Üzenetek:32
Axel Cross
Tyrone Wallace - "American Dream"
Név: Tyrone "Ty" WallaceSzületési idő és hely: 1997-06-01 / South Central Los Santos
Magasság: 187 cm
Súly: 81 kg
Hajszín: Fekete
Szem: Sötétbarna
Pozitív tulajdonságok:
Hűséges - Aki bizalmát elnyeri, hosszú távon számíthat rá. A lojalitás nála nem csak szó - tettekben is megmutatkozik
Stratégikus - Nem csak a pillanatnak él; képes előre gondolkodni, felmérni a kockázatokat, és hosszú távra tervezni, még ha az ösztön néha el is ragadja
Karizmatikus - Nem csak beszél, de hatással van az emberekre
Negatív tulajdonságok:
Dacos és büszke - Nehezen viseli, ha téved, és még nehezebben ismeri be. A büszkesége sokszor felülírja a józan észt.
Bizalmatlan - Nehezen enged közel embereket, és gyakran lát árnyékokat ott is, ahol nincsenek.
Impulzív a feszültségben - Bár általában higgadt, egy-egy forró helyzetben képes hirtelen, indulatos döntéseket hozni, amit később megbán
"If I take care of my hood, the prosecutor call me Gotti"
Az utcán nőttem fel, de sosem voltam csak "az a gyerek a sarokról". Már korán megtanultam, hogy a csend nem mindig védelem - néha csak azt jelenti, hogy észre se vesznek és én mindig azt akartam, hogy észrevegyenek. A hangom mindig erősebb volt, mint kellett volna, a véleményem gyakran hamarabb jött, mint a józan ész. Volt, hogy jól jött. Volt, hogy betört arccal mentem haza.
South Central nem játszótér. Itt vagy kemény vagy, vagy keresztet tesznek rád és én nem akartam, hogy valaki más döntse el, ki leszek. Már tizenhárom évesen tudtam, hogy amit egyesek életnek hívnak, az itt csak túlélés. És ha túl akarsz élni, nem elég okosnak lenni. Az emberek a határozottságot tisztelik - vagy félnek tőle. Én mindkettőt használtam.
Apám nem volt a képben. Anyám sokáig próbálta egyben tartani a házat, de három műszak után már csak fáradt csend maradt amit adni tudott nekem és az öcsémnek. Az utcáról tanultam meg számolni, a padlásról pedig, hogyan kell elrejteni dolgokat, amikről senki sem tudhat. Kamaszként már simán dumáltam ki magam a zsaruk elől - vagy legalábbis azt hittem. Az arcom mindig ismerős volt, de sosem volt elég konkrét a bizonyíték. Ez volt a játékom.
A Blue Tide már létezett, mikor belecsöppentem, de nem voltak se vezérek, se célok - csak emberek, akik ugyanazt az utcát taposták, csak különböző cipőben. Az első időkben nem is tartottam őket bandának. Csak egyfajta... árnyéknak. De valamiért mindig odavonzott. Nem a név. A lehetőség. Hogy ezt másképp is lehet csinálni.
A gond csak az volt, hogy én se voltam mindig következetes. Ha dühös lettem, olyat vágtam a fejekhez, amit később nem tudtam visszaszívni. Volt, hogy túl keményen léptem valakire, csak hogy rendet tartsak. Nem mindig gondoltam végig, mit okozok egy döntéssel, csak azt néztem, hogy ne gyengüljek meg. Ez a gond a hatalommal. Hozzászoksz. És amikor már megszoktad, elfelejted, hogy nem csak te vagy.
Sokan hajlamosak rám kenni, hogy én raktam rendbe a Blue Tide-ot. De az igazság az, hogy csak beléptem egy ajtón, ami már úgyis nyitva állt - mások csak nem mertek átlépni rajta. Nem akartam "főnök" lenni, nem álmodtam hatalomról. Csak jött a helyzet, és én nem léptem hátra. Aztán egy idő után már nem csak figyeltek rám - számítottak rám. És amikor az emberek elvárnak valamit tőled, már nem kérdés, hogy akarod-e. Döntéseket kellett hoznom. Néha túl gyorsan, néha túl keményen, de amit sose tagadtam le: én mindig ugyanaz voltam. Egy srác az utcáról.
A Blue Tide most már struktúra, tervek, rendszer. De én sose fogom elfelejteni, honnan indult. És azt sem, hogy bármit is építesz - elég egyetlen rossz lépés, és visszazuhansz a porba.
South Central nem játszótér. Itt vagy kemény vagy, vagy keresztet tesznek rád és én nem akartam, hogy valaki más döntse el, ki leszek. Már tizenhárom évesen tudtam, hogy amit egyesek életnek hívnak, az itt csak túlélés. És ha túl akarsz élni, nem elég okosnak lenni. Az emberek a határozottságot tisztelik - vagy félnek tőle. Én mindkettőt használtam.
Apám nem volt a képben. Anyám sokáig próbálta egyben tartani a házat, de három műszak után már csak fáradt csend maradt amit adni tudott nekem és az öcsémnek. Az utcáról tanultam meg számolni, a padlásról pedig, hogyan kell elrejteni dolgokat, amikről senki sem tudhat. Kamaszként már simán dumáltam ki magam a zsaruk elől - vagy legalábbis azt hittem. Az arcom mindig ismerős volt, de sosem volt elég konkrét a bizonyíték. Ez volt a játékom.
A Blue Tide már létezett, mikor belecsöppentem, de nem voltak se vezérek, se célok - csak emberek, akik ugyanazt az utcát taposták, csak különböző cipőben. Az első időkben nem is tartottam őket bandának. Csak egyfajta... árnyéknak. De valamiért mindig odavonzott. Nem a név. A lehetőség. Hogy ezt másképp is lehet csinálni.
A gond csak az volt, hogy én se voltam mindig következetes. Ha dühös lettem, olyat vágtam a fejekhez, amit később nem tudtam visszaszívni. Volt, hogy túl keményen léptem valakire, csak hogy rendet tartsak. Nem mindig gondoltam végig, mit okozok egy döntéssel, csak azt néztem, hogy ne gyengüljek meg. Ez a gond a hatalommal. Hozzászoksz. És amikor már megszoktad, elfelejted, hogy nem csak te vagy.
Sokan hajlamosak rám kenni, hogy én raktam rendbe a Blue Tide-ot. De az igazság az, hogy csak beléptem egy ajtón, ami már úgyis nyitva állt - mások csak nem mertek átlépni rajta. Nem akartam "főnök" lenni, nem álmodtam hatalomról. Csak jött a helyzet, és én nem léptem hátra. Aztán egy idő után már nem csak figyeltek rám - számítottak rám. És amikor az emberek elvárnak valamit tőled, már nem kérdés, hogy akarod-e. Döntéseket kellett hoznom. Néha túl gyorsan, néha túl keményen, de amit sose tagadtam le: én mindig ugyanaz voltam. Egy srác az utcáról.
A Blue Tide most már struktúra, tervek, rendszer. De én sose fogom elfelejteni, honnan indult. És azt sem, hogy bármit is építesz - elég egyetlen rossz lépés, és visszazuhansz a porba.
