Üzenetek:15
Reina “Pinkie” Aikawa
Születési ideje, helye: 2004.03.03; Kimitsu
Gang: Wide Open Throttle Crew
Személyleírás:
Testmagasság: 168 cm
Testsúly: 57 kg
Testalkat: Homokórára hasonlít
Hajszín: Fehér-Pink
Szemszín: Kék
Jellemvonásai:
-Kedves
-Megfontolt
-Csendes
-Kíváncsi
Függőségei:
-Adrenalin
-Koffein
-Nimfománia
*Egy már enyhén poros füzet, Reina ágya mellett az éjjeliszekrényen, rajta fekete tollával*
Születési ideje, helye: 2004.03.03; Kimitsu
Gang: Wide Open Throttle Crew
Személyleírás:
Testmagasság: 168 cm
Testsúly: 57 kg
Testalkat: Homokórára hasonlít
Hajszín: Fehér-Pink
Szemszín: Kék
Jellemvonásai:
-Kedves
-Megfontolt
-Csendes
-Kíváncsi
Függőségei:
-Adrenalin
-Koffein
-Nimfománia
Szia! Reina vagyok. Ha ezt olvasod, az annyit jelent hogy belenéztél a naplómba… Nem szép dolog, ugye tudod? Ezt is csak a pszichológusom miatt írom, ő vett rá erre. Összeírni az életem egy füzetbe, és feltenni a polcra. Milyen hülye ötlet! De ha hamarabb megtettem volna, akkor nem lennék ennyire szétesve. Ne mondd azt hogy nincs igazam, mert ha ezt megszerezted, biztos ismersz.
Kezdjük az elején, nemde? 2004-et írunk, kiestem a (ezt a szót arra helyettesíted amire szeretnéd, én az örömlány utcai megnevezéseként gondolok rá.) anyámból. Igen, jól gondolod, utálom őt. Nem tudok róla semmit, csak azt hogy más érdekesebb volt mint a saját lánya, és a férje. Folytassuk a sztorit, tudom hogy várod már! Szóval, a kis Reina Kimitsu-ban született. Nagyon aranyos kikötőváros amúgy, és az autópálya is nem messze ér véget. (spoiler, ez egy elég fontos eleme lesz az életemnek, csak jóóó pár év múlva.) Apám amúgy Kei Aikawa, ezt még megemlítem mielőtt továbblépnék pár évet. Ő nevelt fel, a családi szeretetet is tőle kaptam meg. Ahhoz képest hogy rengeteget dolgozott, volt ideje rám is, ami nagyra értékelendő. Saját tuningműhelye volt, éltük a kis világunkat, és társai.
Pár évet ugrunk az időben, az első nagy eseményig. ISKOLA! Minden gyerek életében az első nagy lépcsőfok, amit meg kell lépnie! Ezalól én sem voltam kivétel… Utáltam, akárcsak anyám! Mondjuk azt hogy kit, vagy mit utáltam jobban a két opció közül, örök rejtély marad. Ezen majd filózok. Szóval, a suli. Nem volt valami izgi. Közel volt, apám mindig autóval vitt, természetesen minden nap mással. Ez volt a próbaköre, na! Elvitt suliba, onnan kocsikázott egy keveset, néha meglátogatta vele az autópályát is, és irány vissza a műhely, mert munka van. Viszont amikor véget ért a szenvedés! Imááádtam! Ha nem volt házim, márpedig az kevés volt mert suliban megcsináltam mindent, apa elvitt kocsikázni egy keveset. Tényleg csak egy keveset, a pályára vitt fel, megmutatta mire képes az autó amin dolgozik, és mentünk haza.
A műhely. Ha lehetőségem lett volna arra hogy oda is költözzek, megtettem volna! Minden áldott nap amikor végeztem suliban, mentem is oda, nézegettem meg figyeltem mit dolgozik apa. Végül tudtam neki segíteni is! Az az érzés, valami isteni volt. Szóval, besegítettem itt-ott, amikor nem volt semmi dolgom akkor építgettem egy saját gokartot. Tipikus lányos álmok, igaz? Nem biztos, de a turbó azon a kis halálkocsin olyan cuki volt, majdnem elolvadtam! Mások barbibabával játszottak, én pedig driftelgettem a műhely végében. Állati, igaz? Srácok, vigyázzatok, nem csak a műhely végében tudom taposni a gázt! A végén már versenyekre mászkáltunk. ÉN, 8 évesen, egy turbós gokarttal versenyeztem kisköbcentis motorok ellen! Már akkor tudtam hogy csak a négy kerék passzol hozzám!
A háromnegyed életem azon a telephelyen töltöttem, ott nőttem fel lényegében, a sok japán belpiacos autók között. Volt ott minden! Futo, Remus, Euros, egy tucat ZR350, Savestra is fordult be hozzánk párszor. És jött a szerelmem, az amiért a szívem kihagy egy ütemet… Az Elegy. Neeeem, nem az RH8, az túl kisfiús. A Retro Custom… Ezeken tanultam szerelni. Tizenhárom lehettem, amikor már szinte kívülről fújtam hogy mihez kell nyúlnom hogy jó legyen. Dolgozgattam én is apám mellett, mint egy rendes szerelő. Értettem a dolgom, csak gyengus voltam. Mit is vársz tőlem, még kislány voltam! (Nem mintha most nem lennék az.) Gyűjtögettem a kis pénzecském, pakolgattam félre, emellett még elmentem bevásárolni is ha olyan kedvem volt.
Tizennégy lettem! Már volt bennem egy kis erő is, csak a nagyon macera munkákhoz hívtam apum is. Születésnapomkor apám nyitva hagyta a Calico ajtaját, és bent volt a kulcs. Képzeld csak el, ott áll a kis Rei, még szőke hajjal, és szemez az apja fekete szörnyetegével. Ragyogó szemekkel pattantam be, és loptam el egy körre! Az az adrenalin, ami akkor bennem dübörgött! Ugyan, most mondd azt hogy te képes lettél volna kihagyni. Szóval, körözgettem a kisutcákon, vezetgettem egy bő fél órát. utána visszagurultam a műhelyhez, mondanom sem kell, ott volt apám. Már a garázskapu előtt várt… Amikor megálltam, már gondolkoztam hogy ebben a pillanatban, vagy tíz perccel később eszi le a fejem, de tévedtem. Leparkoltam, odaléptem apámhoz, ő pedig a kis buksim egy letakart autó felé tekerte. Egy picit meglepődtem, tényleg rosszabbra számítottam! Odavezetett a kocsihoz, és lerántotta a leplet.
Ott állt a nagy Ő. A szerelmem. Biztos találkoztál már vele. Ha nem, akkor rakd csak le a naplóm te tapló! Az első találkozásunk nem volt a legszebb. Szegénykém a fátyol mögött egy összetört szívet takart, testén több sérülés volt mint egy átgázolt kutyán. Nem a legszebb a hasonlat, de így tudom leírni azt a képet ami akkor fogadott. Apám a kulcsot a kezembe is nyomta, azt szerette volna hogy a hercegnőből királylányt alkossak. Őszintén, meglepődtem. Összezavarodtam. Az ember akire felnéztem, aki felnevelt, érett kislányt csinált belőlem, most odaadta ezt. Nem tudtam hogy azért teszi mert kapott egy jó ajánlatot, vagy előre tervezte ezt. Bárhogy is történt, boldog voltam. Kaptam valamit, amivel elindíthatom az életem. Sokra nem is volt szükségem inspirációnak! A spórolt pénzemből vettem meg hozzá az alkatrészeket, kipofoztam a szépségem.
Elég fiatalon kezdtem el vezetni. Versenyekre oda-vissza, természetesen csak este. Azóta egyre bátrabb lettem, velem csak óvatosan! Edzésképp be is nevezett apum egy pár versenyre, had gyakoroljak. A mélyvíz megvolt, maradjunk ennyiben. Naponta mentem fel a pályára, toltam ki a határaim amennyire csak tudtam. Végül, tizenöt éves koromra, tök cuki, örökké mosolygó kis pilótalány lettem. Akkor neveztek el engem és a kocsim. A hajamból adódóan lettem Pinkie, a kocsim pedig a Felhőcske nevet kapta. Micsoda mesés történet, igaz?
Akkor most jöhet a lejtő. Továbbra is, a kis tizenöt éves én, vezetek. Haladtam hazafelé este a pályán. Minden szupi volt, stabilan tartottam a százharmincat, ameddig egy Remus el nem kezdte tolni a popsim. És az életem ebben a percben fordul a feje tetejére… Szóval, mint egy illedelmes kislány, még szép hogy elkezdtem nyomni a kicsikémnek! Az óra csak pörgött, száznegyven, százötven, a végén már azon kaptam magam hogy közel állok a kétszázhoz. Toltam ameddig tudtam, alig akart kimászni az a Remus a fenekemből. Kanyar, finom fék, és száznyolcvannál egy kamion. Még mindíg kiráz a hideg amikor visszagondolok rá. Esélyem sem volt megállni, de a túlélésre sem sok. Utolsó kép amire emlékszem, valami ilyensmi: “Állok a fékben, megcsúszik még az ABS ellenére is mindd a négy kerék, és puff.”
Ha körül kéne írnom azt a pár hónapot amit a kórházban töltöttem… Börtön. Nem is látogathattak meg, a műtőt gyakrabban jártam mint örömlány a nemibeteg gondozót, DE! Még itt vagyok, élek. Azt hogy boldogan, döntse el mindenki saját maga. Személy szerint lehetne jobb is. A doktornéni viszont tök kedves volt velem, de lehet csak azért mert tizenöt voltam. A balesetben a szélvédőmből egy üvegszilánk állt a torkomba, azzal szenvedtek az orvosok... Magyarul velem, mert nem akartak megölni. Megpróbálták a hangom is megmenteni, de esélytelen volt. Életem végéig nem működő hangszálakkal maradok az emlékezetekben. Egyszer próbáltam megszólalni, akkor is elájultam a fájdalomtól...
És igen. Ez az a rész, amikor a kis Reina, az örökké vidám, és nevetgélős lány a hangját veszti. De még mindíg jobb mint a halál, nem? Végülis, majdnem meghaltam.
A toll és a jegyzetfüzetem volt a legjobb barátom. Ha szerettem volna valamit, csak leírtam, mellé toltam még egy aranyos kis mosolygós arcot, esetleg egy puszit is vagy egy szivecskét. Az majdnem olyan volt mintha szépen kérném. Főleg ha bevetettem a bociszemeim! Öngyilkos merénylet volt nemet mondani nekem, hát olyan aranyos voltam! Kár hogy ez már nem így van.
A baleset után, én kórházba, a Felhőcském pedig visszakerült apámhoz, magyarán a telepen kötött ki, letakarva. Eddig tök szupi minden, nem vesztettük el egymást. Rengeteg munkát fektettem bele, hogy legalább a régi formájában lássam újra. Szereztünk egy donort, a karosszériája elemeit olyan szépen fel tudtam használni, öröm volt nézni. Bár már másodjára inkább a gyári kinézet volt az amire hajazott, de legalább egyben volt, ez volt a lényeg. Szépen dolgozgattam rajta, megkapta a fényezést, ilyen apróságok. A szívem szakadt meg szegénykéért. Az a hat hónap amit a Felhőcském feljavításával töltöttem, hamar elszállt. Persze hogy el, minden szabadidőn beleöltem abba az árva autóba… Végül, csak kész lett, motorikusan erősebb mint volt, nagyobb fékekkel, felújított versenyfutóművel, tökéletes volt. És, optika rajta semmi. Igazi kis vadászgép volt az autópályán! Vagyis lett volna, de vele már inkább a hegyekbe mentem.
Apám csak nézte ahogy szenvedek az autómmal, és pár tanácsot is adott mellé. Ott áll mellettem az első indításnál, és ahogy összenéztünk, mindkettőnk szemében felcsillant a remény. Vagyis, magamról csak gondolom, a hű szerelmem akkor röffent be hosszú idő után először! Apám pedig látta rajtam a boldogságot. Hogy ne látta volna, vigyorogtam mint a tejbetök. Utána jött az este, a Felhőcském leraktam pihenni, és aludni tértem. Viszont a reggel… Teljesen más volt mint ezelőtt. Apa nem keltett, alig tudtam felkelni reggel… Óvatosan bekukucskáltam a szobába, és láttam apát, összekulcsolt kezekkel feküdni, mellette egy összehajtott papír… Elbúcsúzott tőlem… Egyedül maradtam, abban a nagy-nagy házban, alatta a hatalmas műhely…
Két éven belül két trauma. Először a kocsim törtem össze, és a hangom is elszállt, másodjára pedig apám hagyott el. Borzasztó érzés… Az egyetlen felnőtt az életemben, akiben megbízhattam, akire fel is tudtam nézni... Nem, véletlenül sem a töpszli méreteim miatt. Nehéz volt, de! Szakmai tapasztalatom lett, elég sok, picit erősebb is lettem, készen álltam a nagybetűs életre. Szóval, nehezen, de eladtam a házat, műhely és a telep kuka. Abból a pénzecskéből útnak indultam, komppal ki Amerikába! Miért oda, sokan kérdezhetik? Na, ezt én sem tudom. Csak, erre vezetett az út, és reméltem hogy ott könnyebb lesz egy magamfajtának. Az út uncsi volt, kerültem a társalgást, a korom titkoltam ha valami volt, és csak este vezettem. Végül, megtörtént a legrosszabb. Los Santos-on keresztül, elrobbant az egyik cső. Szóval, autó leparkol, és pár perc néma csend az ülésben…
Akkor találkoztam egy Catherine nevű nőszeméllyel, aki lányának is fogadott egy kis beszélgetés után. Majdnem annyira tudtam szeretni, mint szegény apám. És jó volt ott, ameddig ki nem derült az életkorom… Meg tudtuk oldani a problémát, visszarepültünk Japánba, ott kitöltöttünk jóó pár papírt, és új otthonom Los Santos városa lett. Persze, akkor már én is mint amerikai állapolgár szerepeltem a rendszerben. Jó ideje nem éreztem magam olyan boldognak, mint akkor, és ott.
Apropó, Felhőcske! Megcsináltam, dolgozgattam mint szerelő, ezt-azt még állítgattam rajta, végül egy pályakész versenyautó lett belőle, minimális utcai legalitással. Mai napig imádkozom hogy rendőr ne állítson meg vele!
A sikernek ára van, ugye? Így kerültem én is abba a tuning csapatba, akikkel az éjszakákat szeltem át. Isteni érzés volt, jó pár autóval a városon átrepülni. Tovább dolgozgattam a műhelyben, szerelgettem a kis autóm, versenyezgettem, éltem a kis életem. Nem egyszer lógtam meg a zsaruk orra elől, szerintem már megjegyezték a szivecském fenekét. Mazikeen, a szerelőtelep tulaja elhagyta a várost, az összegyűjtött pénzből pedig meg tudtam vásárolni a műhelyt, úgy ahogy van. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy tizennyolc évesen, hang nélkül, egy tuningműhely tulajdonosa. A régi csapat is felbomlott, a Wide Open Throttle Crew már csak egy legenda… Vagy mégsem?
Utoljára szerkesztve:
