Tyrone Wallace - American Dream

MedveB

Átlagos Forumozó
Játékos
Üzenetek:29
Axel Cross
Tyrone Wallace - "American Dream"
gang2.jpgNév: Tyrone "Ty" Wallace
Születési idő és hely: 1997-06-01 / South Central Los Santos
Magasság: 187 cm
Súly: 81 kg
Hajszín: Fekete
Szem: Sötétbarna


Pozitív tulajdonságok:

Hűséges - Aki bizalmát elnyeri, hosszú távon számíthat rá. A lojalitás nála nem csak szó - tettekben is megmutatkozik
Stratégikus - Nem csak a pillanatnak él; képes előre gondolkodni, felmérni a kockázatokat, és hosszú távra tervezni, még ha az ösztön néha el is ragadja
Karizmatikus - Nem csak beszél, de hatással van az emberekre

Negatív tulajdonságok:

Dacos és büszke
- Nehezen viseli, ha téved, és még nehezebben ismeri be. A büszkesége sokszor felülírja a józan észt.
Bizalmatlan - Nehezen enged közel embereket, és gyakran lát árnyékokat ott is, ahol nincsenek.
Impulzív a feszültségben - Bár általában higgadt, egy-egy forró helyzetben képes hirtelen, indulatos döntéseket hozni, amit később megbán



"If I take care of my hood, the prosecutor call me Gotti"


Az utcán nőttem fel, de sosem voltam csak "az a gyerek a sarokról". Már korán megtanultam, hogy a csend nem mindig védelem - néha csak azt jelenti, hogy észre se vesznek és én mindig azt akartam, hogy észrevegyenek. A hangom mindig erősebb volt, mint kellett volna, a véleményem gyakran hamarabb jött, mint a józan ész. Volt, hogy jól jött. Volt, hogy betört arccal mentem haza.
South Central nem játszótér. Itt vagy kemény vagy, vagy keresztet tesznek rád és én nem akartam, hogy valaki más döntse el, ki leszek. Már tizenhárom évesen tudtam, hogy amit egyesek életnek hívnak, az itt csak túlélés. És ha túl akarsz élni, nem elég okosnak lenni. Az emberek a határozottságot tisztelik - vagy félnek tőle. Én mindkettőt használtam.

Apám nem volt a képben. Anyám sokáig próbálta egyben tartani a házat, de három műszak után már csak fáradt csend maradt amit adni tudott nekem és az öcsémnek. Az utcáról tanultam meg számolni, a padlásról pedig, hogyan kell elrejteni dolgokat, amikről senki sem tudhat. Kamaszként már simán dumáltam ki magam a zsaruk elől - vagy legalábbis azt hittem. Az arcom mindig ismerős volt, de sosem volt elég konkrét a bizonyíték. Ez volt a játékom.

A Blue Tide már létezett, mikor belecsöppentem, de nem voltak se vezérek, se célok - csak emberek, akik ugyanazt az utcát taposták, csak különböző cipőben. Az első időkben nem is tartottam őket bandának. Csak egyfajta... árnyéknak. De valamiért mindig odavonzott. Nem a név. A lehetőség. Hogy ezt másképp is lehet csinálni.
A gond csak az volt, hogy én se voltam mindig következetes. Ha dühös lettem, olyat vágtam a fejekhez, amit később nem tudtam visszaszívni. Volt, hogy túl keményen léptem valakire, csak hogy rendet tartsak. Nem mindig gondoltam végig, mit okozok egy döntéssel, csak azt néztem, hogy ne gyengüljek meg. Ez a gond a hatalommal. Hozzászoksz. És amikor már megszoktad, elfelejted, hogy nem csak te vagy.

Sokan hajlamosak rám kenni, hogy én raktam rendbe a Blue Tide-ot. De az igazság az, hogy csak beléptem egy ajtón, ami már úgyis nyitva állt - mások csak nem mertek átlépni rajta. Nem akartam "főnök" lenni, nem álmodtam hatalomról. Csak jött a helyzet, és én nem léptem hátra. Aztán egy idő után már nem csak figyeltek rám - számítottak rám. És amikor az emberek elvárnak valamit tőled, már nem kérdés, hogy akarod-e. Döntéseket kellett hoznom. Néha túl gyorsan, néha túl keményen, de amit sose tagadtam le: én mindig ugyanaz voltam. Egy srác az utcáról.

A Blue Tide most már struktúra, tervek, rendszer. De én sose fogom elfelejteni, honnan indult. És azt sem, hogy bármit is építesz - elég egyetlen rossz lépés, és visszazuhansz a porba.​

 

MedveB

Átlagos Forumozó
Játékos
Üzenetek:29
Axel Cross
Blue Hours


Esténként minden más. A zajok más ritmusban verik vissza magukat az aszfaltról, a fények tompábban hullanak a háztetők közé. Grove Street ilyenkor vagy teljesen elcsendesedik, vagy épp akkor kezd igazán élni – attól függ, mit keresel benne.
Van, amikor azt érzem, minden nap ugyanúgy indul: felkelsz, körbenézel, ki maradt meg mára, ki tűnt el megint. Pénz kell. Mindig. Nekem a pénz mindig is egy eszköz volt, nem cél. A gond csak az, hogy ebben a városban sokan nem látják a különbséget. Itt mindenki kaparni akar valamit, csak más a technikája. Van, aki erővel veszi el, van, aki meg úgy tesz, mintha csak üzletelne. Én? Próbálok valahol középen maradni. De egyre nehezebb.

5.jpgA minap lementünk Aydennel a sarokra aztán egy üres rendőrautóba botlottunk. Aztán megérkezik egy másik járőrkocsi, két rendőr benne. Kérdezem tőlük, mi van a másik autóval. Azt mondják, jön vissza a tulajdonosa. Mire kettőt pislogunk, már ott is van még két cop gyalog, lámpával. Mintha hirtelen egy sorozat díszletére csöppentünk volna. Aztán... a legfurább? Kosarat dobáltunk velük. Komolyan. Ayden, én, Ty Wallace, meg pár egyenruhás – a Grove-on. Egy percig nem volt gang, nem volt badge, csak a labda meg az este. De tudod, ez csak illúzió. Mert a játék után megint mindenki visszamegy a maga szerepébe. Ők járőröznek. Én meg számolom, hogy elég lesz-e holnap is a cash a mozgáshoz. A banda és a badge között van valami, amit nem lehet áthidalni. Még ha egy pillanatra együtt lélegzünk is a pályán, az utca törvénye és az állam szabályai nem férnek meg egymás mellett.


Memories #1
A legtöbben azt hiszik, az ember akkor veszít el valakit, amikor lelövik, elviszik a zsaruk vagy egyszerűen eltűnik. De vannak veszteségek, amik nem csapnak zajt. Csak ott maradnak benned – mint egy mély karcolás a faasztalban, amit nem látsz mindig, de ha végighúzod rajta az ujjad, újra felsajdul.

Volt egy este, rég. Még csak futár voltam, nem főnök. Volt egy kisbolt valahol a Del Perro alatt – hátul futott a cucc, elöl meg a színjáték. A meló egyszerű lett volna. Bemegyünk, elhozzuk, amit kell, senki nem emlékszik semmire. De az egyik gyerek a boltban – alig volt tizenhét – nem tudta, mikor kell csak állni. Megrángatta a pánikgombot. Dwayne – a srác, akit már nem hívunk barátnak – nem várt. A pisztoly gyorsabb volt, mint a gondolat. Egy lövés. Nem halt meg. De a fél arcát vitte.
A gyereket elvitték. Soha nem láttam újra. Nem indult nyomozás, nem volt elég bizonyíték. A videó, amit Dwayne kivett a gépből, szénné égett egy kuka mélyén. Csak én tudom és a srác, ha még emlékszik rám.

Évekig azt hittem, lezártam. De most, mikor beüt a csend a Grove-on, és a srácok már nem kiabálnak, a zsaruk sem járőröznek, csak ülök a lépcsőn, és visszajön az a pillanat. Ahogy ott álltam a furgonnál, remegve, és Dwayne rám nézett, mintha csak azt kérdezné: „Most akkor mi legyen?”
Néha úgy érzem, hogy minden döntésem ott kezdődött. Ott torzult el az iránytű. Azt mondják, az emberek tanulnak a hibáikból. Én azt mondom, inkább megtanulsz együtt élni velük. Eltakarni, eltemetni, elnevetni.​

De nem minden hangos, ami fáj.

A srác nem tért vissza. Talán nem is emlékszik rám. Talán jobb is így. Én emlékszem helyette is és mikor most valaki az én nevem említi tisztelettel, vagy azt mondják, hogy „Tyrone döntött jól” – csak bólintok. Mert nem tudják, hány rossz döntés húzódik mögötte.
 

Kinézet személyre szabása

Top Alsó