Üzenetek:2
Marcus Rybak
Marcus Rybak 1989. szeptember 5-én született Los Santosban, egy olyan lakásban, ahol több könyv volt, mint bútor. A szülei nem egyszerű bölcsészek voltak, ők a perifériák perifériáit kutatták.
Az apja, Aaron Rybak, posztstrukturalista hangtani ontológiával foglalkozott. Nem nyelvészet volt ez a szó klasszikus értelmében, hanem annak vizsgálata, hogy egy szó kimondása hogyan változtatja meg a szoba légkörét és az emberek hogyanérzetét. Egész nap magnókazettákat hallgatott vissza, amelyeken saját sóhajait elemezte, majd ezekből írt felettébb alulértékelt kutatásokat, melyek soha nem értek el tudományos áttörést. Különös módon mégis képes volt ebből megélni és családját támogatni anyagilag, mivel volt még pár hozzá hasonló elvetemült, aki szerint ennek van jövője.
Az anyja, Ester Rybak, gasztronómiai hermeneutikával foglalkozott. Nem főzött, inkább elmondható, hogy dekódolta az ételeket. Egy szelet pirítóst képes volt három órán át értelmezni: avaj az maga a koloniális trauma, kenyérhéj a posztindusztriális identitás jelképe, a morzsa a modernitás szétesésének szimbóluma.
Egy beszélgetés a családi asztalnál ehhez hasonlóképpen zajlott
A: Marcus, mit jelent számodra a leves?
M: Éhes vagyok.
A: Nem, Marcus. Mit jelent?
Ez a folyamatos jelentéskényszer lassan feloldotta a valóság határait. A falak nem falak voltak, hanem narratív struktúrák. A családi fényképalbum nem emlékeket, hanem alternatív idővonalakat tartalmazott. Marcus néha nem tudta, hogy a gyerekkora tényleg megtörtént-e, vagy csak egy hosszú lábjegyzet volt az apja készülő tanulmányában.
Tizenhárom éves korában történt valami.
Egy este az apja hangkísérletet végzett: öt különböző nyelven suttogta a „létezés” szót.
Marcus ekkor érezte először, hogy belül szétesik.
A gondolatai nem lineárisan haladtak, hanem spirálban. Egy szó elindította a másikat, majd egy képet, majd egy gyerekkori szagot, majd egy képzeletbeli tapsvihart. A valóság vibrált. Ő pedig a vibrálás középpontjában állt.
Ha valaki sírt, Marcus azt érezte:
- Ez most rólam szól.
Ha valaki nevetett:
- Ez is rólam szól.
Ha vihar volt Los Santos felett:
- A város dramatizál engem.
A figyelem lett a drogja.
Teltek múltak az évek.
Marcus magas, vékony férfi lett. Fekete haja mindig kissé rendezetlen, mintha folyamatos szél fújna benne pedig csak idegesen túr bele beszélgetés közben. Arca karakteres, szemei élénkek, de állandóan pásztáznak. Nem azért, mert fél. Hanem mert keresi hol lehet fókuszban.
Hol lehet ő.
Természetes volt, hogy ő is bölcsész lett. Esztétikát tanult. Nem a szépség érdekelte, hanem a figyelem esztétikája.
Szakdolgozatának címe:
A tekintet mint dopaminforrás: Az önreflexív jelenlét ontológiája a kortárs városi térben.
Professzorai vagy zseniálisnak, vagy elviselhetetlennek tartották.
Marcus minden szemináriumot performansszá alakított.
Ha dicsérték, az energia szinte láthatóan végigfutott rajta. Ha kritizálták, akkor még inkább kivirágzott mert a kritika is figyelem
Számára nem létezett pozitív vagy negatív esemény. Csak intenzitás létezett.
Ma Marcus munkanélküli. Legalábbis hivatalosan.
Valójában egy önmagát kuráló projekt. Los Santos utcáin él narratív módon. Néha művészeti akciókat szervez engedély nélkül. Néha vitába keveredik idegenekkel kávézókban, csak hogy diskurzus keletkezzen körülötte. Néha eltűnik napokra, majd drámai visszatérést rendez.
Nem a pénz érdekli. Nem a stabilitás.
A dopamin érdekli.
Az, amikor valaki rá néz.
Amikor kimondják a nevét.
Amikor történet lesz belőle.
Figyelemhiánya paradox módon azt jelenti, hogy képtelen háttérszereplő lenni. Ha egy szobában van, a gravitáció enyhén elmozdul felé. Ha nincs, hiányérzet keletkezik vagy legalábbis ő így értelmezi.
Marcus számára az élet egy folyamatos pszichedelikus trip de drog nélkül. A város neonfényei metaforák. Az autók zaja ritmus. Egy járókelő pillantása epikus narratív ív kezdete.
Jelenleg a városban nincs túl sok barátja, egy embert jelölt ki magának önkényesen barátjának, bármennyire is nem viszonzott. Danielt.
Az apja, Aaron Rybak, posztstrukturalista hangtani ontológiával foglalkozott. Nem nyelvészet volt ez a szó klasszikus értelmében, hanem annak vizsgálata, hogy egy szó kimondása hogyan változtatja meg a szoba légkörét és az emberek hogyanérzetét. Egész nap magnókazettákat hallgatott vissza, amelyeken saját sóhajait elemezte, majd ezekből írt felettébb alulértékelt kutatásokat, melyek soha nem értek el tudományos áttörést. Különös módon mégis képes volt ebből megélni és családját támogatni anyagilag, mivel volt még pár hozzá hasonló elvetemült, aki szerint ennek van jövője.
Az anyja, Ester Rybak, gasztronómiai hermeneutikával foglalkozott. Nem főzött, inkább elmondható, hogy dekódolta az ételeket. Egy szelet pirítóst képes volt három órán át értelmezni: avaj az maga a koloniális trauma, kenyérhéj a posztindusztriális identitás jelképe, a morzsa a modernitás szétesésének szimbóluma.
Egy beszélgetés a családi asztalnál ehhez hasonlóképpen zajlott
A: Marcus, mit jelent számodra a leves?
M: Éhes vagyok.
A: Nem, Marcus. Mit jelent?
Ez a folyamatos jelentéskényszer lassan feloldotta a valóság határait. A falak nem falak voltak, hanem narratív struktúrák. A családi fényképalbum nem emlékeket, hanem alternatív idővonalakat tartalmazott. Marcus néha nem tudta, hogy a gyerekkora tényleg megtörtént-e, vagy csak egy hosszú lábjegyzet volt az apja készülő tanulmányában.
Tizenhárom éves korában történt valami.
Egy este az apja hangkísérletet végzett: öt különböző nyelven suttogta a „létezés” szót.
Marcus ekkor érezte először, hogy belül szétesik.
A gondolatai nem lineárisan haladtak, hanem spirálban. Egy szó elindította a másikat, majd egy képet, majd egy gyerekkori szagot, majd egy képzeletbeli tapsvihart. A valóság vibrált. Ő pedig a vibrálás középpontjában állt.
Ha valaki sírt, Marcus azt érezte:
- Ez most rólam szól.
Ha valaki nevetett:
- Ez is rólam szól.
Ha vihar volt Los Santos felett:
- A város dramatizál engem.
A figyelem lett a drogja.
Teltek múltak az évek.
Marcus magas, vékony férfi lett. Fekete haja mindig kissé rendezetlen, mintha folyamatos szél fújna benne pedig csak idegesen túr bele beszélgetés közben. Arca karakteres, szemei élénkek, de állandóan pásztáznak. Nem azért, mert fél. Hanem mert keresi hol lehet fókuszban.
Hol lehet ő.
Természetes volt, hogy ő is bölcsész lett. Esztétikát tanult. Nem a szépség érdekelte, hanem a figyelem esztétikája.
Szakdolgozatának címe:
A tekintet mint dopaminforrás: Az önreflexív jelenlét ontológiája a kortárs városi térben.
Professzorai vagy zseniálisnak, vagy elviselhetetlennek tartották.
Marcus minden szemináriumot performansszá alakított.
Ha dicsérték, az energia szinte láthatóan végigfutott rajta. Ha kritizálták, akkor még inkább kivirágzott mert a kritika is figyelem
Számára nem létezett pozitív vagy negatív esemény. Csak intenzitás létezett.
Ma Marcus munkanélküli. Legalábbis hivatalosan.
Valójában egy önmagát kuráló projekt. Los Santos utcáin él narratív módon. Néha művészeti akciókat szervez engedély nélkül. Néha vitába keveredik idegenekkel kávézókban, csak hogy diskurzus keletkezzen körülötte. Néha eltűnik napokra, majd drámai visszatérést rendez.
Nem a pénz érdekli. Nem a stabilitás.
A dopamin érdekli.
Az, amikor valaki rá néz.
Amikor kimondják a nevét.
Amikor történet lesz belőle.
Figyelemhiánya paradox módon azt jelenti, hogy képtelen háttérszereplő lenni. Ha egy szobában van, a gravitáció enyhén elmozdul felé. Ha nincs, hiányérzet keletkezik vagy legalábbis ő így értelmezi.
Marcus számára az élet egy folyamatos pszichedelikus trip de drog nélkül. A város neonfényei metaforák. Az autók zaja ritmus. Egy járókelő pillantása epikus narratív ív kezdete.
Jelenleg a városban nincs túl sok barátja, egy embert jelölt ki magának önkényesen barátjának, bármennyire is nem viszonzott. Danielt.
