Anne Freemon története.

[𝓢𝓶𝓲𝓵𝓮𝔂]

Név: Anouk Van der Vrij / Anne Freemon
Szül, hely, idő: Hollandia, Rotterdam Erasmus University Medical Center 2001.06.04
Állampolgárság: Holland
Legmagasabb iskolai végzettség: Gimnázium (The Lyceum Rotterdam)

Anouk Van der Vrij 2001.06.04-én született Hollandia, Rotterdam nagyvárosában az Erasmus University Medical Center kórházban.

Szülei Mark Van der Vrij és Eliff Suss Broek. Mark a logisztika világában dolgozott a rotterdami Europort kikötőjében.

Itt főként emelődarukkal és nehézgépekkel dolgozott, feladatai közé tartozott az érkező hajók fogadása, rakodása, konténerek szállítása és a kikötőn belüli anyagmozgatás.

Mark erős fizikummal rendelkező ember volt, gyermekkorát farmon töltötte Groot-Ammers csendes kisvárosában.

Eliff és családja a holland középrétegben helyezkedett el. Gyermekkorát a tanulás, az összpontosítás és a tökéletességre törekvés jellemezte.



Anouk szülei megteremtették második gyermekük számára is az anyagi biztonságot.

Ő sem járt óvodába, mivel édesanyja otthon nevelte. A szülők úgy gondolták, hogy a legalapvetőbb dolgokat családi környezetben tanulhatja meg a legjobban.



2007 augusztusának végén kezdte meg tanulmányait a fejenoordi De Schakel általános iskolában.

Míg nővére korábban nehezen alkalmazkodott, Anouk már az első hetekben beilleszkedett.

Nyitott természetű volt, könnyen barátkozott, és hamar ismertté vált a tanárok előtt aktív részvétele miatt.

Egészen kicsi korától úgy érezte, nővére különleges világban él. Nem furcsának látta, hanem titokzatosnak.

Míg Jasmijn csendben figyelte a világot, Anouk bele akart ugrani.

Ő volt az, aki jelentkezett, szerepelt, kérdezett és nevetett. Már alsó tagozatban kialakult körülötte egy kisebb társaság, akik felnéztek rá magabiztossága miatt.

Otthon azonban egészen más volt. Figyelte nővérét hogyan gondolkodik, hogyan vonul félre, hogyan létezik a saját belső világában.

Titokban ő is kipróbálta a fényképezőgépet. Nem azért, mert különösebben érdekelte a fotózás, hanem mert azt remélte, így közelebb kerülhet hozzá.



Amikor a szülők szigorúbbá váltak Jasmijnnel, Anouk ezt nem büntetésként látta, hanem aggodalomként.

Úgy gondolta, szüleik félnek attól, hogy elveszítik első gyermeküket.

Ösztönösen békítő szerepet vett fel: oldotta a feszültséget, beszélgetett, vagy egyszerűen csak jelen volt.



Felvételt nyert a The Lyceum rotterdami középiskolájába, ahol közgazdaságot tanult.

Tanulmányai mellett érdeklődni kezdett a fotográfia iránt is, inkább kíváncsiságból, mint szenvedélyből.

Ezzel párhuzamosan egyre jobban megértette nővére személyiségét és belső világát.

​

Míg Jasmijn a szabadságot kereste, Anouk a kapcsolatot.

Míg nővére a távolságot választotta, ő a közelséget.





Ha egyszer olyan különleges leszek, mint ő… talán észrevesz igazán.

​

​

Szomorú igazság:

2015-öt írunk. Mark Van der Vrij édesapjuknál az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak. Még ugyanebben az évben megkezdte a kemoterápiás kezeléseket. Édesanyjuk a lányoknak azt mondta, hogy az apjuk egy „projekt” miatt Belgiumba utazott, és csak egy hónap múlva tér vissza. A valóság azonban az volt, hogy az édesapjuk albérletbe költözött a holland–német határ közelében fekvő Venlóban, hogy minél távolabb legyen mindenkitől. Levelet írt a lányainak, amelyben mindkettőjüket arra biztatta, hogy tanuljanak tovább, és mindenképp egyetemre menjenek.



Állapota sajnos nem javult, a kemoterápia sem hozta meg a remélt eredményt. 2016-ot írunk. Jasmijn ekkor a közgazdasági szak utolsó évét végezte, míg a fiatalabb Annouk ugyanazon az iskolán, a The Lyceumban kezdte meg második évét vállalkozói szakon. Jasmijn már majdnem felnőttként próbálta feldolgozni a történteket, Annouk viszont még sokkal gyermetegbb szemmel nézte a világot: ő csak annyit érzett, hogy valami nincs rendben, de a részleteket nem értette. Míg nővére egyre több kérdést tett fel magában, addig ő inkább kapaszkodott az anyjuk magyarázatába, mert szüksége volt rá, hogy higgyen benne.



2016 nyarán édesapjuk elküldte utolsó levelét a családnak, amelyben végleg elbúcsúzott tőlük. Ebben is hangsúlyozta, mennyire fontos számára, hogy lányai továbbtanuljanak. Október 9-én, nem sokkal Jasmijn 17. születésnapja előtt a betegség legyőzte őt. A család teljesen összetört. A lányok nem tudták hirtelen hová tenni a történteket, mígnem édesanyjuk végül mindent elmondott nekik. Jasmijn ekkor elvesztette az anyjába vetett hitét és bizalmát örökre. Annouk viszont másként reagált: benne nem a harag, hanem a zavartság és az üresség maradt, mert egyszerre kellett megértenie a valóságot és elengednie azt a történetet, amiben addig hitt.



​

Nem tudom elfogadni:

Anouk mindig is másként élte meg a családjuk változásait, mint a nővére. Fiatalabbként sokáig a háttérből figyelte az eseményeket, és talán éppen ezért nehezebben szánta rá magát a nagy döntésekre. Édesapja halála őt is mélyen megrázta, még ha érzéseit nem is mutatta ki olyan nyíltan. A családjuk addig sem volt felhőtlen, de a veszteség után még inkább eltávolodtak egymástól.



Amikor Jasmine elhatározta, hogy maga mögött hagyja a szülővárosukat sőt, az országot is, arra kérte húgát, tartson vele. Úgy érezte, új életet csak együtt kezdhetnek igazán tiszta lappal. Anouk azonban képtelen volt dönteni. Hosszan hezitált, vívódott a maradás biztonsága és az ismeretlen ígérete között. Végül nemet mondott nővére kérésére.



A döntés kisebb haragot és sértődést szült kettejük között. Jasmine csalódott volt, Anouk pedig bűntudatot érzett, mégis ragaszkodott a saját bizonytalanságához. Amikor eljött az indulás napja, és Jasmine elutazott, Anouk szomorúan nézte a távolodó alakját. A szívében ott motoszkált a félelem: talán most látja utoljára a nővérét.



Az elfogadás számára nem az elindulást jelentette, hanem azt, hogy együtt kell élnie a döntése következményeivel és reménykednie abban, hogy a testvéri kötelék a távolság ellenére sem szakad el.



​

Nem hiszem el:

Anne végül nem bírta tovább nézni, ahogy édesanyja napról napra egyre jobban összetörik a veszteség súlya alatt. A ház falai, amelyek egykor biztonságot jelentettek, most már csak emlékeket őriztek túl sokat, túl fájdalmasakat. Úgy érezte, ha marad, ő maga is beleragad abba a mozdulatlan gyászba, amely lassan felemésztette a családját. Ezért meghozta élete egyik legnehezebb döntését: elhagyta szülővárosát, és Los Santosba költözött, hogy esélyt adjon magának egy új kezdetre.



Szeptember 14. fordulópont lett számára. Ezen a napon Anne Freemon hivatalosan is új fejezetet nyitott az életében. Elfogadta a Hayes Szerelőtelep ajánlatát, és Head of Deputy pozícióban kezdte meg munkáját. A döntés elsőre vakmerőnek tűnt új város, új emberek, új felelősségek. Nem volt mögötte család, aki megtartsa, és nem volt biztos talaj a lába alatt. Mégis, mélyen belül tudta, hogy szüksége van erre a változásra. Nem menekülni akart, hanem végre előre lépni.



Az első napok feszültséggel teltek. Idegen utcák, idegen hangok, idegen tekintetek vették körül. Anne kívülről magabiztosnak mutatkozott, de belül folyamatosan kérdőjelek gyötörték: helyes döntést hozott? Valóban képes lesz itt új életet kezdeni?

A választ néhány nappal később kapta meg.



Váratlanul újra találkozott rég nem látott nővérével, Jasmine Freemonnal. A viszontlátás pillanata szinte megállította az időt. Az a sok kimondatlan szó, a múltbeli sértettségek, a külön utak mind ott lebegtek köztük mégis, amikor egymásra néztek, mindez háttérbe szorult. A testvéri kötelék, amelyet sem távolság, sem hallgatás nem tudott elszakítani, újra életre kelt.



Anne számára Jasmine jelenléte váratlan ajándék volt ebben az idegen városban. Egy kapaszkodó. Egy emlékeztető arra, hogy nem teljesen egyedül érkezett ide, még ha az útját külön is kezdték meg. A találkozás nemcsak örömet hozott, hanem reményt is azt az érzést, hogy talán a múlt törései után mégis lehet valamit újjáépíteni.



És ekkor Anne rájött: talán Los Santos nemcsak egy új város számára. Talán ez az a hely, ahol a családjuk története nem véget ér… hanem újra kezdődik.



​

 

[𝓢𝓶𝓲𝓵𝓮𝔂]

Barátság és Célkeresztben?:

Anouk időközben szoros barátságot alakított ki Frieda Baumann-nal. Kapcsolatuk nem a felszínes nevetésekről szólt, hanem arról a ritka kötelékről, amely csak azok között születik meg, akik már látták egymást a legrosszabb pillanataikban is. Kívülről nézve mindketten átlagos embereknek tűntek két fiatal nő, akik dolgoznak, beszélgetnek, élik a mindennapjaikat. A valóság azonban egészen más volt. Mindketten túl sok mindent éltek át ahhoz, hogy igazán naivak maradhassanak. A barátságuk alapja a kimondatlan megértés volt: jóban és rosszban, bármi történjék.



A nyugalom azonban nem tartott sokáig.

Egy kisebb, de annál feszültebb konfliktus után Anouk felmondott a Hayesnél. A döntés hirtelen született, de nem meggondolatlanul úgy érezte, a hely már nem az ő útja. Nem sokkal később átlépett a Los Santos Customhoz, remélve, hogy ott tiszta lappal indulhat. Egy ideig úgy tűnt, sikerül is maga mögött hagynia a korábbi problémákat.

A múlt azonban nem felejtett.
Nem telt el sok idő, mire egy kisebb társaság célkeresztbe vette őt. Nem volt egyértelmű, hogy pontosan miért talán egy régi ügy, talán valaki bosszúja, talán csak rosszkor volt rossz helyen. Egy este, amikor a Los Santos Customnál tartózkodott, lecsaptak rá. Gyorsan, szervezetten, könyörtelenül. Elrabolták, mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna.
A szerencse azonban ha csak hajszálnyira is mellette állt.

Anouknál két telefon volt. Az elkövetők nem nézték át hogy mi lehet nála, nem voltak elég alaposak: a második készülék rejtve maradt a ruházatában. később a rendőrségnek sikerült bemérnie.

A nyomkövetés rövid, de feszült üldözésbe torkollott. A menekülők végül egy gátnál álltak meg, ahol a helyzet pillanatok alatt fegyveres összecsapássá fajult. Lövések visszhangoztak a betonfalak között, a feszültség szinte tapintható volt. A rendőrség azonban fegyelmezetten és taktikusan lépett fel, és a gyors reagálásnak, valamint az összehangolt akciónak köszönhetően sikerült likvidálniuk az elkövetőket.

Anouk életben maradt.
Legalábbis egy időre.

A történtek után tudta, hogy ez nem feltétlenül a vég volt inkább csak egy szünet. Egy lélegzetvételnyi idő, mielőtt a múlt árnyai újra utolérnék. De egyvalamiben biztos volt: most már nem volt egyedül. Frieda ott állt mellette, ahogy mindig.

És néha ennyi is elég ahhoz, hogy az ember továbbmenjen.

​

 

[𝓢𝓶𝓲𝓵𝓮𝔂]

Barátok jönnek és mennek:

A Los Santos Custom falai között idővel egy kisebb baráti társaság formálódott. Többen közülük még a Hayesnél ismerték meg egymást, és amikor átváltottak ide dolgozni, a régi kötelékek sem szakadtak meg – sőt, inkább még erősebbé váltak. A műhely nemcsak munkahely lett számukra, hanem egyfajta menedék is, ahol a napi feszültséget nevetéssel és egymás ugratásával vezették le.



A mindennapok tele voltak tréfákkal, ártatlan flörtökkel és persze kisebb „kummantásokkal” is, amikor valaki próbált kibújni egy-egy feladat alól. Mégis, amikor megszólalt a riasztás vagy komolyra fordult a helyzet, mindannyian azonnal félretették a hülyéskedést. Ilyenkor látszott igazán, hogy a laza felszín mögött megbízható csapat rejtőzik.



A közös munka után gyakran még maradtak beszélgetni, történeteket mesélni vagy csak élvezni egymás társaságát. Ezek az apró pillanatok adtak értelmet a hosszú napoknak, és emlékeztették őket arra, hogy bármennyire is kemény a világ odakint, itt bent még létezhet könnyedség.

Mert a barátok valóban jönnek és mennek de azok, akik maradnak, azokból lesz az igazi család.

​

Szerelem?:
​

Egy este váratlan üzenet érkezett Anouk Facenetwork-fiókjára. A feladó neve ismerősen csengett: Rhett Diaz. Nem volt teljesen idegen számára korábban már látta a Benny’s Garage környékén, de sosem beszéltek igazán. Az üzenetváltás azonban hamar beszélgetéssé, majd mindennapos rutinná vált. Napokból hetek lettek, és a csevegéseik tele voltak viccelődéssel, bolondozással és könnyed ugratással. Diaz kissé félénk természet volt, így végül Anouk tette meg az első lépést: elhívta randira.



A találkozó meglepően otthonos hangulatban zajlott Diaz házánál. Nem elegáns vacsora vagy nagy gesztusok tették különlegessé az estét, hanem az apró pillanatok. Anouk például holland ételeket tanított neki főzni a konyhában, nevetések és ügyetlen próbálkozások közepette. Az a fajta este volt, amikor az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan telik az idő.



Így teltek a napok… majd a hetek.



Közben Anouk beadta jelentkezését a akadémiára és felvételt nyert. A döntés azonban nem volt könnyű. Tudta, hogy ez az út felelősséggel, veszéllyel és áldozatokkal jár. Diaz eleinte nem örült az ötletnek; féltette őt, és talán attól is tartott, hogy ez megváltoztatja majd a kapcsolatukat. Anouk viszont makacs volt, és kitartott az elhatározása mellett.



Másnap váratlan fordulat történt: kiderült, hogy Diaz átjelentkezett a Los Santos Police Departmenthez. Anouk meglepődött nem számított rá, hogy a férfi ilyen lépést tesz. Úgy tűnt, mintha támogatni akarná… vagy talán lépést akart tartani vele.
Anouk sikeresen elvégezte az akadémiát, és nem sokkal később elérkezett az esküvő napja is. Megható pillanat volt mindkettejük számára, mintha minden nehézség után végre a helyére került volna az életük.

De a történet nem itt fordult jó irányba.
Néhány nappal később lassan megváltozott a légkör. Diaz számára a munka egyre fontosabb lett, és idővel elvárta, hogy Anouk alkalmazkodjon az ő időbeosztásához. Ha ő ráért, Anouknak is rá kellett érnie. Ha programot szervezett, Anouknak ott kellett lennie. Fordítva azonban ez nem működött. A kapcsolat egyensúlya lassan felborult.

A helyzet akkor romlott igazán, amikor Diaz elkezdett beszélni másoknak a kapcsolatukról nemcsak általánosságban, hanem személyes, intim részleteket is megosztott, sőt a Facenetwork-ön zajló veszekedéseiket is kiteregette. Rövid idő alatt fél város tudott róluk. Anouk számára ez mélységesen megalázó volt. Diaz viszont nem értette, mi ezzel a probléma; azzal védekezett, hogy joga van a magánéletéről beszélni a barátaival. Azt azonban nem vette észre, hogy az már nem csak az ő magánélete volt.



A végső törés egy reggelen következett be. Diaz néhány rendőrrel jelent meg Anouk frissen vásárolt házánál. Később derült ki: lenyomoztatta Anouk telefonját. Ez volt az a pont, ahol minden felgyülemlett feszültség elszakította a cérnát. Anouk kimondta a szót, amit addig kerülni próbált: Válás.



Megállapodtak, hogy csendben intézik dráma és feszültség nélkül. Azonban ezt csak egyikük tartotta be. A másik már az első adandó alkalommal beszélni kezdett róla mindenkinek.



Anoukban ott maradt a kérdés:

Ő rontotta el? Túlreagálta?



De valahol mélyen tudta a választ. Nem a vita, nem a különbségek, nem is a nehézségek törték meg a kapcsolatot hanem az, hogy a bizalom eltűnt. És amikor a bizalom egyszer elveszik, azt már ritkán lehet ugyanúgy visszaépíteni.



​

​

 

[𝓢𝓶𝓲𝓵𝓮𝔂]

Sok kérdés és a fájdalom:


​

​

​

Február 11-én, 23:37-kor a Los Santos Police Department állománya két kollégát veszített el: Wanda Ortegát és Rios Navarrót. A hír hideg, tárgyilagos formában érkezett, mégis súlyosabban zuhant Anoukra, mint bármilyen kiabálás vagy sziréna. Nem volt jelen a helyszínen. Nem látta, mi történt. Nem hallotta a lövéseket, nem érezte a feszültséget csak a mondat maradt meg benne: elhunytak.



Wanda neve azonban nem csupán egy volt a jelentésben. Őt Anouk már jóval az akadémia előtt ismerte, még abból az időből, amikor egyszerű szerelőként dolgozott. Wanda akkor sem rangként, hanem emberként viselkedett vele. Később, az akadémián, kiképzőtisztje lett szigorú volt, de igazságos. Nem egyszer húzta ki a bajból, akár hibázott, akár veszélybe került. Az a fajta mentor volt, aki nem beszél sokat az elveiről, hanem megmutatja őket a tetteivel.



Anouk szemében Wanda nemcsak felettes vagy oktató volt. Barátnak tekintette. Valakinek, aki hitt benne akkor is, amikor ő maga kételkedett magában.



A veszteség súlya még nehezebb lett, amikor megtudta, kit hagyott maga után: egy férjet és egy kislányt. A gondolat, hogy valaki úgy tűnik el a világból, hogy egy család várja haza hiába, szinte elviselhetetlen volt számára. A tragédia részleteit nem osztották meg vele talán mert nem volt szolgálatban, talán mert védeni akarták, talán mert egyszerűen nem tartozott rá. De a tudatlanság nem könnyített semmit. Néha a képzelet kegyetlenebb, mint a valóság.



Aznap éjjel Anouk sokáig nem aludt. Csak csendben ült, és próbálta feldolgozni, hogy valaki, aki tegnap még létezett az életében, ma már csak emlék.



A rendőri munka mindig is veszélyes volt ezt tudta, amikor jelentkezett. De az elméleti tudás és a személyes veszteség között szakadéknyi különbség van. Most először érezte igazán, mit jelent az, amikor a jelvény nemcsak felelősséget, hanem gyászt is hordoz.





​