Üzenetek:59
Chanteraide Cohen
I. fejezet - A gyökerek, Grapeseed
Augusztus tizennegyedikén, egy száraz, tikkadt napon - az egyik olyan évben, amikor egy illinois-i cipőkereskedő fia, egy exszínész ügyködött a Fehér Házban -, a Los Santos-i Pillbox Hill Medical kórházban látta meg a napvilágot a kis John Spender, Elizabeth és Thomas első közös gyermeke.
A Spender-család otthona Los Santostól 20 – 25 mérföldre fekvő Grapeseed kisvárosa volt, Blaine County-ban. A ház a város szélén állt egy enyhe emelkedőn, kilátással a szélesen elterülő tanyavilágra. Fehér léckerítéses, magányos épület volt az övék, a homlokzaton a Csillagsávos lobogóval. Társaságot csak az öreg McGuffey háza nyújtott, úgy 150 – 200 lábbal lejjebb az utcában, ott, ahol már az emelkedő kisimult.
A Spender-család otthona Los Santostól 20 – 25 mérföldre fekvő Grapeseed kisvárosa volt, Blaine County-ban. A ház a város szélén állt egy enyhe emelkedőn, kilátással a szélesen elterülő tanyavilágra. Fehér léckerítéses, magányos épület volt az övék, a homlokzaton a Csillagsávos lobogóval. Társaságot csak az öreg McGuffey háza nyújtott, úgy 150 – 200 lábbal lejjebb az utcában, ott, ahol már az emelkedő kisimult.
Tudniillik, az öreg McGuffey – ugyan egy aranyember volt nagyon sok értelemben véve, de - a házára sosem fordított sok gondot. Az égvilágon semmi feltűnő se volt rajta. Úgy negyvenéves, szögletesen guggoló téglaépület volt, négy utcai ablakkal, s olyan méretekkel és arányokkal, melyek többé - kevésbé kihívta szinte mindenki nemtetszését, aki csak megpillantotta. Arthur McGuffey – egykori sheriff – volt az egyetlen személy, akinek jelentett valamit a ház, és neki is csak azért, mert történetesen ő lakott benne.
Elizabeth Weir és Thomas Spender – mindkettőjük mélyen vallásos neveltetéséből kifolyólag – nagyon hamar, a középiskolát követően szinte egyből összeházasodtak és megkezdték közös családi fészkük építgetését a Chiliad hegy lábánál fekvő, festői szépségű Grapeseedben. Elizabeth ápolónőként helyezkedett el a Blaine Megyei Kórházban öt - hat évvel John érkezése előtt. A családfő, Thomas, nem sokkal a házasságkötést követően kijárta az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáját (USNA). Zászlóssá való kinevezésével egyidejűleg - Liz és Johnny baba szerencséjére – a Lago Zancudoi bázisra vezényelték. Ennek köszönhetően viszonylagos közelségben állomásozott a családi kuckóhoz.
Arthur kiemelkedő szerepet töltött be John életében már kiskora óta. – Azt hiszem, hogy ezt nem is nagyon kell magyarázni. Egy ápolónő és egy tengerészgyalogos nem otthon tölti ideje legnagyobb részét. Ennek ellenére a kicsi Johnny nem szenvedett hiányt a szeretetből és a családi törődésből. – A nyolcvanas években, egy állami fenntartású kórházban és a hadseregben nem százezres fizetéseket kaptak az emberek. Éppen ezért, Elizabeth a szülést követően a leghamarabb szeretett volna visszatérni a kórházi munkájához. Itt bizonyult elképesztő segítségnek az öreg McGuffey, kinek elég sok szabadideje volt mióta kilencszáznyolcvanegyben visszavonult a Hivataltól, és addigi „mellékállásából” főhivatásává vált a Blaine Megyei Cserkészszövetség irányítása.
John neveltetésében nagyon fontos szerepet kapott a hazaszeretet, a hivatástudat kialakítása és a hit. Egy álmos nyugati-parti kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, nem sok inger ér egy fiatal srácot. De szerencsére kiscserkészek itt is vannak – a maguk kis mentás csokoládéjukkal, amit mindenki megvesz ahová csak betévednek és a következő vizit során vissza is ad, de csak azért, hogy a legközelebbi látogatás során újra megvehesse, ezzel is támogatva valami nemes ügyet -, mondhatni az „unalmas amerikai kisváros csomag” részeként. Így, szinte már törvényszerűen következve a családi és környezeti ingerekből kis srácunk életéből sem maradhatott ki a cserkészet.
