint, semmissé téve a hűvös csapadék hatását.

Amikor hazaért, elmondtam neki, miként utasítottam el a volt szolgám ajánlatát, amit könnyen elfogadhattam volna, mégsem tettem.
Elmondtam neki mindent, hogy mit élek át, hogy mit rejtek el előle, azt, hogy visszafogom magam és eddigi tetteim csupán elhaló árnyékai annak, amire igazán vágyom.

Aznap este Ő a láncaimtól megfosztva látott engem, ledobtam őket és kiengedtem a ketrecbe zárt szörnyet. A szörnyet mely édes fájdalommal táplálkozik.
Felix újra meglepetést okozott. Nem taszított el, nem küldött el. Bár több alkalommal is vitatkoztunk, kihozott a sodromból, mint amikor elvitt valahova, én pedig arra vártam, valami csicsás, romantikus ostobaságra készül, ehelyett a röhejesen riherongy öltözékben jelentem meg egy üzlet közepén..
Dühös voltam rá, de eszemben nem volt elhagyni, azt már nem. Felixet nem.

Amióta pedig igent mondtam neki, csak azt a napot vártam, ami végül október 8. napján el is jött. Sebtében kellett tanút is választanom, de ez nem okozott gondot.
Tudtam, hogy Lenora már valamilyen szinten függ a segítségtől, amit tőlem kaphat, hát felkértem, a reakciója pedig bizonyosságot adott arról, hogy valamilyen szinten kötődik hozzám. A része lettem az életének és valószínű az is, hogy a jelenlegi kapcsolata is részben nekem köszönhetően fog számára pozitívan alakulni.

Gondolkodni kezdtem, többek között azon is, milyen ruhát kéne felvennem. Körülnéztem az interneten, megnéztem pár ostoba TV műsort, hogy mexikói esküvőkön miket képesek magukra erőszakolni a nők. Elviselni sem lennék képes azt a páva felszerelést, ami rosszabb, mint a középkori kínzóeszközök.
Ezért végül Őt kérdeztem. Felixet, hogy milyen is az a ruha, a válasza meglepett. Én a feketét szeretem, ő pedig a várakozásokkal ellentétben.. feketét mondott.

Az esküvőt megelőzően már hosszú napok óta nevezett úgy, Dr. Gallardo.
A neve jóval többet jelent számomra, mint a saját családnevem, melyhez semmilyen valódi gondolat nem kötött. Nem járt az agyam a még élő apámon, vagy a Moore család halott női tagjain. Meghaltak, egyikük halálát végignéztem, ami izgalmas volt, de ezen kívül csak a szilárd emlékek maradtak csak, amikre vissza sem gondoltam soha.
Ellenben e férfi, Felix Gallardo nevéhez valóban kötődni tudtam. Fontossá vált számomra, hogy felvegyem a nevét, amellett, hogy nyilvánvalóan ő is erre vágyott, én is ezt tartottam magaménak. Azt akartam, hogy egyértelmű legyen, hogy Ő és én egy úton haladunk.
Ő mindig azt mondja, fogja a kezem a sötétben és vigyáz rám.

Elmondtam neki mindent, az őszinte szavaim azonban olyan bánattal töltötték el a szívét, amit jól ismertem, hisz a betegeim fele nem más, mint a normálisnál szomorúbb ember. A kínját pedig az okozta, hogy megtudta, az időmet csak kölcsön kaptam az élettől. A gyógyszer, ami elvette a fájdalmam lassan végez velem. A veséim le fognak állni, s ő túlél majd engem, ráadásul jóval több évvel, mint amennyit egyébként is élt volna, miután én meghaltam.

Tíz év. Ennyit mondtam neki, hisz ez még az az idő, amit betegség, s újabb fájdalmak nélkül tölthetek.
Nem tudom, miért, de a fájdalom, amit ezzel az információval okoztam neki, nem szerepelt a terveim között. Nem akartam bántani őt, még amikor megharapom az egyik gyermeteg viccért, ami után már össze is húzza magát, várva, mit teszek majd, akkor sem olyan fájdalmat akarok okozni neki, mint amit ekkor élt át.

Munkához láttam. Bizonyára van valami, ami megszünteti ugyan a kínjaimat, lehet, hogy ugyanúgy függővé tesz, de a testemet nem öli meg, legalábbis nem olyan gyorsan. Órákat, napokat töltöttem a megoldást keresve, de mint az nyilvánvaló, sokkal intelligensebb, hatékonyabb vagyok egy gyógyszerésznél, így rátaláltam a tökéletes alternatívára.
Megvárattam őt, igen, de Felixet nem akarom egy életen át szenvedni látni. Nem a szolgám, vagy játékszerem, hanem a leendő férjem volt ez az ember. Tudom, hogy tudna felhőtlenül boldog életet élni azzal a tudattal, hogy egy napon, idő előtt kell elengednie. Láttam már a betegeket, ez a hivatásom, végignéztem haldoklókat és a leendő özvegyeket. Az arcukon ugyanaz az érzés, mint amit most rajta láttam. Ez már nem felhőtlen, nem gondtalan.

Rátaláltam a megoldásra, elmondtam neki, a bizonyítékot jelentő papírral a kezemben, amiből úgy sem értett volna semmit, de mégis, talán látni akarta volna, hogy a tökéletes hazugság helyett a valóságot látja. Nem volt kíváncsi rá, csak hitt nekem. Én pedig ekkor láttam először, ahogy bőre kisimul, a megkínzott arca megnyugszik és az elkeseredettség által fakasztott könnycseppek helyét átveszi a béke és a boldogság.
Felix sosem volt a betegem, de mégis ez a látvány többet jelentett nekem, mint az a pillanat, amikor egy új antipszichotikum működött egy súlyos skizofrén páciensen. A csókja ismét olyan volt, mint azelőtt, a legnagyobb győzelmet arattam a reménytelenség fölött. Veni, vidi, vici. Én olyat tettem, amire nagyon kevesen képesek.
A bánat ellenszerét találtam meg és adtam be annak, aki egy életet akar leélni csak velem.

Olyan, mintha bele sem akarna gondolni, hogy a sötétség én magam vagyok. Az emberi kultúrákban az érzelmekkel nem befolyásolható, megbánást és bűntudatot nem érző lény sokszor démonokkal egy lapon említhető. Egy démonnak ugyanis nincsen lelke, nincs mire hatni. Az egyetlen különbség egy démon és énközöttem, hogy velük ellentétben én a saját döntéseim alapján élek. Nem irányíthat senki, így bőven egy ilyen pokolszülött felett állok az evolúciós ranglétrán.

Természetesen démonok nem léteznek, ha pedig mégis vannak és a pokol is létezik, ahol ők laknak, boldogan szállok alá Felix kezét fogva, hisz tudom, ott mi uralkodnánk pont úgy, ahogy itt a földi alakunkban.
A törvényeket mi hozzuk, és ettől a vasárnaptól kezdve Dr. Debra Gallardo néven uralom minden percemet, mivel egy szerencsétlen bürokrata politikus arra kárhoztatott, hogy összeadjon minket. Kimondtuk az igent, a gyűrűk pedig a helyükre kerültek, aláírtam az ostoba papírját és innentől nincs visszaút, nem mintha bármikor is keresném.

Elindultunk a közös úton, amin már sokan mások is előttünk, a különbség viszont egyértelmű. Engem nem tántoríthat el mellőle senki.
Az egyetlen dolog, amely valaha árthat nekünk az a halál, de amíg meg nem öregszünk, a halál csak eszköz marad a kezünkben. Az emberiség beteg, a gyógymód pedig mi vagyunk. A selejtet, ellenségeinket elpusztítva hozzuk el ennek a szánalmas fajnak a produktív jövőt. Ketten, kézen fogva sétálunk a sötétben félelem nélkül.
Intelligensebb vagyok, mint ez a város, a politikai elit hozzám képest legjobb esetben is a szemétszállítók értelmi szintjén áll. Oldalamon, engem szorítva és védelmezve áll Felix Gallardo, egy valódi művész, aki vérrel fest a halál vásznára.
La Araña, azaz a pók. Elmondta nekem, miket tett, mestere annak, amit csinál.
Amit játszik… a halál szimfóniája, harmonikus, mint a félelem áldozatai szemében, elkerülhetetlen, mint a sors és a hóhér bárdja. Amikor lesújt, egy életet vesz el.
Ő az enyém, én pedig az övé. Így döntöttem.

​

 

[Az Elisz]

A nevem Dr. Debra Gallardo, az életem pedig arról szól, hogy emberekkel elhitetem, hogy gyógyíthatóak, pedig sokan meg sem érdemlik. A remény, még ha hamis is a legjobb gyógyszer. Jobb, mint az elektrokonvulzív-terápia.. pedig az szinte minden betegségre jó.

Nem gondoltam, hogy valaha lesz olyan unintelligens hús zsák, akit értékelni fogok eléggé ahhoz, hogy a fő művemnek nevezzem szemtől szemben, de ez a Lenora Thorsen megérte. Sok munkám volt vele, úgy gondoltam, letesztelem.
Egy sokkhatás ami azzal jár, hogy elmondom neki, mi vagyok, reméltem kihozza a sodrából, vagy legalább akkora szemekkel néz rám, hogy majd` kiesnek.
Nem ez történt, ez a nő meghatódott. A hagyatékom számára az, hogy az én példámat mutatva kijavítom a hibát, ami az agyában van.

Elmondtam neki, hogy ami velem történt, a hívő, babonás emberek szerint csoda lenne, pedig nem az, csak a megfelelő ember kellett a megfelelő időben.
Megtudta így, hogy Felix inkább az, aki csodának számítana, hisz olyan érzést ébresztett bennem, amiről azt sem tudtam, hogy valaha érdekelni fog, azt pedig, hogy lehetséges, végképp nem.
Megadtam neki azt a rúgást, amit a tétovázó öngyilkosjelöltnek ad az, aki már ráunt arra a szánalmas drámára, amit végig kellett néznie.
A különbség az, hogy én a jövője kulcsát adtam neki, a boldog jövőét. Ha nem segítek rajta, egy szerencsétlen selejt marad, csak egy szőke rendőrnő, van belőlük elég így is.
Előbb-utóbb valami iskolázatlan senki lelövi és elvérzik a betonon, de így legalább addig boldog lesz, amíg meg nem kapja a neki szánt golyót.
Könnyek közt hagytam ott, már mondhatni aranyos volt, ahogy az igazságra reagált az agya. Egy másik életben láncon vezettem volna a boldogsága felé, de ebben az életben jobb döntés volt, hogy tálcán nyújtom neki a saját üdvözülését.


És most itt vagyok. Nászúton a férjemmel, Mr Gallardoval, akinek én vagyok a világa. Én, Dr. Gallardo.
Ha eddig jó hírnevet tudtam magaménak, ezek után az övét fogom viselni, az Ő nevével gyógyítok majd, vagy pedig az Ő oldalán ölök meg valakit.
Remélem értékelni fogja a módszereimet. A tökéletességet érzem most, azt, amit senki más ilyen módon nem érhet el hétmilliárd genetikai hulladékból.
Lassan kezdem elhinni, hogy ennek az általa sorsnak nevezett dolognak is köze van hozzá. Két ember egy mólón az esőben, ezt nem lehet véletlenségből elérni.

Ő a minden, az alfa és omega, a kezdet és a vég.
Feladni mindent egyért, egy koncepció, amit el sem képzeltem volna korábban. Én, aki nem tudtam, mit jelent az, ha valaki engem emleget a feleségeként, most ismeretlen vizeken, szerencsére hajón tartok vele egy olyan úton, minek során szinte mindig sötétségben vagyunk.
Szerencse, a fényben ugyanis nem vagyok otthon, itt viszont.. a kezét fogva, Vele vagyok itthon.
A történet tanulsága az, hogy az örök boldogság létezik, még az olyanok számára is, mint én.
Nem vagyok egyedül, és ti, odakint, akik még mindig fiatalként, kiforratlan zseniként, a selejtek közt istenekként szolgákat, szinte hívőket tartva szórakoztok, ha ez megtörténik veletek is, ragadjátok meg, mert erre csak egy esélyetek van.

Nekem pedig.. Ő az.. akinek egy nap felébredve, mosollyal az arcomon mondhatom, hogy...

Dr. Debra Gallardo és Felix Gallardo nászútra mentek, amint Debra elsimított mindent és kiélvezte az öngyilkos ex-játékszere halálhírének mézédes érzését.
A történet ezennel lezárul, de köszönöm mindenkinek, aki kitartóan olvasta, talán valaha még közkedvelt pszichopata terapeutánk visszatér. Ki tudja? ​