Adam Pierce története - Van fény az alagút végén?

[Hyperbeast4all]

Adam Pierce története​

Adam Pierce vagyok és Aspen városából, Coloradoból származom, ahogyan az édesanyám és édesapám is. 1995. április 16-án születtem, három évvel a testvérem előtt. Van egy bárunk, amit szüleim üzemeltetnek. Édesapám 45 éves, édesanyám 42. Nem vagyunk gazdagok, de sosem voltak gondjaink az életben.


A testvéremmel napjainkban már nem igazán beszélünk sajnos, pedig gyerekként mindig ott voltunk egymásnak, számtalan közös élményt szereztünk. Lassan 5-6 éve nem hallottam felőle. Szerencsére ő is elég talpraesett, így nem aggódok miatta nagyon, mindig kihúzta magát a szoros helyzetekből.

A szülővárosban jártam iskolába is amit mondhatni átlagos eredményekkel fejeztem be. Nem voltam igazán jó semmiben, de ez elég volt egy átlagos munkához. Egy irodában ültem volna, ha nem utáltam volna azt az életstílust minden sejtemmel. A változást apámnak köszönhettem akivel minden nyáron felmentünk a hegyekbe egy hétig vadászni. Ő tanított meg a vadászatra, nyomkövetésre, valamint, hogy hogyan kell tisztelettel ölni. Ezen vadászportyáknak köszönhetem, hogy kiskorom óta jól bánok a fegyverrel.



Mivel az iskolában elég nehezen ment a barátkozás és nem volt túl sok minden ami visszatartson, így 18 évesen úgy döntöttem jelentkeztem a seregbe. Be is mentem a toborzóirodába és jelentkeztem tengerészgyalogosnak. Az első pár hónap hihetetlenül nehéz volt, de küzdéssel és megfelelő mennyiségű akaraterővel sikeresen elvégeztem a teszteket [IST, ASVAB, MEPS]. Ezek után még két erőnléti vizsgát kellett teljesítenem [PFT, CFT], mely akadályokat szintén sikerrel vettem. A levizsgázott jelentkezők között benne voltam a legjobb 5%-ban. Ebben az éveben ez 8 embert jelentett.

Mindezek után a sereg keretein belül elvégeztem a szükséges iskolai elvárásokat is és máris a karrierválasztásnál jártam. A döntés egyszerű volt, már meglévő és szerzett képességeim miatt a gyalogságot, azon belül is a felderítő mesterlövész utat választottam [0322 MOS].



A csapatunkat a már jól ismert társaim alkották, akik ugyan úgy az élen végeztek kiválasztáskor. Az ott töltött 11 év alatt testvérekké kovácsolódtunk a küldetések alatt, az életünkkel védtük a másikét. Azonban ahogy mondják, minden jónak vége van egyszer. Sajnos nálunk a véget egy tengerentúli küldetés jelentette.

Részletek egy naplóból:

"Több tíz kilométerre voltunk az ellenséges terület szívében egy kisebb faluban. Kézzel készített agyag és téglaházak egymás hátán, vakfoltok jobbra-balra, lövések nem több mint 500 méterre tőlünk. Ekkor kaptuk az infót fentről, hogy egy informátor szerint 1-1,5 kilóméterre tőlünk van egy [HVT] high value target. Az információk szerint bombagyártás ment a szóban forgó épületben és kivételesen a gyártó is ott volt.


A csapat emelt tempóban megközelítette az épületet és több ponton megkezdtük az épület megfigyelését. Több órán keresztül semmi, a fejesek kezdtek türelmetlenek lenni, egyrészt mert nem kaptak semmi használható infót tőlünk, meg mert az informátor felszívódott. 10-12 óra elteltével fentről kaptuk az utasítást, hogy közelítsük meg az épületet és robbantsuk fel. A csapat információhiány miatt hezitált a parancs végrehajtásával, de nem tudtuk sokáig húzni. Ekkor a semmiből jött egy elfogott rádióadás az informátorunk és egy ismeretlen között, melyben megemlítettek bizonyos mozgolódást az épület körül. Igazuk volt, három személy hagyta el a területet kannákkal a kézben. A vezetésnek ez elég volt, azonnali megemmisítést kaptunk parancsként. Megvártuk míg a három személy visszatért, majd megküldük az épületet egy rakétával. Ekkora robbanást még nem láttunk, két óra volt mire letelepedett a por. Már bőven az éjszakai órákban voltunk mikor megtudtuk közelíteni a maradványokat. Mikor odaértünk, tudatosodott csak mindenkiben hogy mi történt….az informátor hazudott.

Az épület ideiglenes kórházként funkcionált a településnek. A romokban robbanószer nyomait találtuk több helyen is. A törmelék között számtalan nő és gyerek és ezek csak azok, akiket megtaláltunk. A küldetés kudarcba fulladt. Értünk küldtek egy helikoptert, mellyel sikeresen kijutottunk.


A bázisra visszaérve egyből a megbeszélőbe kellett mennünk. Nem derülhetett ki, hogy fentről jött a döntés. Ott és akkor az egész csapatra ráhúzták a vizeslepedőt. Nem léteztünk, nem volt nevünk. Szét lettünk osztva az országban mint irodisták. Ezt én nem tűrtem.,,



Mielőtt Los Santosba költöztem volna, fél évig egy privát „hadseregnek” dolgoztam Európában, de az élet megváltozott. Úgy döntöttem letelepedek és megpróbálok túllépni mindezeken, azonban ez egy kicsit nehéz mikor minden este rémálmokkal ébredsz. Ennek ellenére évek óta először látok reményt az újrakezdésre, egy nemrég megismert hölgy személyében.





Jó tulajdonságaim: hidegvérű, megfontolt, törekvő, jól teljesítek stressz alatt, preferálom a csapatmunkát, nyugtalan igazságérzet

Rossz tulajdonságaim: éles helyzetekben érzelemmentes, nem bízik azokban akiket nem ismer, túlzottan optimista, dogmatikus, nehezen engedek el egyes dolgokat




Semper Fidelis brothers!

 

[Munkás]

Fórum moderátor hozzászólás

Szia, letelt több mint 2 hét várható még folytatás?

 

[Hyperbeast4all]

[mod]Szia, letelt több mint 2 hét várható még folytatás?[/mod]

Ma vagy holnap érkezik, igen!

 

[Hyperbeast4all]

Az elmúlt hetek történéseiből:


Miután hazaértem a munkából legurítottam egy whiskyt és lefekvéshez készülődtem. Elalvás előtt visszagondoltam a monoton munkanapokra. Tudtam, hogy valaminek változnia kell, vágytam a pörgésre.



A másnap ugyanúgy indult, mint a többi. Vettem egy hideg zuhanyt, benyomtam egy gyors reggelit és elindultam a munkába. Egy fuvarozó cégnek dolgoztam főállásban és mivel jó volt a fizetés, nem gondoltam arra, hogy szépen lassan becsavarodok. Természetesen unalmasan telt a nap, egy két pihenővel megszakítva. A szokásos kb. tíz fuvarom után leadtam a melót és elmentem ebédelni, eközben láttam meg telefonon a hirdetést, hogy buli lesz a városban. Általában kimaradok ezekből a rendezvényekből, azonban végignézve a naptáramat, - mely teljesen üres volt - úgy döntöttem elengedem magam.



A nap további része eseménytelenül telt, otthon raktam csak rendet egy kicsit, meg végre normálisan berendeztem a nappalit, amire igencsak ráfért egy kis vérfrissítés.



Mikor megérkeztem a klubhoz, a parkoló már tele volt, odabent pedig szinte átláthatatlan tömeg táncolt. Kerestem egy helyet a bárpultnál, kikértem egy felest és visszamentem a korláthoz. Ahogy ott álltam, egyre jobban kezdett beszippantani a légkör. Az alakok és a hangok összemosódtak, -természetesen nem azért, mert beszedtem a periódusos táblából összerakható összes kábítószert, mint egyesek…- én pedig egyre jobban éreztem magam.



Visszasétáltam a pulthoz és miközben kikértem a második italomat, a szemem sarkából megláttam egy vöröshajú lányt, amint belép a tömegbe. A kisugárzása furcsán vonzott magához és ki kellett derítenem, hogy vajon miért, így hát odaléptem hozzá.

Köszönésem után lassan felém fordult és szemembe nézve kedvesen, apró mosollyal köszönt vissza. Valójában ezt én már csak feltételezem, mert abban a pillanatban nálam minden elcsöndesült, teljes nyugalom söpört át rajtam, mégsem hallottam semmit, egyszerre fáztam és volt melegem. Nézése átivódott rajtam és megbabonázott. Mire visszatértek az érzékeim, már a táncparkett felé tartottunk. Gyorsan rájöttünk, hogy egyikünk sem profi táncos, idővel mégis sikerült egymásra hangolódnunk és élvezni a társaságot. Az este végén még egy telefonszámot is sikerült elkérnem tőle.



Másnap reggel mosolyogva ébredtem, majd reggeli közben felkerestem Aprilt és megbeszéltük, hogy este találkozunk egy vacsorára. Egész délelőtt az éttermeket jártam, hogy végignézzem az étlapokat és megtaláljam a legjobb helyet estére. Az időpont gyorsan eljött, én pedig az apartman előtt vártam a lányt. Mikor megérkezett, mindketten elmosolyodtunk egymásra nézve és lassan elindultunk az étterembe. Evés közben sokmindenről szó esett, többek között a múltunkról és céljainkról, összességében egy kellemesen tartalmas beszélgetésünk volt. Közben kiderült, hogy rezidensként dolgozik a kórházban, én pedig megemlítettem, hogy karrierváltásban gondolkozom. A rendőrség kötelékéhez szerettem volna csatlakozni, amiben April is támogatott az első perctől kezdve.

A vacsora nagy siker volt, az ételek tökéletesre sikerültek. Étkezés után még sétáltunk egyet az esti tengerparton, majd hazavittem. Az elkövetkező napok találkozásokkal és közös programokkal teltek, melyek alatt jobban megismertük egymást. A vele eltöltött idő során folyamatosan az az érzés volt bennem, hogy végre „megérkeztem”, hogy nem kell tovább rohannom.



A 13.-ai estén közösen főztünk nála és közben elhívtam a másnapi Valentin-napi buliba. Azon az estén biztossá vált, ami korábban még csak megérzés vagy gondolat volt…beleszerettem. Örülök, hogy végre közel tudtam engedni valakit magamhoz és az érzéseim viszonzásra találtak.




A rendőrség kötelékéhez való csatlakozásom pedig sikeres volt, jelenleg még tart a kiképzésem, de már nagyobb biztonsággal merek előretekinteni. Itt az ideje további terveim megvalósításának!

 

[Hyperbeast4all]

Nos, hol is kezdjem ezt a beszámolót, sokminden történt az elmúlt hetekben, de leginkább az utóbbi pár napban.

Visszaemlékezés:​

„… mikor hajnalban megébredtem, kellemesen jó érzés fogott el, többek között azért, mert April ott feküdt mellettem és enyhe mosollyal az arcán aludt. Előző este munkából hazafelé megbeszéltük, hogy közösen főzünk aznap, úgyhogy gyorsan beugrottunk vásárolni a kajához. Az előkészületek közben sokat beszélgettünk és jól szórakoztunk, már-már túl jól, ha azt nézzük, hogy majdnem leégettük az ételt. Közben az idő elszaladt, így April megengedte, hogy nála töltsem az éjszakát.
Mikor reggel megszólalt az ébresztő, már csak egyedül feküdtem az ágyban, a levegőben pedig finom reggeli és kávé illata terjengett. A lakásban már csak én voltam, mivel April korán jár be dolgozni, úgyhogy gyorsan megreggeliztem és kivettem egy adag főtt ételt a hűtőből, majd én is elindultam melóba. …”





Általában délutánonként vagy esténként tudunk találkozni a sok munka miatt, de már kezdjük megszokni. Ilyenkor meg legalább nem jöhet közbe semmi.
Időközben véget ért a kiképzésem a rendőrségnél, így már hivatalosan is teljes körű tag vagyok a kötelékben. Egyre komolyabb szituációkban veszek részt, aminek külön örülök, mert már hiányzott az adrenalin a szervezetemből.



Az első élesebb helyzet már majdnem hajnalban futott be. Épp a kórházban voltam egy kisebb szüneten és Aprillel beszélgettem, mikor a rádión hallottam, hogy Ray igazoltatáshoz kér egy egységet. Gyorsan rádióztam, hogy reagálok és már úton is voltam. Sima igazoltatásnak indult, de a körülmények furcsák voltak, mert egy sarkon lett félrehúzva az autós és Ray jelezte, hogy látott megfordulni párszor egy autót a sarkon, majd valakit gyalogosan is pont az épületek mögött. Az autó mellett állva társam intézte a papírokat és pedig a fegyveremen tartva kezemet, fél szemmel a sarkot néztem, nehogy meglepetés érjen minket.

Nos meglepi az volt, csak nem onnan, ahonnan vártuk. Főhősünk úgy döntött okos ötlet igazoltatás közben kést rántva kiugrani az autóból. Mire visszanéztem, emberünk már Ray felé tartott, így előrántottam a pisztolyomat. Egy fél tárral később az illető összecsuklott, de a társam jelezte, hogy megvágták a karján.

Gyorsan megvizsgáltuk a sérülést, de nem volt vészes, így a kórházban April gyorsan összehúzta a sebet és meg is voltunk. Késő volt már, így én elköszöntem kedvesemtől és visszatértünk a Stationre.







Az elkövetkező napok viszonylag nyugodtan teltek, nem történt semmi veszélyes, így kissé kényelmesen végeztem a munkát. Úgy éreztem, hogy a magánéletben is eljutottunk egy olyan pontra, ahol már komolyan el lehet gondolkodni a jövőn.



Már pár napja nézegettem a piacon lévő házakat, bár ezt Aprilnek még nem mertem említeni. Az ötlet korainak tűnt, de valahogy mégis ez látszott helyes döntésnek. Pár napig még fontolgattam, majd egyik este, mikor együtt voltunk, tettem pár finom utalást a téma irányába. Már akkor örültem, hogy nem csapta egyből rám az ajtót, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy az ő fején is átsiklott már ez a gondolat. Gondoltam nincs értelme a további utalgatásoknak, így hát nagy nehezen megkérdeztem, hogy összekötözne-e velem. Először kicsit meglepett volt, aztán legnagyobb örömömre egy csók kíséretében tudatta velem, hogy tetszik neki az ötlet.



Az elkövetkező napokat is házkereséssel töltöttem munka után, de valamiért senki nem akart meghirdetni egy kertesházat sem. Ennek tudatában úgy döntöttem új építésű ingatlanba fektetek, de ez meglepi lesz.

Az elmúlt napokban:​

… Este volt, érdekesen fülledt idő ebben a napszakban. Üveges tekintettel néztem ki a járőrautó szálvédőjén, miközben gyors tempóban, szirénázva haladtunk végig a városon. Épp csak felvettem a szolgálatot, de máris mindennek a közepén voltunk. Amíg én rádióztam, a társam az autó lelkét nem kímélve taposta a pedált. Lehet, hogy a magas páratartalom miatt, de az egyik kanyarban megcsúszott az autó, mi pedig elkaptunk egy fát. Mindkettőnknek többszörös csonttörése volt.

Erősen reméltem, hogy April nincs szolgálatban és nem kell látnia ahogyan félig eszméletlenül szednek ki az autóból. Szerencsére valóban nem volt ügyeleten, de órákkal később azért megkaptam a fejmosást. Jogos volt, hiszen igyekeztem eltitkolni előle ezt a kis malőrt, persze arra nem gondoltam, hogy ő rálát az orvosi leleteimre.





A nap további részét már félig gipszben töltöttem, arra mondjuk jó volt, hogy TV nézés közben nem kellett a poharat folyamatosan tartanom, ezt a gipsz intézte és ez csak pár ezer dolláromba került.



Két nappal később bementem a kórházba, azonban csak April hugát, Anne-t találtam bent, akitől megkaptam a második fejmosást is. Megkértem, hogy nézzen rá a csontokra, hátha visszaállhatok munkába, de ezt a gondolatot gyorsan megsemmisítette, így visszagondolva nem is tudom mit vártam. Hazamentem és folytattam a semmittevést.

Tegnapelőtt:​

Délelőtt a kórházban kezdem a szokásos vizsgálat miatt, ahol kiderült, hogy a lábamban a csont már végre összeforrt. A gond a kezemmel volt, kisebb repedés volt látható még mindig. Vizsgálat közben beszélgettem kicsit Anne-nel, sok mindenről szó esett, majd rákérdeztem Aprilre is. Elvétve utalt rá, hogy lehet nincs minden rendben vele mostanában és hogy inkább nála kéne érdeklődnöm.

Nekem ez csak azért volt furcsa, mert minden nap megkérdezem, hogy minden rendben van-e, amire eddig persze mindig a jól bevált „Igen, minden rendben” válasz érkezett. Hiába kérdeztem rá kicsit konkrétabban, nem tudtam meg többet.



Az esti órákban visszamentem a kórházba egy gyors találkozóra, de megint csak Anne-t találtam. Annyit mondott, hogy April elment motorozni. Nem gondoltam bele túl sokat, hiszen mindenki máshogy vezeti le a feszültséget egy hosszú nap után.

Egy pár perce már beszélgettünk, mikor Anne-nek megszólalt a csipogója. Rám nézett és csak annyit mondott, hogy motoros baleset…



Egy perccel később már a mentőben ültünk, és Del Perro felé tartottunk. Mikor megérkeztünk a szélvédőn keresztül a sötétségben csak egy összetört motor pislákoló fényszóróját láttam, pár méterrel arrébb pedig egy fekete foltot a földön. April motorja volt!

Kevés dolog van az életben, ami egyszerre vág gyomorszájon és ránt vissza az életbe a nyakadnál fogva. Ordítani akartam, de csak az adrenalin furcsa ízét éreztem a számban miközben futva tartottam az eszméletlen test felé. Nemsokára Anne is odaért és megkezdte a vizsgálatot. Szerencsére megállapította, hogy nincs súlyosabb csonttörés, így megpróbáltuk magához téríteni Aprilt, aki nemsokkal később nyögve meg is szólalt. A mellkasát szorongatta, mire Anne-nek egyből leesett, hogy mi volt a baj. Ez az, amiről nem tudtam, Aprilnek érszűkülete volt, nem is az első ahogy kiderült. Rohamtempóban vittük be és azonnal meg is kapta a gyógyszert, majd Anne gyorsan meg is vizsgálta. A pár nappal ezelőtti helyzethez képest romlott az állapota, úgyhogy kórterembe vittük, ahol bent is tartottuk éjszakára.



Hajnal háromkor kisebb szívritmuszavart jelzett a monitor, ezért másnapra ki is lett írva az értágító műtét. Kaptam műtéti ruhát, így végig ott lehettem April mellett. Amíg Anne felhelyezte a stentet, én végig April gondolatait próbáltam elterelni, sikerrel. A műtét sikeres volt és látszott is, hogy jobban érzi magát.

Másnap Anne a portára jött és engem kért, így megint lepörgött a szemem előtt a tegnapi látvány. A járőrautóba beülve padlógázzal mentem vissza az őrsre, ahol Anne annyit mondott, hogy April visszament a motorért és azzal szeretne hazamenni. Gyorsan a helyszínre is siettünk, de nem tudtuk lebeszélni róla, hogy hagyja ott a motort, úgyhogy szépen lassan hazakísértem végig mögötte hajtva.

Mindhárman nagyjából egyszerre értünk a lakáshoz, ahol most kivételesen April hallgathatta a hegyibeszédet. Biztosítottuk róla, hogy csak jót akarunk neki és hogy nem lehet embereket a sötétben tartani csak mert a helyzet kevésbé komoly.



Én elbúcsúztam aznapra, Anne pedig biztosított róla, hogy figyelni fogja Aprilt este. A történtek miatt nem volt alkalmam elmondani Aprilnek, hogy jelentkeztem a METRO alosztályába, de a körülményeket tekintve nem is lett volna fair ezzel leterhelni még. Jobban oda kell figyelnem rá!

 

[Hyperbeast4all]

A hét elején:

​

Reggel korán kezdtem a munkát, gyorsan le szerettem volna tudni, hogy délután Aprillel nyugodtan tudjunk foglalkozni a házkereséssel. Sajnos nála közbejött valami a melóban így el kellett utaznia estére. Emiatt kicsit tovább maradtam dolgozni az őrsön. Már este tíz óra lehetett mikor megcsörrent a telefonom, Anne volt az, találkozni szeretett volna velem a kórház előtt.
Már kellően fáradt voltam, így nem láttam értelmét tovább járőrözni a gyakorlatilag üres utcákat, hát átöltöztem gyorsan és elindultam.





Anne a kórház előtti padon ülve várt rám, mikor odaléptem, aggódó tekintettel nézett fel. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk és közben kiderült, hogy az ő egészségével sincs minden rendben. Mindkettőjüknek komolyabb beavatkozásra volt szükségük. Ekkor mondta el, hogy a nap folyamán kisebb átalakítások voltak a kórházban és néhányuk munka nélkül maradtak, többek között Anne és April is, bár erről ő akkor még nem tudott. Nekem pedig arról nem volt fogalmam, hogy a műtétet végző specialistát is elbocsájtották.

Igyekeztem megnyugtatni őt, hogy minden rendben lesz és biztosan megoldjuk valahogy ezt is! Úgy búcsúztunk el, hogy a napokban leülünk hármasban és átbeszéljük a kialakult helyzetet.




Kedden délelőtt kaptam egy hívást Apriltől és megbeszéltünk egy randit másnap estére. Önfeledtnek és boldognak tűnt a telefonban, még én is elmosolyodtam, hogy most kivételesen ő hívott randira engem.




Szerdán nem mentem be az őrsre, mert kaptam egy hívást, hogy lenne két elérhető ház a piacon és csak arra vár, hogy lecsapjunk rá. Nagyon örültem, hogy végre meg tudunk nézni pár ingatlant Aprillel. Gondoltam fel is vetem neki este, hogy elmehetnénk vetni rájuk egy pillantást.

A nap nagy részét a házam hirdetésével és edzéssel töltöttem. Jó volt végre abban a tudatban lenni, hogy elkezdődik közös életünk.

Este:

​

Lassan begurultam az autóval a móló parkolójába és leparkoltam. Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Gyalog megindultam a móló végén lévő étterem felé és közben a langyos sós levegőt élveztem.

Telefonomra pillantva láttam, hogy van egy olvasatlan üzenetem. Kíváncsian nyitottam meg.

April üzenete:

​

„Nagyon szeretlek, de könyörögve kérlek, hogy bocsáss meg. Nem tudunk Anne-el itt maradni a kórházban történtek után, és azt sem szeretném, hogy mindig értem kelljen aggódnod. Hazamegyünk New Yorkba, ott biztosítják a kezelésünket. Légy nagyon boldog, találd meg az igazit, aki sajnos nem én voltam. Hiszem, hogy hamarosan rádtalál az igazi, csak légy nyitott. Szeretném, ha boldog lennél. Ezer csók, April”





Arcom elfehéredett, lábaim megrogytak. Egy pillanatra átjárt a düh és elordítottam magam, már nem tudom, hogy valóban azért, mert mérges voltam, vagy a fájdalomtól. Hangomat elnyelték a hullámok és egyedül maradtam a sötétségben. Fejemben össze-vissza kavarogtak a gondolatok, testemből mintha kitépték volna a lelket.

Még egy órát álltam a mólón az akkorra már csípős szélben, nem tudtam mozdulni. Hirtelen egyedül éreztem magam. Megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de ha így akarta volna, biztos mondott volna valamit. Nagy nehezen rávettem magam az indulásra és visszasétáltam a kcosihoz. Beülve eszembe jutott valami, kinyitottam a kesztyűtartót és kivettem belőle a kis fekete dobozt. Nem mertem felnyitni, csak néztem a bársonnyal bevont felületet. Kiszálltam és az utolsó erőmmel olyan messze dobtam a tengerbe, amennyire csak tudtam.



A hazaút teljesen csendben telt, homályos tekintettel néztem a város fényeit, néha egy-egy hang beszűrődött, de nem tudtam figyelni rájuk.



Hazaérve benyitottam a hideg, sötét házba. Vissza a jól megszokott egyedüllétbe. Fel-alá járkáltam a konyha és nappali közt a fejemet fogva. Töltöttem egy pohárt whiskeyt magamnak és lehúztam. Szellemileg kimerülve lerogytam a kanapéra. Mindössze üres tükörképe voltam pár órával ezelőtti énemnek. A düh már elpárolgott, helyét elkeseredettség és magatehetetlenség vette át. Korábban soha nem éreztem ilyet, és most mégis sokkban ültem. Az érzés megilyesztett.

„Lehet, hogy a múltamat szennyező tetteim miatt nem érdemlek meg egy második esélyt?”

„Vagy egyszerűen a sors számomra nem ítélt boldogságot?”



A fejemben felvillantak emlékek Aprilről, a kedves mosolya, a csilingelő nevetése, tűzvörös haja, puha érintése, pillantásának megnyugtató ereje. Mire beleéltem volna magamat ezekbe a képekbe, már csak hűlt helyüket találtam, mintha nem is léteztek volna. Helyüket cikázó gondolatok vették át, melyek megtörték a morajló csendet. Csendben ültem és próbáltam kizárni a hangzavart, de nem sikerült.



Lassan kicsúsztattam tokjából a fegyveremet és egy gyors mozdulattal hátrahúztam a szánt. A levegőben elkaptam a kilökött töltényt. Egy darabig forgattam az ujjaim közt, majd óvatosan az üvegasztalra helyeztem. Mérlegeltem. Nem tudtam levenni róla szememet, egyszerűen átadtam magam a gondolatok elsöprő viharának…

 

[Hyperbeast4all]

Újrakezdés

​

…Eltelt egy kis idő, mióta utóljára kinyitottam a naplómat, leginkább azért, mert túl sok emlék van benne. Mikor az ez előtti lapokra tekintek, már csak távoli emlékeket és érzelmeket mesélnek. Az űr még megvan bennem, de ezzel ki lenne másképp. Továbblépni nehéz, hiszen egy darabot hagysz magad mögött, amihez kötődsz, vinnéd magaddal, de a túlélés arra kényszerít, hogy haladj tovább. …



A napjaim azzal teltek, hogy beletemetkeztem a munkába, nagyon egészséges, nem ajánlom senkinek. Több akciónk is volt a rendőrségen, amik elterelték a figyelmem és egy idő után sikerült még mosolyognom is.

Egy másik nagyon jó hír, hogy a kötelék több újoncokkal bővül, úgyhogy a kiképzőinknek is lesz egy kis dolga a következő héten.

Egy találkozás…

​

Épp gyors ebédből értem vissza a kirendeltségre és a parkolóban álldogáltam, élvezve egy kicsit a napsütést, mikor odalépett hozzám egy lány és megszólított. Hihetetlenül nyugodt és lágy hangja volt. Mikor ránéztem, tekintetem egyből elveszett a kék szempárban. Mosolya felébresztett bennem valami ismeretlen érzést, mégis vágytam rá.

Mint pár perc után kiderült, Leah Moore-nak hívják. Elmondta, hogy épp most jelentkeztek a rendőrségre egy barátnőjével és a napokban lesz a meghallgatásuk.

A beszélgetés nagyon jó hangulatban telt, teljesen el tudtam engedni magam Leah-val. Éreztem, hogy van valami köztünk a levegőben. Sajnos mennem kellett dolgozni, de megbeszéltünk másnapra egy közös edzést.



Eljött az este és a közeli edzőterem előtt futottunk össze, Ott volt vele a már említett barátnője is, így hát neki is bemutatkoztam. Kate Cullennek hívták és úgy tűnt elég régről ismerik egymást. Egy gyors beszélgetés után meg is kezdtük az edzést. Az este elengedtük magunkat és jót szórakoztunk közben. Az együtt töltött idő alatt az az érzésem volt, hogy nem vagyunk közömbösek egymásnak.





Hét elején egyik esténk úgy alakult, hogy egyikünknek sem volt dolga, így felvetettem, hogy leugorhatnánk a tengerpartra. Leah beleegyezett és hozta Kate-et is. Hármasban kezdtük meg a sétát a kellemesen meleg időben. Élvezhetően sós volt a tenger felől érkező szél. A sok séta után jobbnak láttuk pihenni egy kicsit, így leültünk a homokba a vízhez kicsit közelebb. Együtt hallgattuk a víz morajlását és néztük, ahogyan a város fényei megcsillannak a hullámokon.

Kate már fáradt volt és úgy döntött, hogy elindul hazafelé. Leah még maradni szeretett volna egy kicsit, így még ültem egy kicsit mellette. Közben végig úgy éreztem, mintha lépnem kéne valamit, egy apró érzés, de mégis kitartó. Ekkor Leah felállt és jelezte, hogy menni kéne, mert késő van.



Engedtem a gondolataimnak és óvatosan magam felé fordítottam a lányt. Egy pillanatig elmerültünk egymás tekintetében, majd finoman végigsimítottam arcán és magamhoz húztam egy lágy csókra. Hirtelen elektromosságot éreztem a levegőben. Puha ajkának érintése elvarázsolt. Kéz a kézben elindultunk visszafelé, majd elköszöntünk egymástól.

Amikor megtörik a jég…

​

Másnap este kaptam egy üzenetet Leah-tól, amiben elhívott darts-ozni az egyik bárba. Munka után magamra öltöttem egy elegánsabb öltözéket és elindultam a találkozóra. Jó hangulatú beszélgetéssel kezdtük és szó esett mindkettőnk múltjáról. Mindketten meglepődtünk kicsit a másik történetein, de kíváncsian hallgattuk egymást. Darts közben nagyokat nevettünk és húztuk is egymást egy kicsit. Leah játékosabb oldala is előjött, amit kifejezetten jó volt látni.

A játék végén a lány közelebb lépett hozzám, majd finoman magához húzva megcsókolt. Rabul ejtett az érzés és nem akartam szabadulni. Mosolyogva köszöntünk el egymástól.




Az utóbbi pár napban a lánnyal eltöltött idő kissé összezavart. Közeledésemre kevert válaszokat kaptam. Leah cselekedetei és szavai két, egymásnak ellentmondó értelmet adnak vissza, én pedig nem tudom mi tévő legyek. Talán be kell látnom, hogy vissza kell vennem kicsit, másképp könnyen elveszíthetem.

 

[Munkás]

Szia @Hyperbeast4all várhatunk még tőled folytatást?

 

[Hyperbeast4all]

Szia @Hyperbeast4all várhatunk még tőled folytatást?

Szia, egy óra kb és jön

 

[Hyperbeast4all]

A beszélgetés

​

Pár nappal a legutóbbi beszélgetésünket követően elhívtam Leah-t vacsorázni és beszélgetni egy kicsit, mert rá kellett jönnöm, hogy nem tudok még róla túl sokat. Talán emiatt is volt nehéz eddig közeledni.

Az étteremhez érve úgy döntöttünk, hogy kint ülünk le, hiszen egész jó idő volt. Egy ideig kerültem a témát, de tudtam, hogy muszáj feltennem a kérdést. A múltjáról kérdeztem és bár láttam, hogy elég védelmező a témával kapcsolatban, ez most egy szükséges rossz volt. Elkezdett mesélni, én pedig kíváncsian hallgattam. A története sokat elmondott arról, hogy miért is nehéz másokat a közelébe engednie. Mindenki cipel terhet magán, de ekkorát senki nem érdemel.



Szomorúan nyeltem le a hallottakat, mélyen sajnáltam azért, ami történt vele. Azonban azt is tudtam, hogy neki nem sajnálatra van szüksége, csak szeretetre. Mondtam neki, hogy én mindig mellette leszek és rám számíthat. Ennél a pontnál sajnos valami félrement, Leah kifakadt és megosztotta azokat a titkait is, amiket elsőre nem is akart. Furcsán nézett rám, nem értette, hogy ezek ellenére miért szeretnék vele lenni.

Egy ideje már voltak érzéseim iránta, de ezt nem mondhattam ki. Túlságosan fájdalmas lett volna, ha nem viszonzottak. Felpattant az asztaltól és távozni készült. A dilemmám miatt sajnos nem tudtam sokat mondani, csak azt kértem tőle, hogy ne hagyjon ott. Szorosan átöleltem és nem akartam elengedni, de éreztem, hogy zavart, egész testében remegett, tekintete pedig nyugtalan volt.

Hirtelen magához húzott és megcsókolt, egy pillanattal később pedig elviharzott. Tudtam, hogy nem mehetek utána, bármennyire is akartam. Döntést kellett hoznia.

Másnap délután

​

Éppen a késői ebédemet fogyasztottam, mikor megcsörrent a telefonom, Leah volt az. Azt kérte menjek fel hozzá, mert beszélnünk kell. Kisebb gombóccal a torkomban indultam el hozzá, nem tudtam mire készüljek fel. Ahogy beléptem a lakásba megpillantottam őt az asztalnál ülve, körülötte bőröndök sorakoztak. Aggódó tekintettel léptem közelebb hozzá, közben csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszíthetem el. Bármit megtettem volna érte!

Lassan leültem és hallgattam a mondandóját. Elmondta, hogy neki is vannak érzései, de fél kimutatni őket, mert nem tudná elviselni, ha mégvalaki elhagyná az életben.



Megígértem neki, hogy mindig vele leszek, de tudtam, hogy itt az ideje, be kell vallanom az érzéseimet. Még mielőtt bármit mondhattam volna Leah megelőzött…szerelmet vallott, én pedig követtem egyből. Megkönnyebbülés volt kimondani. Szorosan átöleltük egymást és azt kívántuk, bárcsak ne lenne vége a pillanatnak. Örökké!

Még órákig beszélgettünk ezután nála, majd elindultunk munkába.





Közben meg kell említenem, hogy sikerült eladnom végre a Mirror parki házamat, így gondoltam keresek egy újat, de végül letettem róla egy darabig, erről majd később.



Leah az elmúlt hetek alatt szorgalmasan végezte az akadémiát és mostanra nagyon ügyes lett a terepen. Nemsokára meg is kapja az előléptetést szerintem. Úgy vettem észre, hogy nagyon érdekli a nyomozati munka, aminek külön örülök! Ó, és ha már a munkáról beszélünk, felkerestük kettesben Harvey-t is, hogy bejelentsük a kapcsolatunkat. Sajnos ez némi limitációval jár az alosztályokat tekintve, de mindketten úgy érezzük, hogy jobb így, mint titokban. Meg hát valóban szeretem őt, így nem is tudnék olyat tenni, ami befolyásolhatná a karrierjét! Ez volt az egyetlen logikus döntés.



Sajnos úgy alakult, hogy el kellett utaznom egy hétre a városból, közben pedig Leah is szünetet tartott a kiképzésében. Mikor hazaértem és találkoztunk, csak szó nélkül a nyakamba ugrott és megcsókolt. El sem tudom képzelni mennyire hiányozhattam neki, de már én is vártam, hogy újra láthassam a mosolyát.

Felmentünk hozzá a lakásba, majd egyszer csak arra kért csukjam be a szemem, én pedig eleget tettem a kérésének. Lassan a kezembe helyezett egy dobozkát, amit kinyitva egy kulcsot találtam. Nagyon meglepődtem, hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Tudtam, hogy hatalmas lépés a részéről ennyire megbízni valakiben. Nagyon boldog voltam amiért azt szeretné, ha vele laknék. Természetesen el is fogadtam a kulcsot a lakáshoz.

Elég későn, de annál boldogabban feküdtünk le aznap este és a másnap délelőttöt is együtt töltöttük.

 

[Hyperbeast4all]

Kis Kirándulás

​

Egyik délután Kate és én éppen járőröztünk, mikor hallottuk rádión, hogy Leah-t behívják az irodába egy beszélgetésre. Kate-tel csak mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy valószínűleg előléptetik majd. Nos, igazunk is lett! Leah hatalmas mosollyal jött ki a kapitányságról az új jelvényét lóbálva.

Az előléptetés megünneplésére, na meg mert Kate is megismerkedett egy fiúval, úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy kirándulást. Pontosabban dupla-randit, kirándulással egybekötve. A lányok már korábban ki is választották a helyszínt, így pár nappal később el is indultunk a lakásunk elől biciklikkel.



Kicsivel sötétedés előtt kezdtünk neki az útnak, hogy azért még lássunk is valamit, mikor odaérünk. Az út békésen telt, a táj gyönyörű volt. A kanyargós utak jó lehetőséget nyújtottak egy kis versenyzésre is. Már a távolból hallottam egy vízesés halk moraját, de akkor még nem gondoltam, hogy milyen fergeteges látvány társul majd hozzá. A hely közelében, egy kisebb táborhelyen pakoltuk le a bringákat és pár méterre mér ott is volt a vízesés, előtte egy békés kis tavacskával.

Átöltözés után mindenkinek az volt az ötlete, hogy ugráljunk a kiálló sziklákról, és bár valóban jó érzés volt az a pár méter szabadesés, idővel inkább úgy döntöttünk, hogy a viszonylag sekély és sziklás part miatt nem kéne magasabbról is megpróbálni.



Idő közben mindenki félrevonult a párjával és Leah-val lebegtem a tó közepén. A hangulat tökéletes volt. Észrevettük, hogy lassan napnyugta, így kerestünk egy jó helyet a felső sziklákon, ahonnan rendesen látni az utolsó sugarakat.

Felérve pont elkaptuk a halvány fényeket, de nekem jobban tetszett, ahogyan Leah még kissé vizes bőrén megcsillan a nap. Szerencsésnek éreztem magam és mérhetetlen boldogságot éreztem. Egymás karjaiban vártuk meg míg az utolsó fénycsóva is eltűnik. Az idő kicsit hűvösebbre fordul és késő is volt már, így elindultunk haza. Az éjszaka békés volt.

A hétfő​

Ez a nap elég nyugisan indult, szerintem el is kiabáltuk már az elején. Vágjunk is a közepébe, az a biztos!

1900 magasságában kaptuk a fülest, hogy azonosítatlan csónakokat és egy hajót láttak a várostól északkeletre. Mivel ekkora távolban a tenger még mindig szövetségi felségterületnek számít, így ennek védelme is a mi feladatunk. Meg is indultunk két hajóval és egy csónakkal a jelzett terület felé. Magán a hajón már nem találtunk senkit, de üldözőbe vettünk egy kisebb csónakot. Végig a part mentén haladt, mint kiderült, több fegyveres próbálta védeni őket a kisebb szigetekről.

Ezek mellett a part közelében a hegyoldalról is szórtak minket rendesen. A terv rögtönzöttnek, de egész effektívnek bizonyult. Kénytelenek voltunk egy időre partra szállni, hogy viszonozzuk a tüzet. Épp fedezék felé siettem, mikor a combomba és karomba belefúródott egy-egy lövedék. Csak annyit vettem észre, hogy egyik pillanatról a másikra nyalom végig a homokot. Az adrenalintól nem érezem a lövést, csak nem tudtam emelni a lábam nagyon.

A sérülések nem voltak vészesek, túléltem már rosszabbat is, de kötözni kellett az biztos. Nem találtunk már egyetlen fegyverest sem ezután, így visszamászva a hajóra, megindultam a kikötőbe. Az út közben a rázkódástól meglazulhattak a lövedékek a combomban, mert szinte pár nagyobb hullám után át is ivódott a kötés. A parton Leah és Kate várt, akik azonnal be is vittek a kórházba.



Leah bejött velem és amíg én leültem a pult elé, ő aggodalommal telve próbált orvost hívni. Láttam, hogy az ujjaim regyre fehérebbek, visszatekintve láttam a szép piros csíkot, amit a kórház padlóján hagytam. Leah ekkorra már a kötésemet szorította újra, szerintem már másodszorra. Fejemet a pultnak döntve bíztattam, hogy nem lesz semmi gond, de láttam rémült tekintetét. Abban a pillanatban valahonnan mélyről megcsapott engem is a félelem. Nem a sérüléseim miatt, hanem hogy elveszíthetem Leah-t.

Egy kis idő múlva felszedtek az orvosok és betoltak a műtőbe. A többiek odakint vártak addig. Nem meglepő, hogy még vérátömlesztésre is szükségem volt. Aznap este egyikünk sem tudott nagyon aludni, még sötétben is láttam aggódó arcát. Tudtam, lassan beszélnünk kell erről.




Erre a beszélgetésre nem is kellett sokat várni, másnap este mindkettőnkből előtörtek az érzések. Leah-t nagyon megviselték a történtek. Az egymással való találkozás mindkettőnket megváltoztatták és átformálták. Új érzések törnek fel, melyek elnyomnak korábbi berögződéseket, szokásokat és felerősítik valamennyi érzelmünket. Hosszú beszélgetés után arra jutottunk, hogy az a lényeg, hogy hazajöjjünk a másikhoz. Nem számít, hogy sebesülten, szomorúan, fáradtan vagy a legnagyobb boldogságban. A lényeg, hogy együtt legyünk!

Kettesben a toronynál
​

A történések után minden jól ment és Leah-nak az az ötlete támadt, hogy el kéne menni valamerre pihenni. Ő titokban már ki is választotta az célt. Egyik nap kora délután össze is pakoltunk egy piknik kosarat és a fürdőruháinkat, majd elindultunk. Utunk a közeli Mount Gordo lábához vezetett, ahol egy csendes kis stéggel szemben egy gyönyörű világítótorony magasodik.

Lepakoltunk és átöltöztünk gyorsan, hogy minél előbb ugorhassunk vízbe. A napszaktól és az öbölre vetülő árnyéktól kellemesen hűvös volt a víz. A toronyba felmászva csodás kilátás nyílt a sziklás partra és a kisebb szigetekre.

A helyszín tökéletes volt egy őszinte beszélgetésre. Leah azt mondta, úgy érzi itt az ideje, hogy maga mögött hagyja a múltat és belekezdjünk a közös jövőnkbe. Hosszú idő után először én is késznek éreztem magam az újrakezdésre. Mosolyogva a korlátnak dőltem, ő pedig finoman megcsókolt. Éreztem, hogy abban a pillanatban benne volt minden érzés, félelem és kívánság.



Tudtam, hogy boldoggá kell tennem. Ezen fogok dolgozni minden apró pillanatban. Lesétálva a toronyból kifáradásig úszkáltunk a kellemes vízben. Fáradtan kapaszkodtunk vissza a stégre. Nekiálltunk falatozni a csomagolt ételből, és jót beszélgettünk. Kényelmesen feküdtünk a vizes deszkákon, egymást nézve merengtünk a másik tekintetében. Az önfeledt piknikezés közben viszont eleredt az eső, így kis idő után haza indultunk.

A héten el kellett utaznom sajnos, de mint kiderült Leah sem volt tétlen. Kedden írt üzenetet, hogy látott a piacon egy egész jó házat, ami megtetszett neki. Most, hogy itthon vagyok meg is nézzük az ingatlant. Érdekes lesz felépíteni a közös életünket, de mindketten várakozásokkal tele vágunk bele az új fejezetbe!

 

[Munkás]

Szia, lassan egy hónapba belefutsz, folytatni fogod még?

 

[Munkás]

Válasz hiányában zárok, ha folytatnád keress fel.