Hát ilyen körülmények között, a kisvárosi idillben nevelkedett a kicsi John. Kölyökkorában nagyon sok időt töltött az öreg McGuffey társaságában, akire nagyapaként és példaképként gondol. Arthur, egész születésétől a főiskoláig elkísérte Johnt. Az unalmas hétköznapokban iskola után, amikor apja valahol messze hajózott és anyja dolgozott, de valakinek azért mégis vigyáznia kellett rá, az ő történeteit hallgatta, melyek nagy hatást gyakoroltak a jellemére. És persze nem szabad elfelejtenünk azokat a hétvégéket és megannyi kalandot, kint a vadonban a cserkészekkel és Arthur bácsival, melyek számát nehéz lenne fejben tartani!
Az általános iskolát Paleto Bay-ben végezte egészen jó tanulmányi eredménnyel. – Igazi aranygyereknek tetszett. – A tanárai imádták a kis Johnt, segítőkésznek és nyitottnak tartották, aki, ha kell kiáll másokért. Így teltek - múltak az évek, az általános iskola Paleto Bay-ben, Arthur bácsi és a cserkészet, a fiatal főnek borzalmasan unalmasnak tűnő misék a Szent Patrikban vasárnaponként, valamint a családi összejövetelek, amiket nagyon szeretett. Minden alkalommal egy új történetet hallott az apjától, Thomastól, hogy éppen akkor melyik részére hajóztak a világnak. Ezután következett a George Wythe középiskola Los Santosban.
Az általános iskolát Paleto Bay-ben végezte egészen jó tanulmányi eredménnyel. – Igazi aranygyereknek tetszett. – A tanárai imádták a kis Johnt, segítőkésznek és nyitottnak tartották, aki, ha kell kiáll másokért. Így teltek - múltak az évek, az általános iskola Paleto Bay-ben, Arthur bácsi és a cserkészet, a fiatal főnek borzalmasan unalmasnak tűnő misék a Szent Patrikban vasárnaponként, valamint a családi összejövetelek, amiket nagyon szeretett. Minden alkalommal egy új történetet hallott az apjától, Thomastól, hogy éppen akkor melyik részére hajóztak a világnak. Ezután következett a George Wythe középiskola Los Santosban.
II. fejezet: A George Wythe Középiskola és a sötét árnyék
Amikor John elhagyta a Paleto Bay-i általános iskolát és belépett a George Wythe kapuin, Los Santos zűrzavaros, pezsgő világába került. A város őrült forgatagában őt is megérintette a felfedezés izgalma és a felnőtté válás ösvényének kihívásai.
Az iskola nem csak a tanulásról szólt, hanem a barátságokról, a szerelmekről és az önmagunkkal való szembesülésről is. A középiskolai évek alatt John szoros barátságokat kötött, és egyre inkább felelősségteljes fiatalemberré vált, aki a saját útját kereste a világban.
A középiskola azonban nem csak napfényes emlékeket tartogatott John számára. Egy sötét árnyék vetült a George Wythe középiskola diákjaira és a közösségre, egy fiatal lány, Sarah Smith, eltűnése és meggyilkolása, ami megrázta az egész várost.
A középiskola azonban nem csak napfényes emlékeket tartogatott John számára. Egy sötét árnyék vetült a George Wythe középiskola diákjaira és a közösségre, egy fiatal lány, Sarah Smith, eltűnése és meggyilkolása, ami megrázta az egész várost.
Egy borús délutánon történt Sarah eltűnése. John a könyvtárban ült, miközben a többi diák szórakozott a folyosókon. A lány eltűnésekor ő éppen egy irodalmi esszét írt az egyik órára.
A rendőrség nagyerőkkel kezdte meg Sarah keresését, a tanárok és diákok pedig virrasztást szerveztek a lánya családjával. A rejtélyes eltűnés ügye nyomasztani kezdte a közösséget, a félelem és a bizalmatlanság mindennapossá vált. John és barátai is sokat beszélgettek Sarahról a suliban és az iskolán kívül is.
A rendőrség nagyerőkkel kezdte meg Sarah keresését, a tanárok és diákok pedig virrasztást szerveztek a lánya családjával. A rejtélyes eltűnés ügye nyomasztani kezdte a közösséget, a félelem és a bizalmatlanság mindennapossá vált. John és barátai is sokat beszélgettek Sarahról a suliban és az iskolán kívül is.
- Ez borzalmas… - mondta Tom, John egyik közeli barátja, amikor a fiúk a suliban Sarah eltűnéséről beszélgettek - Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi történhet itt, a George Wythe-ban.
- Valóban rettenetes. - egyetértett John – Mi történhetett szegénnyel?
A fiatalok körülbelül egy hónapon át próbáltak sikertelenül valami nyomra bukkanni Sarah eltűnésével kapcsolatban. Az iskola és a közösség egyre inkább összefogott, hogy a lány eltűnésének körülményeit kiderítsék, és hogy a város szívében lappangó sötét titkot feltárják.
Egy napon, amikor a baráti társaság egy padnál ült a Wythe udvarán, a beszélgetés ismét Sarahra terelődött.
- Úgy érzem, mintha mindenki a városban tudna valamit, amiről mi nem! - mondta Jake, a szemét lesütve.
- Rachel Johnsonnál is úgy érezted, hogy teljesen beléd esett. – felelte John – De csak hülye voltál akkor is, ahogy most. Senki nem tud semmit…
John és barátai a tanév során folyamatosan figyelemmel kísérték a nyomozást Sarah eltűnésével kapcsolatban. Az eltűnt lány esete egyre nagyobb hatással volt rájuk, és mindannyian érezték, hogy valami megváltozott a George Wythe falai között. Az iskola egykor vidám és nyüzsgő folyosói most sötét és suttogó helyekké váltak, ahol a diákok óvatos léptekkel jártak, mintha mindenki attól tartott volna, hogy ő lesz a következő fiatal, aki minden nyom nélkül felszívódik. A tantermekben is jól érezhető volt a feszültség a diákok bizonytalanságában; a szokásosnál kevesebbet nevettek, és több időt töltöttek elmerülve a gondolataikban.
Az iskola diákjainak élete nem volt ugyanaz, mint korábban. A félelem és a bizonytalanság uralta a légkört. A diákok gyakran suttogva beszéltek Sarah eltűnéséről, összehúzott szemöldökkel és aggódó tekintettel kísérték egymást a folyosókon. Az udvaron is érezhető volt a változás: a sportolók és a szünetben kikapcsolódni vágyók már nem élvezték ugyanazt a könnyed, gondtalan hangulatot, amit korábban megszokhattak. A szél a fák között halkan zúgott, mintha maga a természet is megérezte volna az események súlyát.
Ebben a megváltozott légkörben John és barátai próbálták folytatni a mindennapi életüket, de a szívük mélyén tudták, hogy iskolájuk sosem lesz már ugyanaz, mint Sarah eltűnése előtt.
Mikor a rendőrség végül megtalálta Sarah holttestét egy elhagyatott épületben, a közösség még inkább ledöbbent. A fiatalok elhatározták, hogy a legjobb módszer a félelem legyőzésére az, ha együttműködnek, és segítik egymást ebben a nehéz időszakban.
A gyilkosság Johnban félelmet és aggodalmat váltott ki, amely megváltoztatta a viselkedését és rájött, hogy a városban rejlő sötétség miatt több felelősséget kell vállalnia a városi és az iskolai közösségben egyaránt. A tragédia arra is ösztönözte őt, hogy még jobban odafigyeljen a körülötte lévőkre és segítséget nyújtson nekik, ha bajban vannak. Egyre inkább érezte, hogy a közösség tagjaként tenni kell valamit, hogy az emberek jobban érezzék magukat és a város ismét visszanyerje a biztonságos, nyugodt légkörét.
A középiskolai évek végefelé járva John és barátai továbbra is a történteket próbálták feldolgozni, és együtt haladtak a felnőtté válás útján. Bár összefogtak és a barátságuk, így ezáltal önmaguk is erősebbek lettek a tragédia által, a sötét árnyék továbbra is ott lebegett felettük, emlékeztetve őket arra, hogy a világ nem mindig olyan biztonságos, mint amilyennek látszik.
Az iskola diákjainak élete nem volt ugyanaz, mint korábban. A félelem és a bizonytalanság uralta a légkört. A diákok gyakran suttogva beszéltek Sarah eltűnéséről, összehúzott szemöldökkel és aggódó tekintettel kísérték egymást a folyosókon. Az udvaron is érezhető volt a változás: a sportolók és a szünetben kikapcsolódni vágyók már nem élvezték ugyanazt a könnyed, gondtalan hangulatot, amit korábban megszokhattak. A szél a fák között halkan zúgott, mintha maga a természet is megérezte volna az események súlyát.
Ebben a megváltozott légkörben John és barátai próbálták folytatni a mindennapi életüket, de a szívük mélyén tudták, hogy iskolájuk sosem lesz már ugyanaz, mint Sarah eltűnése előtt.
Mikor a rendőrség végül megtalálta Sarah holttestét egy elhagyatott épületben, a közösség még inkább ledöbbent. A fiatalok elhatározták, hogy a legjobb módszer a félelem legyőzésére az, ha együttműködnek, és segítik egymást ebben a nehéz időszakban.
A gyilkosság Johnban félelmet és aggodalmat váltott ki, amely megváltoztatta a viselkedését és rájött, hogy a városban rejlő sötétség miatt több felelősséget kell vállalnia a városi és az iskolai közösségben egyaránt. A tragédia arra is ösztönözte őt, hogy még jobban odafigyeljen a körülötte lévőkre és segítséget nyújtson nekik, ha bajban vannak. Egyre inkább érezte, hogy a közösség tagjaként tenni kell valamit, hogy az emberek jobban érezzék magukat és a város ismét visszanyerje a biztonságos, nyugodt légkörét.
A középiskolai évek végefelé járva John és barátai továbbra is a történteket próbálták feldolgozni, és együtt haladtak a felnőtté válás útján. Bár összefogtak és a barátságuk, így ezáltal önmaguk is erősebbek lettek a tragédia által, a sötét árnyék továbbra is ott lebegett felettük, emlékeztetve őket arra, hogy a világ nem mindig olyan biztonságos, mint amilyennek látszik.
III. fejezet: Egyetemi évek és egy új találkozás
John és Olivia egy novemberi szociológia előadáson találkoztak először. A padok között üldögélve, az előadó szavait figyelve, John észrevette, hogy egy gyönyörű barna hajú lány mosolyog rá. Olivia Roslin, a lány, akivel hamarosan megismerkedett, visszafogott mosollyal jelezte, hogy engedélyt kér egy szabad hely elfoglalására mellette.
- Szabad ez a hely melletted? - kérdezte Olivia, mire John csak bólintott, és kicsit elpirult.
Az órák teltek-múltak, és a két fiatal egyre közelebb került egymáshoz a padon, megfeledkezve Professzor Brown előadásáról. Még azt is megengedték maguknak, hogy egy-egy jó poénon nevessenek az előadás alatt. Az egyetemi könyvtárban is együtt töltötték az időt, közösen tanulva.
Egy kora téli délután, amikor az eső szemerkélt és a levelek sárgába és vörösbe borultak, John bátorságot merített, és meghívta Oliviát egy sétára.
Egy kora téli délután, amikor az eső szemerkélt és a levelek sárgába és vörösbe borultak, John bátorságot merített, és meghívta Oliviát egy sétára.
- Olivia, szeretnél velem sétálni egyet a parkban? - kérdezte John, kissé izgatottan.
- Hát persze! Imádom az esőt. - válaszolta Olivia, és egy közeli fához sietve, elkapott egy lehulló levelet. - Nézd, milyen szép színei vannak! – mosolygott John felé.
A parkban sétálva a friss levegőn, John és Olivia egyre jobban megismerték egymást. Megosztották egymással a gyermekkori emlékeiket, az álmaikat és a félelmeiket. A párbeszédük mély és őszinte volt, és ahogy az eső szemerkélt, úgy kerültek egyre közelebb egymáshoz.
- John, mi a legnagyobb álmod? - kérdezte Olivia, miközben a parkban sétáltak.
- Azt hiszem, az, hogy segíthessek az embereknek, és valami igazán fontosat és jelentőségteljeset tegyek a világban. - válaszolta John, és hozzátette: - És te, hogy vagy ezzel? Mit szeretnél elérni az életedben?
- Szeretnék másokon segíteni, talán pszichológusként dolgozni egy iskolában. - felelte Olivia, és rámosolygott Johnra.
Miközben a parkban sétáltak, őszintén és mélyen beszélgettek egymással. Ettől a pillanattól kezdve John és Olivia érezte, hogy valami különleges köti össze őket, egy olyan kapcsolat, amely túlmutat a barátságon. Az esőben történő sétájuk során mindketten érezték, hogy a szívük egyre gyorsabban dobban, és nem tudták megállni, hogy egymás szemébe ne nézzenek.
Ahogy a parkban sétáltak, elhatározták, hogy egy közeli kávézóba mennek, ahol melegedhetnek egy kicsit, és tovább beszélgethetnek. A kávézóban leülve, finom teát és kávét kortyolgatva, a két fiatal még inkább megnyílt egymás előtt.
Ahogy a parkban sétáltak, elhatározták, hogy egy közeli kávézóba mennek, ahol melegedhetnek egy kicsit, és tovább beszélgethetnek. A kávézóban leülve, finom teát és kávét kortyolgatva, a két fiatal még inkább megnyílt egymás előtt.
- Olivia, sosem éreztem még ilyet korábban senki iránt. Szeretném megtudni, mit hozhat a jövő számunkra. - mondta John, a szeme ragyogott, amikor Olivia felé fordult.
- Én is érzem, hogy közöttünk van valami különleges. Nem akarom elkapkodni a dolgokat, de szeretném, ha együtt fedeznénk fel, mi is ez. - válaszolta Olivia, és kezét John kezére tette.
Ez az őszinte beszélgetés a kávézóban volt az a pillanat, amikor rájöttek, hogy a kapcsolatuk többről szól, mint a közös érdeklődés vagy a barátság. Mindketten úgy érezték, hogy a másik igazán megérti őt, és együtt akarnak szembeszállni a jövő kihívásaival.
Ahogy az egyetemi évek teltek, John és Olivia egyre közelebb kerültek egymáshoz. Együtt tanultak, nevettek, sírtak és szerettek; az államvizsgák évében pedig össze is költöztek. Minden pillanatot együtt töltöttek, amit csak lehetett. Az életük egyre jobban összefonódott, és ahogy az egyetem végeztével Spender az LSSD-hez csatlakozott, ők ketten együtt álltak szemben a kihívásokkal, amelyeket eléjük gurított a sors.
Ahogy az egyetemi évek teltek, John és Olivia egyre közelebb kerültek egymáshoz. Együtt tanultak, nevettek, sírtak és szerettek; az államvizsgák évében pedig össze is költöztek. Minden pillanatot együtt töltöttek, amit csak lehetett. Az életük egyre jobban összefonódott, és ahogy az egyetem végeztével Spender az LSSD-hez csatlakozott, ők ketten együtt álltak szemben a kihívásokkal, amelyeket eléjük gurított a sors.
IV. fejezet: A múlt árnyai
Ahogy John és Abraham a nappaliban leültek, a beszélgetés egyre komolyabbra és sötétebbre fordult. John megértően hallgatta a legjobb barátját, aki magával hozta a múlt fájdalmát és traumáját. A férfiak elmerültek az emlékekben, és John rájött, mennyire szüksége van most a támogatására Abrahamnek.
Ab’ arca a beszélgetés során egyre elgyötörtebbé vált, és a kétségbeesés szinte tapintható volt a hangjában, ahogy a saját félelmeiről és bűntudatáról vallott.
Ab’ arca a beszélgetés során egyre elgyötörtebbé vált, és a kétségbeesés szinte tapintható volt a hangjában, ahogy a saját félelmeiről és bűntudatáról vallott.
- Ab', értem, hogy nehéz ez neked, de meg kell értened, hogy nem tehetsz arról, ami történt. Senki nem gondolta volna, hogy ez lehet a vége.
- De én ott voltam, John! Ott voltam, és nem tettem semmit! És most Abigel... - Abraham hangja megtört, és könnyek törtek elő a szeméből.
John egy pillanatra elhallgatott, és próbálta átérezni a barátja fájdalmát, miközben újabb kérdéseket tett fel magában. Vajon valóban meg lehet-e bocsátani magunknak egy ilyen tragédia után? És hogyan lehet segíteni egy olyan embernek, aki nem hiszi, hogy megérdemli a segítséget?
- Abraham, nem hagylak magadra ezzel a teherrel. Együtt fogjuk átvészelni ezt a nehéz időszakot. Oliviával mi itt leszünk veled, hogy támogassunk.
- Köszönöm, John, de nem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbirkózni ezzel a súlyos bűntudattal. Minden nap, amikor Abigelre gondolok, csak a lövöldözés jut az eszembe, és az, hogy mennyire tehetetlen voltam.
- Az számít, hogy nem hagytad magukra azokat, akiknek segítségre volt szüksége. A hívásod életeket mentett, és ezt soha ne feledd! A gyógyulás hosszú és nehéz folyamat, de együtt talán könnyebb lesz. Soha ne felejtsd el, hogy szeretünk, és itt vagyunk neked.
Ezzel a beszélgetéssel új fejezet nyílt John és Abraham kapcsolatában. A múlt árnyai és a tragédia még sokáig velük maradt, de együtt próbálták megtalálni a gyógyulás útját. John ráébredt, hogy bár a saját problémáinak kezelése is nehézkes – Abraham és Abigel története rávilágított arra, hogy milyen fontos az, hogy támogassuk és segítsük egymást a legnehezebb időkben is. A beszélgetés során John és Ab’ közötti kapcsolat mélyebbé vált, és elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy segítse barátját, ahogy csak tudja.
A következő hónapokban John szorosabban tartotta a kapcsolatot Abrahammel. Megpróbálták együtt feldolgozni a múlt eseményeit. John tanult a saját múltjából és azokból a tapasztalatokból, amelyeket az egyetemi évek és a kapcsolata Oliviával nyújtottak, és ezeket az ismereteket felhasználva segítsen barátjának. Az eset megmutatta nekik, mennyire fontos az, hogy bátran szembenézzünk a múltunkkal és a traumáinkkal. A barátság, a szeretet és a támogatás ereje képes új erőt adni az embernek, és ezekkel felvértezve képesek lehetünk átvészelni a legsötétebb időszakokat is.
A következő hónapokban John szorosabban tartotta a kapcsolatot Abrahammel. Megpróbálták együtt feldolgozni a múlt eseményeit. John tanult a saját múltjából és azokból a tapasztalatokból, amelyeket az egyetemi évek és a kapcsolata Oliviával nyújtottak, és ezeket az ismereteket felhasználva segítsen barátjának. Az eset megmutatta nekik, mennyire fontos az, hogy bátran szembenézzünk a múltunkkal és a traumáinkkal. A barátság, a szeretet és a támogatás ereje képes új erőt adni az embernek, és ezekkel felvértezve képesek lehetünk átvészelni a legsötétebb időszakokat is.
V. fejezet: Az összetartozás ereje
John és Olivia házassága a szeretet és összetartás jegyében telt. A szerelmesek boldogan éltek együtt, a barátaik és a család szerető és támogató közössége által körülvéve. Az élet azonban próbára tette a szeretetüket és ellenállóképességüket.
Egy napon Oliviánál leukémiát diagnosztizáltak. Az orvosok azonnal elkezdték a kezelést, de a betegsége súlyosnak és ellenállónak bizonyult. A hír hallatán John megtört. Egyik este, amikor hazatért a kórházból, összeomlott a nappaliban, fejét a kanapéba temette. - Nem értem, miért pont ő? Miért pont most?! - A hónapok teltek, és Olivia állapota tovább romlott. John minden pillanatát felesége mellett töltötte, támogatta és vigasztalta őt, amíg csak bírta.
Egy napsütötte délutánon, amikor John épp Olivia ágya mellett ült és kezét tartotta, kedvese gyengédén mosolyogva így szólt Johnhoz:
Egy napon Oliviánál leukémiát diagnosztizáltak. Az orvosok azonnal elkezdték a kezelést, de a betegsége súlyosnak és ellenállónak bizonyult. A hír hallatán John megtört. Egyik este, amikor hazatért a kórházból, összeomlott a nappaliban, fejét a kanapéba temette. - Nem értem, miért pont ő? Miért pont most?! - A hónapok teltek, és Olivia állapota tovább romlott. John minden pillanatát felesége mellett töltötte, támogatta és vigasztalta őt, amíg csak bírta.
Egy napsütötte délutánon, amikor John épp Olivia ágya mellett ült és kezét tartotta, kedvese gyengédén mosolyogva így szólt Johnhoz:
- Kérlek, ne aggódj miattam. Tudom, hogy nehéz, de muszáj erősnek lenned. Én is próbálok az maradni, de nem bírlak el, ha sírni látlak. – szipog pár aprót és egy elegáns mozdulattal megigazítja a fején lévő selyemkendőt - ami a dús mogyoróbarna frizurájának hiányát hivatott elrejteni -, majd gyengéden John kezére engedi a kezét – Újra abban a kis parkban fogunk sétálni a sárguló fák lombjai alatt, a kellemes őszi eső illatában fürödve.
Pár héttel később, a betegség előre haladtával Olivia egyre gyengébb lett, és végül az orvosok közölték Johnnal, hogy felesége hamarosan örökre lehunyja szemét. Toporogva az ajtó előtt, a könnyeit nyelve belépett a kórterembe, az ágyhoz lépett és megszorította Olivia kezét.
- Nem hagyhatsz el, Olivia. Nem tudom, hogyan fogom túlélni ezt nélküled…
- John, szeretlek. De nem teheted ezt magaddal… - az arcán gyöngyöző könnycseppeken megcsillant a kórház ablakán át beszökő, lenyugvó nap utolsó sugarinak egyike – Muszáj továbblépned ha én már nem leszek, és erősnek kell lenned. Én mindig ott leszek veled, a szívedben.
Végül elérkezett a szomorú nap, amikor Olivia elvesztette a harcot, és örökre elhagyta ezt a világot. John kétségbeesetten sírt felesége ágya mellett, és úgy érezte, hogy a szíve széttörik a fájdalomtól.
A temetésen, egy szomorú, felhős napon, John letérdelt Olivia sírja mellé, és fájdalmas könnyek között megfogadta, hogy soha nem felejti el a közös emlékeiket, és erős marad, ahogy azt felesége megígértette vele. Bár a veszteség és a fájdalom hatalmas volt, John abban bízott, hogy idővel talán képes lesz feldolgozni a történteket és továbbvinni felesége emlékét a szívében.
Az évek múltával John próbálta újraépíteni az életét, de Olivia hiánya mindig ott éktelenkedett a lelkében. Megtanulta értékelni azokat a szép pillanatokat, amelyeket együtt töltöttek, és igyekezett továbbra is erős maradni, betartva azon ígéretét, amelyet felesége sírja mellett tett.
A temetésen, egy szomorú, felhős napon, John letérdelt Olivia sírja mellé, és fájdalmas könnyek között megfogadta, hogy soha nem felejti el a közös emlékeiket, és erős marad, ahogy azt felesége megígértette vele. Bár a veszteség és a fájdalom hatalmas volt, John abban bízott, hogy idővel talán képes lesz feldolgozni a történteket és továbbvinni felesége emlékét a szívében.
Az évek múltával John próbálta újraépíteni az életét, de Olivia hiánya mindig ott éktelenkedett a lelkében. Megtanulta értékelni azokat a szép pillanatokat, amelyeket együtt töltöttek, és igyekezett továbbra is erős maradni, betartva azon ígéretét, amelyet felesége sírja mellett tett.
VI. fejezet: Egyedül a sötétben
2022. márciusa. Spender egyedül ült a járőrautójában a hűvös esti órákban Los Santos utcáin járőrözve. A hívójele 38-SAM. Az esti járőrszolgálat mindig megnyugtató volt számára, egyfajta menedék a világ elől, ahol csak az utak és a gondolatai léteznek.
A lámpák halvány fénye a kocsiba világított, miközben az utcák sötétjében az esőcseppek lassan elkezdtek kopogni az ablakon. A város lámpái szétszórtan tükröződtek a nedves úton, és a távoli villámlások egy pillanatra megvilágították az éjszakát.
John a rádiót hallgatta, miközben a járőrautójával befordult egy szűk utcába. A központ a szokásosnál kevesebb hívást kapott, ami lehetővé tette számára, hogy figyelmét gondolataira összpontosítsa. A szél megmozgatta a fák ágait, és a levelek zizegése épp csak hallatszott az autó motorzaja mellett.
John a rádiót hallgatta, miközben a járőrautójával befordult egy szűk utcába. A központ a szokásosnál kevesebb hívást kapott, ami lehetővé tette számára, hogy figyelmét gondolataira összpontosítsa. A szél megmozgatta a fák ágait, és a levelek zizegése épp csak hallatszott az autó motorzaja mellett.
- Központ, 38-SAM felé, van egy hívás a Vine Street-i parkból, gyanús személy a területen, ellenőrizze a helyszínt. – szólalt meg recsegő hangján a rádió.
- Központ, itt 38-SAM, vettem. Úton vagyok a Vine Street Park felé, - válaszolt John, és a GPS-ét követve elindult a megadott irányba.
Miközben John a park felé vette az irányt, az eső egyre erősebben kezdett esni. A sötét utcákon közlekedve megpróbálta elterelni a gondolatait Oliviáról, aki mindig ott kavargott gondolatai tengerében, leginkább az esős napokon; pedig már másfél év telt el a halála óta. A parkhoz érve lelassított, és körülnézett, hátha észrevesz valami furcsát.
A park sötét és nedves volt, az esőcseppek hangja az úton és a fákon dobogott. Megállt a park bejáratánál, a keresőlámpa fényével körbepásztázott. – 38-SAM, hatos kód a Vine Streeten. – jelentette rádión, majd kiszállt az autóból. A levegőben a friss eső és a nedves föld illata terjengett.
A park sötét és nedves volt, az esőcseppek hangja az úton és a fákon dobogott. Megállt a park bejáratánál, a keresőlámpa fényével körbepásztázott. – 38-SAM, hatos kód a Vine Streeten. – jelentette rádión, majd kiszállt az autóból. A levegőben a friss eső és a nedves föld illata terjengett.
John lassan és óvatosan haladt a parkban, miközben a rádiója párszor halk sistergéssel közvetítette a központtól érkező új hívásokat. Az esőcseppek a kabátjára és kalapjára hullottak, a végtelennek tetsző sötétségben pedig minden árnyék egyre fenyegetőbbnek tűnt.
Mikor a park közepén járt, egy árnyékot vett észre egy fa mögött. Megszorította a lámpáját és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a helyzetet.
- 38-SAM, a park közepén vagyok, és egy személyt észleltem a fák közt. - mondta a rádióba. Eztkövetően jobbját a pisztolytokra helyezte és hangosan megszólította a rejtőzködő alakot. - Sheriff's Department, lépjen elő!
A férfi lassan előlépett a fa mögül, kezét felemelve, jelezve, nincsenek fenyegető szándékai. John megkönnyebbült, mikor rájött, hogy a férfi csak egy hajléktalan, aki menedéket keresett az eső elől.
- Elnézést, uram, nem akartam zavarni senkit, csak próbáltam elbújni az eső elől - mondta a férfi halkan, láthatóan zavarban.
John megértően bólintott, és kezét levette a tokról.
- Rendben van, csak legyen óvatos, és próbáljon találni egy biztonságosabb helyet az éjszakára. Ha segítségre van szüksége, kérem, hívja a segélyhívót. Ők továbbítani fogják a megfelelő helyre.
A férfi megköszönte a segítséget, és John visszatért a járőrautójához. Ahogy a motor beindult, és újra elindult a sötét utcákon, gondolatai ismét Olivia felé terelődtek. Az eső lassan alábbhagyott, de a szomorúság, amit érzett, csak erősödött. Az éjszaka még hosszú volt, és John úgy érezte, mintha minden csepp Oliviáról mesélne neki. A város sötétben rejtőzködő titkai pedig csak felerősítették az érzést, hogy egyedül küzd a sötétséggel.
Utoljára szerkesztve:
