Üzenetek:96
Sergio Mencía
Az utca nem választ, hanem elfogad.
Adatok:
Név: Sergio Mencía
Születési hely: Los Santos
Életkor: Harminc.
Pozitív tulajdonságok
- Higgadt stratégia – hideg fejjel, számító módon dönt a nehéz helyzetekben
- Teljes lojalitás – hűséges azokhoz, akik bizonyították értéküket
- Átlátó szem – mindig látja a helyzeteket és a következményeket
Negatív tulajdonságok
- Bizalmatlan – nehezen bízik meg másokban
- Mindent vállaló – hajlamos magára venni a felelősséget
- Hosszú emlékezet – ritkán felejt, nehezen bocsát meg
Fóbiák:
- Kontrollvesztés – félelem a hatalom vagy helyzet elvesztésétől
- Belső árulás – tart az árulástól a közvetlen körből
- Múlt árnya – attól fél, hogy a múltbéli döntései felette uralkodnak
"Árnyékban születve"
Gyerekként hamar megtanultam, hogy La Mesa nem kérdez. Ha elesel, átlépnek rajtad. Az első igazán komoly töréspont tizenhárom éves koromban jött. Apámat egy éjszakai műszak után nem vitték haza. A műhely, ahol dolgozott, "véletlenül” lángra kapott. A rendőrség szerint baleset volt. Mi tudtuk, hogy nem. Tartozott valakinek, és nem pénzzel fizetett volna, hanem hallgatással. Rossz embernek mondott nemet.
Anyám onnantól két műszakot vitt, én pedig túl gyorsan nőttem fel. Iskolából egyenesen a bontóba mentem dolgozni, ahol először csak takarítottam, majd figyeltem. Láttam, hogyan cserélnek alvázszámot, hogyan tűnik el egy autó papírok nélkül, és hogyan lehet egy embert "láthatatlanná” tenni anélkül, hogy bárki kérdezne. Tizennégy évesen már többet tudtam a város árnyékos oldaláról, mint kellett volna.
Tizenhat évesen követtem el az első komoly hibámat. Egy idősebb srác, akiben megbíztam, belerángatott egy balhéba, amiről azt hittem, egyszerű üzlet. Nem volt az. Rendőrségi csapda lett belőle. Nekem sikerült lelépnem. Őt ott hagytam. Másnap holtan találták egy sikátorban. Akkor tanultam meg, hogy a lojalitás nem szavakból áll, hanem abból, hogy kit hagysz hátra, és kit nem.
Ez az eset hozott igazán közel a "Diablos" belső köréhez. Nem azért, mert büszkék voltak rám, hanem mert látták rajtam: megértettem a szabályokat. Nem sírtam, nem magyarázkodtam, nem kérdeztem. Dolgoztam. Futár lettem, majd összekötő. Néha verést vittem, néha pénzt, néha üzenetet. A nevem ekkor még senkinek nem jelentett semmit — és pontosan ez volt az előnyöm.
Huszonegy évesen elvesztettem a bátyámat. Nem volt tag, csak túl közel állt hozzám. Egy utcai harc során rosszkor volt rossz helyen. A támadókat sosem találták meg. Én igen. Nem bosszút álltam, hanem példát statuáltam. Csendesen, következményekkel. Akkor döntöttem el végleg: érzelem nem irányíthat. Csak struktúra.
Ezután kezdtem el valóban építeni. Nem csak embereket, hanem rendszereket. Ki kivel dolgozik, hol folyik a pénz, hol szivárog az információ. A Diablos ekkor lépett át abból a korszakból, ahol reagáltunk az eseményekre, abba, ahol mi idéztük elő őket. Nem volt hivatalos kinevezés, nem volt bejelentés. Egy nap csak azt vettem észre, hogy minden döntés hozzám fut be.
A „El Tuyo” név nem dicsekvésből ragadt rám. Az utcán és a belső körökben kezdték használni azok, akik megértették: ha egyszer bekerülsz a körömbe, tartozol. Nem nekem a rendszernek. Aki ezt tiszteletben tartja, annak van helye. Aki nem, annak nincs jövője Los Santosban.
Az előéletem nem mentség. Indok. Minden döntésem mögött ott van egy név, egy arc, egy elvesztett ember. Nem akarok több hibát. Nem akarok több temetést. De ha választani kell, én nem habozom. Mert La Mesa nem bocsát meg a gyengéknek. Szememben a lojalitás, a kitartás mindig is fontos volt, anélkül sosem ment bármi.
"Jelen?!"
A vezetés nem egy pillanat volt az életemben. Nem volt bejelentés, nem volt összegyűjtött ember, sem taps. A Diablos élére nem felültem egyszer csak ott találtam magam. Előtte már rég én vittem az üzeneteket, a pénzt, az információt. A különbség csak az volt, hogy egy idő után már nem kérdezték, elviszem-e. Azt kérdezték, mit vigyenek.
Futárként ismert meg mindenki. A srác, aki csendben jön, csendben megy, és sosem veszít el semmit. Nem pénzt, nem árut, nem embereket. Amikor gond volt, engem küldtek. Amikor valami érzékeny ügy volt, amit nem lehetett telefonon intézni, én mentem. Így tanultam meg Los Santos térképét nem utcákban, hanem kapcsolatokban látni.
A Diablos régi generációja akkoriban még tartotta magát. Erős nevek, erős múlt, de repedések voltak rajtuk. Nem mindenki tudott alkalmazkodni. Volt, aki túl hangos lett. Volt, aki túl mohó. És volt, aki elfelejtette, hogy az utca gyorsabban változik, mint az ember. Én nem szóltam bele. Figyeltem. Jegyzeteltem fejben, ki hol hibázik.
Amikor az első komoly belső konfliktus megtörtént, nem én okoztam én oldottam meg. Nem erővel, hanem információval. Tudtam, ki hazudik, ki játszik kettős játékot, és ki az, aki csak sodródik. Nem kellett vér. Csak irány. Onnantól kezdve már nem kérdés volt, kit hívnak először.
A pénzmozgás lassan hozzám futott be. Nem azért, mert követeltem, hanem mert nálam nem tűnt el. A terjesztésnél rend lett. Az utcai harcoknál szabály. A fogadásoknál elszámolás. Az örömlányok futtatása nem káosz volt többé, hanem ellenőrzött rendszer. Nem mindenkinek tetszett. De működött! És Los Santosban az működik, ami pénzt hoz és problémát nem.
A régi vezetők közül volt, aki hátralépett. Volt, aki eltűnt. Volt, aki hibázott egy utolsót. Én nem ünnepeltem. Nem örültem. Tudtam, hogy onnantól minden döntésnek súlya lesz. A Diablos már nem csak reagált, hanem irányított. És ezt valakinek kézben kellett tartania.
Nem lettem hangosabb. Nem lettem láthatóbb. A jelenlétem inkább érezhető lett. Ha tárgyalás volt, a nevem előbb került szóba, mint én magam. Ha konfliktus volt, megkérdezték: "Tuyo mit mondott?” Nem azért, mert féltek tőlem. Hanem mert tudták, hogy amit mondok, annak következménye van mindenkire nézve.
Ma a Diablos de Los Santos nem utcai brigád. Nem is klasszikus szervezet. Inkább hálózat. Mindenkinek megvan a helye, és minden helynek a szerepe. Én nem uralkodom felügyelek. Nem parancsokat osztok, hanem irányt adok. Aki ebben benne van, annak stabilitása van. Aki kívülről akar bejönni, annak bizonyítania kell.
A „vezető” szó ritkán hangzik el. Nincs rá szükség. A döntések hozzám futnak be, a felelősség nálam marad. Ha valami jól működik, az a Diablos érdeme. Ha valami félremegy, az az én hibám. Így marad egyben a rendszer.
Ez a jelenem. Nem dicsőség, nem trón. Egyensúly. És amíg ezt az egyensúlyt tartani tudom, addig La Mesa utcáin tudják, hogy a Diablos nem kér engedélyt csak számol.
Utoljára szerkesztve:
