Üzenetek:73
Ethan Lex Navarro
Név: Ethan Lex Navarro
Születési dátum: 1999.03.05. (25 éves)
Magasság: 180 cm
Testalkat: Atletikus, de nem túlzottan izmos
Haj: Sötétbarna, rövidre vágott, mindig ápolt
Szem: Mélybarna, éles figyelmet sugároznak
Bőr: Enyhén napbarnított
Születési dátum: 1999.03.05. (25 éves)
Magasság: 180 cm
Testalkat: Atletikus, de nem túlzottan izmos
Haj: Sötétbarna, rövidre vágott, mindig ápolt
Szem: Mélybarna, éles figyelmet sugároznak
Bőr: Enyhén napbarnított
A Lázadó Természet
- Maszkot visel: Lex egy "maszkot" visel, ami a boldogságot, a lazaságot és a szórakozást tükrözi, miközben a valódi érzéseit, múltját elrejti.
- Impulzív stratégia: Döntéseit gyakran az ösztönei vezérlik, de mindig van mögötte egy tudatos cél. Néha kockáztat, de ezt nem vakmerőségből, hanem a nagyobb nyereség reményében teszi.
- Kettős identitás: Egyszerre próbál a "szabad ember" életét élni, de mindig ott van benne a "családi robot" öröksége, amitől próbál szabadulni.
- Zárkózott társaságkedvelő: Kevés embert enged közel magához, de ha valakit elfogad, azért bármire képes.
- Füves filozófus: Gyakran füvezés közben mond ki éles, filozófiai megállapításokat.
A Lázadás Kezdete
Ethan Lex Navarro Barcelonában született, egy jómódú, "rendes" családban. A szülei mindig is úgy tekintettek rá, mint a család "elfajzott gyerekére". Lex már fiatalon sem akart robotként élni. Szabadságra vágyott, és nem akarta, hogy az élete előre megtervezett legyen. Az anyjával való kapcsolata mindig is jó volt. Az apjával való kapcsolata 15 éves koráig jónak volt mondható. De minden megváltozott, amikor tizenévesként beállt egy utcai bandába, ami inkább csak egy baráti kör volt, mintsem bűnbanda. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdte járni a saját útját távol az apai elvárásoktól. Az apja csalódott benne, és ez a csalódás minden egyes vitájukkal mélyült.Az utcák megtanították arra, hogyan maradjon észrevétlen. Képes volt csendben megfigyelni és tanulni. Megtetszett neki a szabályok nélküli élet, kellett neki az adrenalin. Később boltokat rabolt barátaival, és bár a drogok ott körülötte mindenhol jelen voltak, ő sosem próbálta ki a szintetikus szereket.
A fű azonban más történet volt. Ha szünidő, akkor fű. Ha gond van, akkor fű. Ha boldog, akkor fű.
Lex független akart lenni. Talán ez volt az egyetlen dolog, amit soha nem kérdőjelezett meg. Egy szabálykövető családban nőtt fel, ahol minden mozdulatát figyelték, ahol minden döntés helyette születt meg. És ő ezt soha többé nem akarta érezni. Szabad akart lenni. Nem csak a szülői elvárásoktól, hanem a saját félelmeitől is.
A mesélnivaló:
((Apa: Kék
Gondolatok: Fehér
Lex: Zöld
Anya: Lila
))
Fejezet 1: Az utolsó vacsora
A villa étkezőjében csak az ezüst evőeszközök halk csilingelése törte meg a csendet. A márványpadló tisztán visszaverte az asztal fölé lógó kristálycsillár fényét. Ethan Lex Navarro mozdulatlanul ült a helyén, a tányérján érintetlenül feküdt egy szelet steak, a húsból még finom gőz szállt fel. De ő csak a villájával böködte a krumplipürét, mintha az jelentene valamit."Ez az utolsó figyelmeztetés, Lex." – szólalt meg az apja, mély, komoly hangon, amely úgy pattogott a falak között, mint egy dörrenés. Nem kiabált, soha nem kiabált. Neki nem volt rá szüksége.
Lex lassan felnézett. Sötétbarna szemei találkoztak apja szigorú tekintetével. Az asztal végén ült, elegáns sötétkék öltönyben, a csuklóján csillogott az ezüstszínű karóra, amelyet minden családi összejövetelen viselt. Szimbolikus volt, mint maga az egész beszélgetés.
"Mégis mi lenne a figyelmeztetés, apa? Hogy visszajövök a börtönből, vagy hogy nem jövök vissza egyáltalán?" – szólalt meg Lex, hangjában az a fajta laza cinizmus, amelyet már évek óta gyakorolt. A kicsit görbe mosoly az ajka szélén azonban nem maradt ott sokáig.
Az apja lassan lerakta a kést az asztalra, mintha épp befejezte volna az utolsó falatot, majd összekulcsolta az ujjait, és előrehajolt.
"Nem vicces, fiam. Ez nem egy hülye játék." – A szavak súlya nehezebb volt, mint a márványasztal, amit a két keze közé fogott. "Ez az utolsó esélyed, hogy valami normálisat kezdj az életeddel. Dolgozhatsz az irodában, velem. Még mindig nyitva van az ajtó."
"Az irodában? Hát persze. A kis Navarro robotként pötyög a gépen, és pénzt tologat egyik fiókból a másikba." – Lex nevetett, de a nevetése üres volt. "Nem fogok úgy élni, mint te."
"Lex, elég volt!" – szólt közbe az anyja. Hangja nem volt erős, de a határozottsága érezhető volt. "Nem kell mindent elrontani, csak mert dühös vagy. Az élet nem ilyen egyszerű, fiam."
Lex oldalra fordította a fejét, rápillantott az anyjára, de nem válaszolt azonnal. Az arcán valami furcsa keveréke jelent meg a dacnak és a csalódásnak.
"Anya, te is tudod, hogy nem erről szól ez az egész. Nem akarok még egy könyörgőt hallani. Már elmondtam, mit akarok." – Lex tekintete élesen visszafordult az apjához.
Az apja arca meg se rándult. Ez az ember képes volt órákon át pókerezni egy kőarccal, de Lex tudta, hogy belül fortyog. A bal szeme alatt lévő ideg néha megrándult, és most is megrándult.
"Tudod, mi a különbség közöttünk, Lex?" – kérdezte lassan. "Én nem hagytam, hogy a világ engem formáljon. Te meg nem tudod eldönteni, hogy te ki akarsz lenni."
"Nem vagy több, mint egy elkényeztetett gyerek, aki nem bírja elviselni, hogy szabályok vannak az életben." – mondta az apja lassan, de ezúttal már nem a megszokott hűvös nyugalommal. "Mindig azt hitted, különleges vagy. De nem vagy az. Pontosan ugyanúgy fogsz elbukni, mint azok, akikkel együtt lógsz."
Lex felállt. Nem gyorsan, nem hirtelen. Lassan, határozottan. A széklábak karcolták a márványt, éles hanggal hasították ketté a csendet. Egyetlen mozdulattal lekotorta az asztal széléről a kését, amit az étkezéshez kapott, és az asztalra tette. Nem agresszívan, csak annyira, hogy érezni lehessen a súlyát.
"Inkább bukjak el, mint hogy úgy éljek, mint te." – mondta halkan, szinte suttogva. Az anyja végre felnézett a zöldbabból, de nem szólt semmit. Az apja szeme szűkebbre húzódott, mint egy vadászó ragadozóé, amelyik mérlegeli, érdemes-e támadni.
Az anyja felnézett és csillogó szemekkel nézett Lex felé. "Lex, ne csináld ezt. Nem kell ezt a hibát megismételned." – kérte halkan, de a hangjában több volt, mint szavak. Valódi kérés.
"Akkor menj." – mondta az apja, és ismét hátradőlt a székében. Összekulcsolt kezeit az ölébe ejtette, mintha ezzel lezárta volna a témát. "Nem tartalak vissza."
Lex ismét oldalra nézett és egy darabig csendben nézte anyját akin látszott a feszültség egy apró félelemmel fűszerezve, mint aki félti a fiát. Pár másodperc múlva Lex mondani kezdte: "Tudom hogy csak féltetek, de a saját utam akarom járni, nem szeretnék az az ember lenni akiről a jövőben azt mondják, hogy a segge alá pakoltak mindent. Elmegyek!" Közben a tekintete anyja és apja között váltakozott.
Az anya szóra nyitotta a száját, de csak egy halk "Lex..." tört ki belőle. A hangjában benne volt minden, amit nem mondott ki. A félelem, az aggodalom, és az a mélységes szeretet, amit egy anya érezhet. Lex csak egy pillanatra nézett rá, de nem szólt semmit. Ebben a pillantásban ott volt az elvágólagos döntés, amit már senki sem tud megváltoztatni.
Ekkor egy pillanatra elidőzött a tányéron érintetlenül heverő steaken. Mintha valamit megértett volna. Egy emlék suhant át az elméjén. Egy régi vacsora, ahol az apja egyszer megjegyezte: "Ha valamit elkezdesz, fiam, fejezd is be." De most ez a steak is ott maradt érintetlenül. "Nem minden étel azért van, hogy megegyék" – gondolta, miközben finoman megfeszítette az állkapcsát.
Lassan fölegyenesedett, és egy utolsó pillantást vetett az anyjára. Látta, hogy az ujjai finoman remegnek, ahogy az ölében összefűzte a kezeit. Az apja mozdulatlanul figyelte őt. Az ideg megrándult az apja bal szeme alatt, de ezújra Lex nem érezte a nyomást, amit valaha az a rándulás jelentett.
Még egyszer körbenézett az étkezőben, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatja. Mert valójában az is volt.
Fejezet 1.5 átvezetés: A Döntés éjszakája
Az éjszaka vastag csendje beborított mindent. Lex a szobájában ült, a nyitott bőrönd előtte hevert az ágyon. Ruhák, egy pár edzőcipő és egy háromnegyedig teli cigisdoboz feküdt benne. Nem sok, de épp elég. Az ablakon túl a hold halvány fényt szórt a padlóra.
"Biztos vagy benne?" – szólt halkan az ajtóból az anyja hangja. Lex fel sem nézett, épp a cipzárt húzta be a bőröndön.
"Már eldöntöttem, anya." – válaszolta határozottan, de a hangjában nem volt harag. Csak egyfajta nyugodt, könyörtelen véglegesség.
Az anyja lassan belépett a szobába. Mezítláb érkezett, léptei hangtalanok voltak a márványpadlón. Az arca puha volt, de a szemei éppen úgy, mint vacsoránál most is a rejtett félelmet árulták el.
"Nem fogok állni az utadba, de legalább ezt fogadd el tőlem." – mondta, és előhúzott egy apró bőr borítású pénztárcát a zsebéből. Kinyitotta és lassan kihúzott egy köteg vastag borítású bankjegyet, amit Lex kezébe nyomott.
"Ez mi?" – nézett rá Lex, szemöldökét összevonva.
"Hétszázezer dollár. Vidd magaddal! Egy kezdőlökés." – az anyja hangja remegett egy kicsit, de a szándéka szilárd maradt.
Lex először tátott szájjal bámult rá, aztán lassan elvette a pénzt, érezte a bankjegyek hűvös tapintását. Nem szólt semmit, csak nézett rá. Ebben a pillanatban látott valamit az anyja szemében. Nem csak félelmet, hanem reményt is.
"Los Santos." – mondta halkan.
"Miért pont Los Santos?" – kérdezte az anyja.
Lex felhúzta a vállát, és egy halvány, keserű mosoly jelent meg az arcán.
"Elég messze van az újrakezdéshez. Ahol én döntöm el, ki akarok lenni."
Az anyja bólintott, mintha értette volna. Talán értette is.
Apja az ajtó előtt haladt el miközben kicsit megállva benézett, majd egy nagyobb sóhaj után tovább ment, nem ment be el búcsúzkodni. Nem volt szükség szavakra. Már a vacsoránál elmondott mindent, amit el lehetett mondani. Az éjszaka végére Lex tudta, hogy nincs visszaút.
A bőrönd halkan koppant, ahogy Lex felemelte az ágyról. Egy utolsó pillantást vetett a szobára. Az ágyat, ahol felcseperedett, az éjjeliszekrényt a repedezett sarkával. Egy pillanatra érezte, hogy valami szorítja a mellkasát.
"Vigyázz magadra, Lex." – szólt utána az anyja a háttérből.
"Mindig." – válaszolta, anélkül, hogy visszanézett volna.
Az ajtó zárja halk kattanással zárult be mögötte. Nem nézett vissza hiszen a nyomás a mellkasában a reptérig kísérte, és tudta ha visszanéz lehet meg gondolja magát.
Fejezet 2: Repülőút a semmibe
Az ablak mellett ült, a napfény tompa aranycsíkokban tört meg az üvegen. Lex arca félhomályba burkolózott, csak a szeme alatt húzódó árnyék vetett éles kontúrt a markáns vonásokra. Előtte egy pohár víz billegve remegett a tálcán, ahogy a gép átsuhant egy légörvényen. A motorok zúgása monoton dallamként kísérték a gondolatait."Nem fogok úgy élni, mint te." – újra és újra ez a mondat csengett a fülében. Még most is hallotta, mintha valaki mögötte ült volna és suttogva ismételgetné.
A gép alatti világ, kék óceánná nyúlt. Lex az ablakon keresztül figyelte, ahogy a víz felszíne apró, szinte tűhegynyi fodrokká válik odalent. Olyan távolinak tűnt, hogy már szinte nem is létezett. Pont, mint Barcelona. Egy város, ami egykor az otthona volt, de most már csak egy hely, ahol elítélték.
"Itt van a narancslé, amit kért." – mondta a légiutas-kísérő és letette a műanyag poharat az asztalra.
"Köszi." – bólintott Lex de rá sem nézett. Egy ideig csak bámulta a narancssárgán szikrázó gyümölcs facsarványt. Eszébe jutottak a barátai – ha egyáltalán nevezhetők barátoknak. James, aki mindig csak "még egy meló" után akart kiszállni. Jorge, aki elég hülye volt ahhoz, hogy azt higgye a rendőrök "úgysem veszik észre" és ott volt Marco a nagy és hangos vezér, aki az első bilincs kattanásakor sírni kezdett, mint egy kisgyerek.
De Lex nem volt olyan, mint ők. Ő sosem sírt. Most sem fog.
Los Santos... Egy új város, egy új lehetőség. De legbelül tudta, hogy nem lehet csak úgy eltűnni. Aki árnyékként él, annak minden fényforrás új ellenséget jelent.
A gép lassan süllyedni kezdett. A kapitány bejelentette az érkezést. Lex mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét és az utolsó szavak amiket az apja mondott neki még egyszer visszhangzottak a fejében.
"Akkor menj."
És most tényleg ment.
Fejezet 3: Az érkezés
A Los Santos-i nemzetközi repülőtér ajtaja automatikusan nyílt ki előtte, és a kinti levegő forró, sós párával csapott az arcába. Az aszfaltról visszaverődő hőség vibrált a távolban, mintha az egész város egy lidércálom lenne. Ethan Lex Navarro megállt az ajtóban, körbenézett, majd egy mély lélegzetet vett. A napfény élesen megvilágította az arcát, a szemei megrebbentek a fény hatására."Los Santos... új város, új élet." – motyogta magának, de ezúttal nem vigyorgott. A szemei szigorúan meredtek előre, mintha pontosan tudná, mit akar.
Egy fekete taxi fékezett a járda mellett. Az utastérbe beszállva Lex kényelmesen hátradőlt, bőröndjét az ülés mellé tette. "Vigyél a Downtownba." – mondta a sofőrnek, aki egy szó nélkül indított. Az autó halk zúgása kitöltötte a csendet. Lex az ablakon keresztül figyelte a várost, ami egyszerre tűnt ismerősnek és idegennek. Magas pálmafák, neonreklámok, az utcán sétáló emberek – mintha csak egy játék menü képernyője elevenedett volna meg.
"Ez a hely pont olyan őrült, mint mondták." – gondolta magában, miközben meglátott egy motorost, aki hátsó keréken száguldott el az úton.
Fejezet 4: Az első vásárlás
Los Santos utcái alatt húzódó parkolóban állt. Az autókereskedés szalonjának üvegfalán keresztül látni lehetett a csillogó járműveket, ebben a pillanatban a telefonján felugrott egy hírdetés amelyben ez szerepelt - "Eladó Vorslaghammer 700ezer dollárért. Érdeklődni SMS-ben""Vorslaghammer. Ez kell nekem. Ebben aludni is tudok amíg nem szerzek egy lakást" – gondolta magában Lex és abban a pillanatban rá is írt a hírdetésben megadott telefonszámra.
"De biztos vagyok benne? Nem olcsó darab." – Ez vízhangzott a fejében mikor az eladóval beszélt. Alaposan elgondolkodott rajta hiszen ennyit hozott Barcelonából. Ennyije van és ennyiből kell most új életet kezdenie. A legtöbb ember félne ennyi pénzt elverni, de Lex nem volt "legtöbb ember". Nem azért jött ide, hogy spóroljon, hanem hogy éljen.
Amikor elment a találkozóra ami a LSSD elé lett megbeszélve meg is pillantotta a járművet, mellette egy nőt hosszú szőke hajjal és fiatalos arccal.
Amikor Lex beleült a Vorslaghammer kormányához, már nem volt visszaút. Az autó motorja mélyen dorombolt, mint egy felhergelt vadállat. Lex megszorította a kormányt, lassan rátaposott a gázra, és kilőtt a parkolóból az esti utcára. Az első kanyarban kipörgött a kerék, de csak nevetett.
"Ez már nem Barcelona, haver." – mondta magának. "Ez az én pályám."
Fejezet 5: Találkozás a szabadsággal
((
Csau: Sárga
Lex: Zöld
Gondolatok: Fehér
))
Vespucci Beach. A naplemente utolsó narancsszínű sugarai lassan kihunytak a horizonton, a tengerparti homok fölött hűvös szellő szaladt végig. Lex leparkolta a Vorslaghammert a füvesbolt előtt. A bolt felett zöld neonfények villogtak, az ajtó felett nagy betűkkel állt: "SMOKE ON THE WATER".
"Hát, ha ez nem hívogató, akkor semmi." – gondolta, és belépett a boltba. Azonnal megcsapta a friss marihuána édes, nehéz illata.
A pult mögött egy fiatal lány állt akit Csau-nak becéztek, bő nadrágban és zöld kapucnis pulcsiban amin egy füvező alien volt. A pulóver kicsit nagyobbnak tűnt a kelleténél. Hatalmas vigyorral köszöntötte Lexet.
"Szóóóóóval új arc? Milyen füvet szeretnél? Valami lightosat, vagy valami, ami letépi az arcodat?" – kérdezte széles vigyorral.
Lex felnevetett, és azonnal megérezte, hogy jó helyen van. Nem volt feszengés, nem volt ítélkezés. Laza emberek, akik úgy élnek, ahogy akarnak.
"Mit ajánlasz, amitől úgy érzem, mintha a felhők között repülnék?" – kérdezte Lex.
"A Felhőlovas." – mondta a lány, és elővett egy kis üvegcsét. "Ez elég ahhoz, hogy a fejed a Holdig repüljön." – Erre reflektálva Lex rá is vágta: "Kiály, vinnék belőle" - Lex annyira otthon érezte magát, hogy maradt is és egy darabig beszélgetett a lánnyal.
Lex a napok múltán arra lett figyelmes, hogy egy kedves, barátságos társaság tagja lett és eléggé beilleszkedett a csapatba, elkezdtek közösen boltot rabolni és egy-két kocsit is megfújtak az autókereskedésből.
Rablásokról rablásokra Lexnek folyamtosan nőtt a priusza és egyre több letartóztatáson ment keresztül amik a lelkesedését nem törték meg, hogy szabad életét zavartalanul folytassa ahogy ő azt szeretné.
Lex a rablások során csak ritka alkalmakkor hordott magával fegyvert vagy szúró vágó eszközt mivel ő nem akarja bántani a rendőröket hiszen csak a munkájukat végzik.
Fejezet 6: A pihék szabadsága
((Lex: Zöld
Zsepi: Kék
))
2024.12.15. Vespucci Beach fölött lassan kezdett esni a hó. Ez nem mindennapi látvány Los Santosban. Ethan Lex Navarro és Zsepi, a kék hajú lány, a füvesbolt melletti tetőre másztak fel. Ketten ültek a peremen. A cigaretta parazsa apró narancssárga pontként villogott Zsepi ujjai között.
"Látod ezeket a pihéket?" – mondta Zsepi, miközben az arcát az ég felé fordította. A fehér hópelyhek lassan szállingóztak az arcára, és egy pillanatra lehunyta a szemét. "Szabadok, semmi nem áll az útjukba. Ezek vagyunk mi."
Ethan nézte a hópelyheket, ahogy az egyik a cipője orrára hullott. Lassan megolvadt a meleg felületen, egyetlen apró cseppé vált.
"Igen, viszont a pihéknek is útjába kerülhet egy fa vagy egy épület, vagy épp bekeverednek a falevelek közé." – mondta halkan. "És az útjuk hosszabb lesz. Még előttünk is hosszú út áll."
Zsepi csak a hóesést figyelte, de nem nézett rá, . Az egész világ tiszta fehér volt, mintha valaki újra akarta volna festeni az egészet.
"Kurva hosszú." – mondta Zsepi.
Lex hallgatott, de a szíve valami furcsa nyugalmat érzett. Pont úgy, mint az a hópihe, ami megolvadt a cipőjén. Tudta, hogy Zsepi szavai mélyebbek, mint egy egyszerű hasonlat. Nem a pihékről beszélt. Róluk beszélt. És Lex ebben a pillanatban érezte, hogy először az életében végre szabad.
A cigaretta parazsa kialudt. Lex elővett egy másikat, és meggyújtotta.. "Hosszú út, de legalább nem egyedül megyünk." – mondta és egy hosszú slukkot szívott a cigiből.
A hó tovább hullott, betakarta Los Santos utcáit, de a tetőn két szabad ember ült, akik nem tartottak a tél hidegétől. Mert tudták, hogy ők a pihék – szabadok, amíg valami útjukba nem áll.
Fejezet 7: A kocsik
((
Lex: Zöld
Calvin: Piros
Rendőrök: Kék
D: Sárga
Gondolatok: Fehér
))
2024.12.16. – A havas Vespucci Beach környékén a hideg levegő apró felhőkké vált a srácok leheletében. A csapat néhány tagja a füvesbolt körül gyűlt össze, ahol a cigaretta parazsa időnként vörösen izzott az ujjvégeken. A beszélgetések fokozatosan egy közös gondolat felé terelődtek: „Csináljunk valamit...” – hangzott el D szájából, mely mondatot egy egyhangú egyetértés követett. - "Lopjunk kocsit?"- Hangzott el a társaságban.
Egy pillanatnyi csend következett, majd mind egyszerre bólogattak. „Hát, miért ne?” – szólalt meg Calvin. Nem kellett sokáig várni, hamar meglett a célpont. Az ötletből gyorsan terv lett.
D, Calvin, Azzi és Daq nemrég csöppentek bele a Lex életébe. Mindannyian a vespucci körüli társaságból ismerősök, ahol egyre több időt töltöttek együtt
Lex-el. Eleinte csak látólagos ismeretség volt, de az órákig tartó hülyülés és az éjszakába nyúló beszélgetések alatt egyre közelebb kerültek egymáshoz. Egyikük se volt szent, de együtt csak erősítik egymást.
Az elosztás egyszerű volt: Lex vezeti az egyik kocsit, őt követi Azzi segítségként. Calvin és Daq másik két kocsit lopnak el és D, aki követi őket. A terv gyorsan formálódott, és már mindannyian úton voltak a cél felé.
A rablás gördülékenyen indult. Lex a tapasztalatainak köszönhetően gyorsan elvezette a lopott kocsit a kijáratig, Azzi szorosan a nyomában. A másik csapat is sikeresen kijutott a kereskedésből, de nem sokáig maradtak együtt. Lex és Azzi tovább haladtak az autópálya irányába, míg Calvin, D és Daq egy másik úton próbáltak menekülni.
Az autópályán hirtelen villogó kék fények törtek fel a távolból. Egy rendőrautó felzárkózott mögéjük. Lex gyorsan felmérte a helyzetet, tudta, hogy ha most leállnak, mindennek vége. Taposta a gázt, és Azzi szorosan követte. Az üldözés elindult.
A motorok üvöltöttek, a szél süvített az ablakok mentén. Az autópályán egyre több rendőrautó csatlakozott az üldözéshez. A szirénák vad, kaotikus dallama megtöltötte Lex fejét, de nem pánikolt. Tudta, hogy ilyenkor minden másodperc számít. Egy kisebb koccanás után a villanyszekrénnyel egy kereszteződés sarkán ami a kukák és a postaládák mellett áll szorulós helyzetbe kerültek, nagynehezen Lex kiszabadult a helyzetből és folytatta a menekülést, közben ezek a gondolatok pörögtek a fejében - "Hol lehet Azzi? Jól van? Elkapták?" - a tükörből figyelte, hogy hol lehet a társa.
A szorítás egyre szorosabb lett. Tizenöt perc elteltével már legalább öt rendőrautó követte őt. A havas úton a kerekek elkezdtek kopni, az abroncsok minden kanyarban csúsztak. Az egyik élesebb kanyarban Lex elveszítette az irányítást, az autó egy pillanatra keresztbe fordult, majd a falnak csúszott. Az ütközés ereje előre lökte a testét, a homloka nekicsapódott a kormánynak. Azonnal megérezte a meleg vért, ami lassan lecsordult az orra felé.
„A kurva életbe…” – mormolta magában, miközben az egyik kezével a fejét szorította, a másikkal továbbra is próbálta tartani a kormányt. Tudta, hogy nem állhat meg. Ez már nem a kocsiról szólt, hanem a szabadságról.
További húsz perc üldözés után azonban az idő ellenük fordult. A havas út csúszós volt, az autó egyre nehezebben tapadt az útra. Az egyik ütközés során a rendőrautók tökéletes szinkronban mozogtak: Lexet közrefogták, a kocsi minden oldalról ütközött. Az ablakok megrepedtek, a motor még járt, de ő tudta, hogy ennyi volt. Leengedte a kormányt tartó kezét, mélyet sóhajtott, majd lassan felemelte a kezét a levegőbe.
„Feladom” – mondta hangosan, tudva, hogy a rendőrök már látják a mozdulatait.
Az ajtókat kinyitották, és Lexet a földre fektették. Nem tanúsított ellenállást. Lex ellátást kért és egyik rendőr segítségére is sietett. Lex mosolygott mikor a Rendőr feltette a kérdést: - "Remélem jó a Hello Kitty sebtapasz",- bár a vér fémes ízét érezte a szájában.
„Semmi komoly” – mondta, amikor a Rendőr megtörölte a sebet, majd egy sebtapasszal leragasztotta.
Az egész üldözés végére Lex újra a rácsok mögött találta magát. A vádak: rablás, hatósági utasítások figyelmen kívül hagyása és menekülés a rendőrség elől. Egy újabb nap a cellában, de nem bánt meg semmit. Tudta, hogy az élete nem a szabályok betartásáról szól. Mert a pihék is csak addig szabadok, amíg nem ütköznek valami szilárdba.
Utoljára szerkesztve:
