Üzenetek:68
Az életem történetét olvasod. Érdekellek? Furcsa. Soha nem érdekeltem senkit--
Nico… Croix-- Szomorú vagyok. Hogy miért? Minek kérdezed? Úgysem érdekellek igazán. Mindenki a saját életével van elfoglalva, kisebb problémád is nagyobb annál, hogy az én szaromat vedd a nyakadba. Menj és éld az életed, sétálj a napsütésben, kóstolj finom ételeket, utazd át a nagyvilágot, rúgj be a haverjaiddal. Tudod? Mint egy normális ember. Vagy csinálj, amit akarsz bánom is én. Őszintén? Hidegen hagy. Ami nekem maradt ebből a szépnek gondolt életből, az pár csalfa emlék, saját magam és egy plüsskutya. Most mit fintorogsz? Nekem ez mindenem. Család? Barátok? Kapcsolatok? Ne viccelj. A magamfajtának ezek nem járnak. Úgy tűnik most lett itt nekem még valami—TE! Ha idáig eljutottál felettébb remélem, hogy nem szapulni fogsz amiatt, amit most elmesélek. Firenze egyébként gyönyörű hely. Anyám ott született. Meg ott ismerte meg apámat. Meg engem is ott szült meg. Bár ne tette volna. Fogalma sem volt, hogy milyen sorsot vésett nekem az ég.
Képzelj el egy idilli családképet. Előtted van? Neked mi jut eszedbe? Két felnőtt, akik imádják egymást, mosolyognak, az asszony otthon főz, a férj hazaér munkából, gyerkőcök sertepertélnek a lakásban mindenütt. Meghitt igaz? Apám hazajött és a szemem láttára lőtte fejbe anyámat. 11 éves voltam. Addig nem fogtam fel semmit az életből. Iskolába jártam, mint a „normálisok”, pajtásaimmal játszottam délután. Fociztunk, bringáztunk. Folyt a vér anyám homlokából. A padlóig gyöngyözött végig az arcán. Apámra néztem és csak annyit mondott: „Túl sokat tudott”. Nem kérdeztem semmit, csupán a fejemre húzott egy maszkot, megragadta a felkarom és berakott a kocsiba. Meredt tekintettel néztem előre. Nem sírtam. Nem tudtam. Ahhoz is gyenge voltam, hogy némi könnycseppet erőszakoljak ki a szemem zugából. Nem értettem mi történik. Nagyon zavart, hogy a fejemen van a maszk. Alig kaptam benne levegőt. Büdös, dohos szaga volt. Nem vehettem le. Megérkeztünk egy hatalmas kerítéshez. Két jólöltözött állt a kapu előtt. Intettek, nyílt a kapu és egy hosszú macskaköves utcán fonódtunk a hatalmas kastélyig. Egy kövér ember jött ki, nyújtotta a kezét apámnak. Megcsókolta a kezét, majd a homlokához érintette a kövér kézfejét. Egy jókora tagbaszakadt ember volt. Mondanom sem kell, hogy alig bírt menni. Bevittek egy szobába, ahol többen álltak öltönyben. Mindenkin maszk volt. Az én fejemről levették és egy nagy ládára dobták. Egy kést állítottak a kendőbe, ami addig a fejemen volt. Közelebb lépett a kövér hozzám, letérdelt és annyit mondott: „La tua famiglia”. Mutatta, hogy fordítsam a kezem tenyérrel felfelé. Apám hátrált mögülem. A mancsomba nyomott egy szentképet, amit meggyújtott. „Tu sei nostro”. Az övék lettem. A tulajdonuk.
Magántanuló voltam. A legjobbakkal taníttattak. Az irodalmat éreztem magaménak leginkább. A hallban dolgoztam gyerkőcként nekik, míg el nem jött az a kor, ahol azért már több dolgot megtehettem. Egy bár volt a hall közepén. Ilyen köralakú. Volt minden, mi szemnek szájnak ingere. Ott voltam én délutánonként és este, mint felszolgáló. Mindenkire mosolyognom kellett, aki a pulthoz lépett. Tudod nehéz ez, mikor a sárga földig elhordanak. De „lehajtott fejjel nem szabad”. Felemelt fejjel viszont nem lehet. Ugyan mit számít, hiszen koktélkészítési palettámon rengeteg finom ital megtalálható, mit el tudok készíteni. Látványosan dobáltam az üvegeket mosolyogva, hogy vigadhasson a nagyérdemű. Mikor eljött az idő, egyetemi oktatók jöttek hozzám és megtanították a pszichológia tudományát. Pszichológusként dolgoztam egy magánrendelő egységben. Nyilván egy átverés volt az egész, hiszen nem az volt a célom, hogy az embereknek segítsek. Mármint nem a pácienseknek, hanem a kövérnek. Információkat kellett szereznem a hozzám érkezettektől. Ugye milyen szuper? Végül is mi bajom lehet. Nem? Mindent megkaptam, amit csak „szerettem”. Vagy inkább akartam. Nem volt ki megtanítsa mit jelent szeretni. Úriembernek neveltek. Finom, modoros és kifinomult közegben cseperedtem fel. Ők formáltak ilyenné. A kövér. Meg a kutyái. Fényűzésben éltem és mindenem megvolt, csupán az érzelmi biztonságom folytották egy kanál vízbe. A maszkom lógott a szobám falán, felrögzítve egy késsel homloktájt. Na mivan? Sajnálsz mégis? Ugyan, ne tedd, hiszen nekem ez természetes. Negyvenkét éves vagyok és két éve jöttem el Firenzéből. Ha kiszámolod, ez 31 év. Annyit voltam velük összezárva. Azokkal keltem és feküdtem. Mindent szó nélkül megtettem nekik. Amit csak kértek. Nem, nem kertészkedés volt a feladatom és nem is csomagokat szállítottam Ából Bébe.
Miért vagyok most mégis itt Blaine Countyban? Nos volt a kövér irodája, ahol hatalmas festmények borították be a falakat, üvegkupolán keresztül játszott tarkán a fény, hatalmas asztal, szivarfüst, karosszék és egy nagy szürke puma. Nem, nem cipő. Egy nagy pumát tartott a kövér az irodájában. Láncon volt csupán nem ketrecben. Elég vérszomjas fenevad volt, ami azt illeti. Mindig véres volt a mocskos pofája. Marhahústól gondolod. Igaz? Rosszul hiszed barátom. Azoknak a pácienseimnek a vére volt, akiket a kövér utalt hozzám lelki segítségért. Mondta, mondta, mondta az összes, hogy mi a kínja. Volt, akit a felesége hagyott el. Volt, akinek a gyerekei haltak meg és nem talált békét semmiben. Komoly lelki sebekkel érkeztek hozzám a „sokat tudó” emberek. Azt hiszed a te életed rossz? Nem barátom! A te életed mese habbal az övékhez képest. Ha ezt olvasod akkor meg pláne, hiszen nem evett meg egy puma. Akit hozzám küldött a kövér mind meghalt. Egytől egyig. Én a bárpultból hallgattam végig a pácienseim kínkeserves üvöltését és a puma csámcsogását. Közben mosolyognom kellett és kiszolgálni a vendégeket. Apám ezekről a dolgokról nem tudott, neki a kastélyon kívül volt feladata. Ritkán találkoztunk, de akkor sok tapasztalatot adott át nekem a saját életéből. Szerettem talán? Nem tudom. Apám volt, azt mondták tisztelni kell, hát így tettem. Valamiért ő volt az egyedüli biztos pont az életemben. Egy napon beült hozzám a rendelésre…
Még aznap éjjel felvettem a maszkot. Azt a büdös dohosat, amelyiknek kés volt a homlokába állítva. Valami furcsa érzés szállt meg. Abszolút nem zavart már. Jól éreztem magam. Sziporkáztam. Nem tudom mi történt, de azt éreztem, hogy bármire képes vagyok. Tudtam melyik szobában alszik a kövér és az irodája kulcsát is én őriztem. Bízott bennem, hiszen gyerekkorom óta mellette voltam évtizedeken át. Olyan erő szállt meg a maszk hatására, hogy vezetőnyárson tudtam tartani és irányítani a pumát, bajszán apám vérével. Átvittem a kövérhez, aki mélyen durmolt. Nos kissé megrágta a lábát a puma. Szívós volt a kövér, mert még felugrott 80 évesen az ágyából és féllábon ugrálva próbált menekülni. Az állat méginkább agresszívvá vált, ahogy a kövér vérének szagát szimatolta. Miközben a bolond menekülni próbált a megcsócsált lábát vonszolva maga után, én lassan vezettem felé a pumát, miközben önkívületi állapotban dúdólásztam neki kedves hangon, hogy „állj meg kövéééér” „gyere kövééér” „ma te leszel a páciensem kövééér” „cicc, cicc kövér, ne menekülj”. A puma aznap este is jóllakott, akkorra már másodszorra, én meg leléptem. Kocsiba pattantam és elindultam hátrahagyva mindent.
Édesanyám volt csak nekem 11 évig. Imádott, szeretett. Nem volt szükségem senki és semmi másra. Csak őt hagyták volna, csak magát nekem. Most érzem igazán a hiányát. Tőle kaptam a plüsskutyát még hároméves koromban.
Kuszának és üresnek érzed a sztorit? Nem véletlen barátom. Ez „normális” ésszel az lehet. Én másképp látom a világot, mint Te! Szociopata vagyok, igen. Ez, az antiszociális személyiségzavar egy altípusa, mely a körülmények, az elhanyagoló „szülői” vagy inkább „famiglia”-i magatartás és a traumák miatt alakul ki. Ha többet akarsz megtudni erről, olvass utána. Pszichológus vagyok, nem oktató.
Nem lehetnék, nem is vagyok, de a lelkem szomorú, hiszen ami nekem maradt ebből a szépnek gondolt életből, az pár csalfa emlék, saját magam és egy plüsskutya.
Már érted ugye?
Soha nem is fogod… Kövér--