Üzenetek:108
05/06/2015 - 18 óra 53 perc, délután - 8 évvel ezelőtt..
911 operator: "911, miben segíthetek?"
Hívó: "A Davis.. High School társadalom ismeret oktatója.. vagyok. Iskolai lövöldözés.... van folyamatban."
911 operator: "Oké. Merre van most?"
Hívó: "Az emeleten.. A 111-es terem."
911 operator: "Melyik irányból hallani a lövéseket?"
Hívó: "Lentről.. Talán a folyosó irányából."
911 operator: "Úton van a segítség. Biztonságban van?"
Hívó: "Azt.. hiszem."
911 operator: "Hogy hívják?"
Hívó: "A nevem? *ajtócsapódás*"
911 operator: "Haló? Ott van még?"
Hívó: "Abig.. *lövések hallatszódnak, a vonal megszakad."
911 operator: "Hé? Haló?! Mi történt?!"
Ezeket a sorokat olvassa azon a májusi estén Harris őrmester, a Davis Station-i irodájába beszűrödő lenyugvó nap sugaraiban. A felfoghatatlan eseményből fakadó csendet, Deputy Wilfried töri meg, amikor az irodába lép. A bejelentés több mint huszon-négy órája futott be a 911-es segélyhívóra.
B. W.: Helló Sergeant.
Sergeant Harris: Hogy vagy Wilfried?
B.W.: Ahogy egy ilyen borzadály után lehet. Szarul.
Sergeant Harris: Felfoghatatlan, mi vezethet valakit ide? ... Segítenél nekem megérteni pár dolgot?
B.W.: Már mindent elmondtam az IAB-nek.
Sergeant Harris: Tudom, de én tőlük függetlenül érdeklődök most. A jegyzőkönyv szerint a telefonáló azt kezdte el mondani, hogy Abig. Arra a kérdésre, hogy hogyan hívják.
B.W.: Így van. Mire akarsz kilyukadni?
Sergeant Harris: Utána kérdeztem az iskolában de nem volt nő társadalom ismeret oktatójuk.
B.W.: Nem, valóban nem volt.
Az egy nappal korábbi napon, délben huszonketten vesztették életüket a Davis High Schoolban. Húsz diák, a gondnok és egy tanár. Az iskolai lövöldöző különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekménye előrre eltervezett volt. A napszak lévén, érkezéskor céltudatosan az ebédlőhöz vezetett útja.
02/21/2008-04/01/2008 - Ahol a szerelem virágba borult...
Egy dolog biztosan van, ami előbb vagy utóbb mindenki életében bekövetkezik, természetesen a halálon kívül. Szóval Abraham először 2008-ban kezdett el érzelmeket táplálni valaki iránt igazán. Középiskolai túra folyamán történt minden, Granholm már végzős volt, pár hónap volt hátra már csak. Egy évvel alatta járó lánnyal elegyedett szóba. Derékig érő hosszú fekete haja volt, Ab már régóta próbált a közelébe férkőzni, de csak mostanra szedte össze minden bátorságát, úgy vélte már nincs vesztenivalója, ha véletlen be ég is pár hónap és vége az iskolának. Meglepő módon a túra hátralévő idejét végig beszélgettek. Kiderült, hogy elég sok közös pont van az életükben. Például egyikük sem rendelkezett túlzottan sok baráttal. Nem is nagyon akarták mások társaságát keresni, eléggé zárkózottak voltak.
A túra végére úgy érezhették mintha már ezer éve ismernék egymást, reményekkel tele várták a következő napokat, hogy vajon mi alakulhat ki ebből.
Másnap az iskolában Betty arra várt, hogy az egyik szünetben hátha összefut Ab-bel. Viszont Abrahamnak elég rossz napja volt testnevelés óra közben megsérült a húga, mert az egyik osztálytársuk direkt ellökte. Emiatt kissé össze is verekedett vele Granholm. Természetesen az igazgatónál kötöttek ki. Aznap látta Betty-t de inkább nem ment oda hozzá, inkább elfordult és a társaival beszélgetett. Betty pedig eléggé csalódott volt, hogy végre volt valaki akivel megértik egymást és úgy tűnik, hogy mégsem.
Napok múlva Ab' odament Bettyhez. Próbálta megmagyarázni a múltkorit de nem nagyon sikerült neki, Betty faképnél hagyta. Ebből kifolyólag fordult a kocka, mostmár Abraham volt csalódott.
Ismét eltelt néhány nap, az utcán találkoztak újra. Kiderült, hogy pár utcára laknak csak egymástól, beszélgetni kezdtek alig vették észre és már a nap el is indult a föld túlsó oldala felé. Ab' haza kísérte Betty-t, haladás állt be kettejük közti kapcsolatban és az úton már kezén fogva sétáltak.
A napok csak úgy repültek, a sokak számára ismerős rózsaszín köd. Talán egymáson kívül minden másról tudomást sem vettek már, és szépen semmit sem elsietve ismerték meg egymást egyre jobban. Abraham számára már ilyen fiatalon megadatott a feltétel nélküli kölcsönös szerelem. Ettől a ponttól rendkívül fontos lett számára, hogy van kiért aggódni és van akiért érdemes felkelni másnap.
HULLÁMVASÚT
Ez egy hullámvasút. Amin mindenki előrre robog fék nélkül. Sem az idő, sem pedig semmi más nem lesz megállítható soha. Túl egyszerű is lenne a számunkra legkedvesebb élmények alatt, amikor jól érezzük magunkat megállítani mindent és örökre abban a pillanatban ragadni.
Már csak egyetlen dolog számít, hogy mikor jön egy emelkedő, vagy egy lejtő és persze néha előfordulnak hurkok is.
A szerelmes pár életében is elérkezett a lejtő, vagy inkább egy hurok? Rgész pontosan 2015-ben amikor azután a májusi este után Abraham hazatért a feleségéhez Bettyhez és gyermekükhöz.
05/7/2015-05/21/2015 - A valóság fájdalma
Már napok óta csak gondolkodott. Az ember, az egyetlen ember akinek lehetősége nyílt pár napja a segélyhívót hívni.
De akkor mégis miért érezheti ez az ember úgy, hogy nem segített? Nos, erre számtalan válasz van. Talán azért mert elbújt, amíg a lövöldöző a diákjaira nyitott tüzet. Azokra akik előtt még hosszú és tartalmas élet állhatott volna, ha ő megpróbál segíteni. Talán azért mert személyesen ismerte a támadót, és még sem tudta megakadályozni, hogy ez megtörténjen.
Erre a választ csak is egy ember tudhatja, a telefonáló. De hiába őrlődik, napok sőt hetek óta úgy érzi, hogy nem tett meg mindent és csak is ő a hibás, ott kellene lennie a halottak listáján.
Ezek a gondolatok egyre mélyebbre sodorják, a napok csak telnek, az idő állítólag minden sebet be gyógyít. A hívó ezt jelenleg nem így érzi, napról napra rosszabbnak gondolja, fel sem tűnik már neki, hogy eltelt egy hét aztán még egy. Egyszerűen túl próbálja élni a napokat, és minden mást figyelmen kívül akar hagyni. A gondolatai miatt pedig majd szépen lassan teljesen felörlődik.
A Spender ház csendjét az ajtó irányából beszűrődő kopogás töri meg.
A.: Szia.
J.: Szia. Minden oké? Este 10 óra van.
A.: Azt hiszem.. Vagyis nem tudom miért vagyok most itt.
Ekkor az ajtóban álló személy könnyeivel küszködve ölelte át Spendert.
J.: Nem úgy tűnik mintha minden rendben lenne. Menjünk be inkább.
A.: Köszi.
J.: Mivan veled? Nem beszéltünk hetek óta.
A.: Tudom. Ez az iskolai lövöldözés..
J.: Valami gond van? Azt mondtad, hogy nem voltál bent aznap.
A.: Az nem teljesen igaz. Szerettem volna nem bent lenni.
J.: Nem értem. Most akkor mégis ott voltál?!
A.: Igen.. Én hívtam a 911-et.
J.: Komolyan?! Tudod hány embert mentettél meg vele? Az újságban azóta is arról az ismeretlen hősről írnak.
A.: John! Kibaszottul nem vagyok hős! A termemben bújtam el. Az asztal alatt mint egy kutya újév napján. Ha nem bújok el lehet, hogy fele annyian halnak meg a diákjaim közül. Minden vagyok csak nem hős. Egy szégyen, egy csalódás, meg kellett volna halnom.
J.: Ezt közel sem így látom Ab'.
A.: Annyi minden várt még azokra a srácokra. Nem haltam meg, de úgy érzem mintha már még se élnek. Mintha ott aznap lelőttek volna engem is.
J.: Miért nem beszéltél még erről?
A.: Elakartam felejteni az egészet.
J.: Nem tehetsz, úgy mintha megsem történt volna ezt fel kell dolgozni.
A.: Minden este úgy fekszem le, hogy arra gondolok, hogy bárcsak reggel már nem ébrednék fel. Reggelente pedig csalódottan veszem tudomásul, hogy már megint ebben a valóságnak csúfolt rémálomba kerültem. Reggeltől estig arra a pillanatra tudok csak gondolni, amikor eldördült az utolsó lövés. Hogy miért Abigel szenvedte el és, hogy miért nem én. Lekellett volna hogy lőjjön előtte, John!
J.: Ki az az Abigel?
A.: A húgom John, a lövöldöző.
Igen, a sors iróniája. Abraham és húga Abigel pontosan ugyanott találkoztak újra ahol a középiskola végén utoljára látták egymást. A 111.-es teremben. A kettejük közti különbség csupán annyi volt, hogy amíg Abraham azon dolgozott, hogy kitörjön a rossz körülmények közül, és segítse a hozzá hasonló sorsúakat, addig a húgának csak a drog a fegyverek és a bandák maradtak. Az egykori közeli testvéri kapcsolat széthullott, és most a testvére volt az, aki a tanítványaira lőtt. Abraham mindezért magát hibáztatta úgy gondolta, hogy amíg magán és másokon segített átlépett a húgán és nem vette észre a segélykiáltásait. Világossá vált számára, hogy az egészről ő tehet és ezért élni sem akart volna tovább.
08/02/2016 - Egy új család
Granholm az érzelmi válság közepette úgy érezte, hogy az ez előtti munkahelyén nem tudott eleget tenni, hogy bármilyen módon is elősegítse a nehezebb sorsúak felzárkózását és csökkentse a bűnözést Davis környékén.
Rengeteg lehetőség számításba vett a barátai tanácsára. Végül az LSSD Recruitment workshopján kötött ki. Már akkor úgy érezte, hogy otthon van amikor belépett az esemény kapuján a többi pedig már csak történelem.
Újra megtalálta az útját amellett hogy egy új családja is lett mostmár képesnek érzi magát arra, hogy a saját családját, barátait és közösség egy részét is megvédje. A cél továbbra is egy szebb Los Santos, a város élhetőbbé tétele és az elmaradott részek felzárkózásában való segédkezés.
911 operator: "911, miben segíthetek?"
Hívó: "A Davis.. High School társadalom ismeret oktatója.. vagyok. Iskolai lövöldözés.... van folyamatban."
911 operator: "Oké. Merre van most?"
Hívó: "Az emeleten.. A 111-es terem."
911 operator: "Melyik irányból hallani a lövéseket?"
Hívó: "Lentről.. Talán a folyosó irányából."
911 operator: "Úton van a segítség. Biztonságban van?"
Hívó: "Azt.. hiszem."
911 operator: "Hogy hívják?"
Hívó: "A nevem? *ajtócsapódás*"
911 operator: "Haló? Ott van még?"
Hívó: "Abig.. *lövések hallatszódnak, a vonal megszakad."
911 operator: "Hé? Haló?! Mi történt?!"
Ezeket a sorokat olvassa azon a májusi estén Harris őrmester, a Davis Station-i irodájába beszűrödő lenyugvó nap sugaraiban. A felfoghatatlan eseményből fakadó csendet, Deputy Wilfried töri meg, amikor az irodába lép. A bejelentés több mint huszon-négy órája futott be a 911-es segélyhívóra.
B. W.: Helló Sergeant.
Sergeant Harris: Hogy vagy Wilfried?
B.W.: Ahogy egy ilyen borzadály után lehet. Szarul.
Sergeant Harris: Felfoghatatlan, mi vezethet valakit ide? ... Segítenél nekem megérteni pár dolgot?
B.W.: Már mindent elmondtam az IAB-nek.
Sergeant Harris: Tudom, de én tőlük függetlenül érdeklődök most. A jegyzőkönyv szerint a telefonáló azt kezdte el mondani, hogy Abig. Arra a kérdésre, hogy hogyan hívják.
B.W.: Így van. Mire akarsz kilyukadni?
Sergeant Harris: Utána kérdeztem az iskolában de nem volt nő társadalom ismeret oktatójuk.
B.W.: Nem, valóban nem volt.
Az egy nappal korábbi napon, délben huszonketten vesztették életüket a Davis High Schoolban. Húsz diák, a gondnok és egy tanár. Az iskolai lövöldöző különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekménye előrre eltervezett volt. A napszak lévén, érkezéskor céltudatosan az ebédlőhöz vezetett útja.
02/21/2008-04/01/2008 - Ahol a szerelem virágba borult...
Egy dolog biztosan van, ami előbb vagy utóbb mindenki életében bekövetkezik, természetesen a halálon kívül. Szóval Abraham először 2008-ban kezdett el érzelmeket táplálni valaki iránt igazán. Középiskolai túra folyamán történt minden, Granholm már végzős volt, pár hónap volt hátra már csak. Egy évvel alatta járó lánnyal elegyedett szóba. Derékig érő hosszú fekete haja volt, Ab már régóta próbált a közelébe férkőzni, de csak mostanra szedte össze minden bátorságát, úgy vélte már nincs vesztenivalója, ha véletlen be ég is pár hónap és vége az iskolának. Meglepő módon a túra hátralévő idejét végig beszélgettek. Kiderült, hogy elég sok közös pont van az életükben. Például egyikük sem rendelkezett túlzottan sok baráttal. Nem is nagyon akarták mások társaságát keresni, eléggé zárkózottak voltak.
A túra végére úgy érezhették mintha már ezer éve ismernék egymást, reményekkel tele várták a következő napokat, hogy vajon mi alakulhat ki ebből.
Másnap az iskolában Betty arra várt, hogy az egyik szünetben hátha összefut Ab-bel. Viszont Abrahamnak elég rossz napja volt testnevelés óra közben megsérült a húga, mert az egyik osztálytársuk direkt ellökte. Emiatt kissé össze is verekedett vele Granholm. Természetesen az igazgatónál kötöttek ki. Aznap látta Betty-t de inkább nem ment oda hozzá, inkább elfordult és a társaival beszélgetett. Betty pedig eléggé csalódott volt, hogy végre volt valaki akivel megértik egymást és úgy tűnik, hogy mégsem.
Napok múlva Ab' odament Bettyhez. Próbálta megmagyarázni a múltkorit de nem nagyon sikerült neki, Betty faképnél hagyta. Ebből kifolyólag fordult a kocka, mostmár Abraham volt csalódott.
Ismét eltelt néhány nap, az utcán találkoztak újra. Kiderült, hogy pár utcára laknak csak egymástól, beszélgetni kezdtek alig vették észre és már a nap el is indult a föld túlsó oldala felé. Ab' haza kísérte Betty-t, haladás állt be kettejük közti kapcsolatban és az úton már kezén fogva sétáltak.
A napok csak úgy repültek, a sokak számára ismerős rózsaszín köd. Talán egymáson kívül minden másról tudomást sem vettek már, és szépen semmit sem elsietve ismerték meg egymást egyre jobban. Abraham számára már ilyen fiatalon megadatott a feltétel nélküli kölcsönös szerelem. Ettől a ponttól rendkívül fontos lett számára, hogy van kiért aggódni és van akiért érdemes felkelni másnap.
HULLÁMVASÚT
Ez egy hullámvasút. Amin mindenki előrre robog fék nélkül. Sem az idő, sem pedig semmi más nem lesz megállítható soha. Túl egyszerű is lenne a számunkra legkedvesebb élmények alatt, amikor jól érezzük magunkat megállítani mindent és örökre abban a pillanatban ragadni.
Már csak egyetlen dolog számít, hogy mikor jön egy emelkedő, vagy egy lejtő és persze néha előfordulnak hurkok is.
A szerelmes pár életében is elérkezett a lejtő, vagy inkább egy hurok? Rgész pontosan 2015-ben amikor azután a májusi este után Abraham hazatért a feleségéhez Bettyhez és gyermekükhöz.
05/7/2015-05/21/2015 - A valóság fájdalma
Már napok óta csak gondolkodott. Az ember, az egyetlen ember akinek lehetősége nyílt pár napja a segélyhívót hívni.
De akkor mégis miért érezheti ez az ember úgy, hogy nem segített? Nos, erre számtalan válasz van. Talán azért mert elbújt, amíg a lövöldöző a diákjaira nyitott tüzet. Azokra akik előtt még hosszú és tartalmas élet állhatott volna, ha ő megpróbál segíteni. Talán azért mert személyesen ismerte a támadót, és még sem tudta megakadályozni, hogy ez megtörténjen.
Erre a választ csak is egy ember tudhatja, a telefonáló. De hiába őrlődik, napok sőt hetek óta úgy érzi, hogy nem tett meg mindent és csak is ő a hibás, ott kellene lennie a halottak listáján.
Ezek a gondolatok egyre mélyebbre sodorják, a napok csak telnek, az idő állítólag minden sebet be gyógyít. A hívó ezt jelenleg nem így érzi, napról napra rosszabbnak gondolja, fel sem tűnik már neki, hogy eltelt egy hét aztán még egy. Egyszerűen túl próbálja élni a napokat, és minden mást figyelmen kívül akar hagyni. A gondolatai miatt pedig majd szépen lassan teljesen felörlődik.
A Spender ház csendjét az ajtó irányából beszűrődő kopogás töri meg.
A.: Szia.
J.: Szia. Minden oké? Este 10 óra van.
A.: Azt hiszem.. Vagyis nem tudom miért vagyok most itt.
Ekkor az ajtóban álló személy könnyeivel küszködve ölelte át Spendert.
J.: Nem úgy tűnik mintha minden rendben lenne. Menjünk be inkább.
A.: Köszi.
J.: Mivan veled? Nem beszéltünk hetek óta.
A.: Tudom. Ez az iskolai lövöldözés..
J.: Valami gond van? Azt mondtad, hogy nem voltál bent aznap.
A.: Az nem teljesen igaz. Szerettem volna nem bent lenni.
J.: Nem értem. Most akkor mégis ott voltál?!
A.: Igen.. Én hívtam a 911-et.
J.: Komolyan?! Tudod hány embert mentettél meg vele? Az újságban azóta is arról az ismeretlen hősről írnak.
A.: John! Kibaszottul nem vagyok hős! A termemben bújtam el. Az asztal alatt mint egy kutya újév napján. Ha nem bújok el lehet, hogy fele annyian halnak meg a diákjaim közül. Minden vagyok csak nem hős. Egy szégyen, egy csalódás, meg kellett volna halnom.
J.: Ezt közel sem így látom Ab'.
A.: Annyi minden várt még azokra a srácokra. Nem haltam meg, de úgy érzem mintha már még se élnek. Mintha ott aznap lelőttek volna engem is.
J.: Miért nem beszéltél még erről?
A.: Elakartam felejteni az egészet.
J.: Nem tehetsz, úgy mintha megsem történt volna ezt fel kell dolgozni.
A.: Minden este úgy fekszem le, hogy arra gondolok, hogy bárcsak reggel már nem ébrednék fel. Reggelente pedig csalódottan veszem tudomásul, hogy már megint ebben a valóságnak csúfolt rémálomba kerültem. Reggeltől estig arra a pillanatra tudok csak gondolni, amikor eldördült az utolsó lövés. Hogy miért Abigel szenvedte el és, hogy miért nem én. Lekellett volna hogy lőjjön előtte, John!
J.: Ki az az Abigel?
A.: A húgom John, a lövöldöző.
Igen, a sors iróniája. Abraham és húga Abigel pontosan ugyanott találkoztak újra ahol a középiskola végén utoljára látták egymást. A 111.-es teremben. A kettejük közti különbség csupán annyi volt, hogy amíg Abraham azon dolgozott, hogy kitörjön a rossz körülmények közül, és segítse a hozzá hasonló sorsúakat, addig a húgának csak a drog a fegyverek és a bandák maradtak. Az egykori közeli testvéri kapcsolat széthullott, és most a testvére volt az, aki a tanítványaira lőtt. Abraham mindezért magát hibáztatta úgy gondolta, hogy amíg magán és másokon segített átlépett a húgán és nem vette észre a segélykiáltásait. Világossá vált számára, hogy az egészről ő tehet és ezért élni sem akart volna tovább.
08/02/2016 - Egy új család
Granholm az érzelmi válság közepette úgy érezte, hogy az ez előtti munkahelyén nem tudott eleget tenni, hogy bármilyen módon is elősegítse a nehezebb sorsúak felzárkózását és csökkentse a bűnözést Davis környékén.
Rengeteg lehetőség számításba vett a barátai tanácsára. Végül az LSSD Recruitment workshopján kötött ki. Már akkor úgy érezte, hogy otthon van amikor belépett az esemény kapuján a többi pedig már csak történelem.
Újra megtalálta az útját amellett hogy egy új családja is lett mostmár képesnek érzi magát arra, hogy a saját családját, barátait és közösség egy részét is megvédje. A cél továbbra is egy szebb Los Santos, a város élhetőbbé tétele és az elmaradott részek felzárkózásában való segédkezés.
