Marcus Rybak

[aszomjusagtolkivanszaradv]

Marcus Rybak 1989. szeptember 5-én született Los Santosban, egy olyan lakásban, ahol több könyv volt, mint bútor. A szülei nem egyszerű bölcsészek voltak, ők a perifériák perifériáit kutatták.

Az apja, Aaron Rybak, posztstrukturalista hangtani ontológiával foglalkozott. Nem nyelvészet volt ez a szó klasszikus értelmében, hanem annak vizsgálata, hogy egy szó kimondása hogyan változtatja meg a szoba légkörét és az emberek hogyanérzetét. Egész nap magnókazettákat hallgatott vissza, amelyeken saját sóhajait elemezte, majd ezekből írt felettébb alulértékelt kutatásokat, melyek soha nem értek el tudományos áttörést. Különös módon mégis képes volt ebből megélni és családját támogatni anyagilag, mivel volt még pár hozzá hasonló elvetemült, aki szerint ennek van jövője.

Az anyja, Ester Rybak, gasztronómiai hermeneutikával foglalkozott. Nem főzött, inkább elmondható, hogy dekódolta az ételeket. Egy szelet pirítóst képes volt három órán át értelmezni: avaj az maga a koloniális trauma, kenyérhéj a posztindusztriális identitás jelképe, a morzsa a modernitás szétesésének szimbóluma.

Egy beszélgetés a családi asztalnál ehhez hasonlóképpen zajlott
A: Marcus, mit jelent számodra a leves?
M: Éhes vagyok.
A: Nem, Marcus. Mit jelent?

Ez a folyamatos jelentéskényszer lassan feloldotta a valóság határait. A falak nem falak voltak, hanem narratív struktúrák. A családi fényképalbum nem emlékeket, hanem alternatív idővonalakat tartalmazott. Marcus néha nem tudta, hogy a gyerekkora tényleg megtörtént-e, vagy csak egy hosszú lábjegyzet volt az apja készülő tanulmányában.

Tizenhárom éves korában történt valami.
Egy este az apja hangkísérletet végzett: öt különböző nyelven suttogta a „létezés” szót.
Marcus ekkor érezte először, hogy belül szétesik.
A gondolatai nem lineárisan haladtak, hanem spirálban. Egy szó elindította a másikat, majd egy képet, majd egy gyerekkori szagot, majd egy képzeletbeli tapsvihart. A valóság vibrált. Ő pedig a vibrálás középpontjában állt.
Ha valaki sírt, Marcus azt érezte:
- Ez most rólam szól.
Ha valaki nevetett:
- Ez is rólam szól.
Ha vihar volt Los Santos felett:
- A város dramatizál engem.


A figyelem lett a drogja.

Teltek múltak az évek.
Marcus magas, vékony férfi lett. Fekete haja mindig kissé rendezetlen, mintha folyamatos szél fújna benne pedig csak idegesen túr bele beszélgetés közben. Arca karakteres, szemei élénkek, de állandóan pásztáznak. Nem azért, mert fél. Hanem mert keresi hol lehet fókuszban.
Hol lehet ő.
Természetes volt, hogy ő is bölcsész lett. Esztétikát tanult. Nem a szépség érdekelte, hanem a figyelem esztétikája.


Szakdolgozatának címe:
A tekintet mint dopaminforrás: Az önreflexív jelenlét ontológiája a kortárs városi térben.

Professzorai vagy zseniálisnak, vagy elviselhetetlennek tartották.
Marcus minden szemináriumot performansszá alakított.
Ha dicsérték, az energia szinte láthatóan végigfutott rajta. Ha kritizálták, akkor még inkább kivirágzott mert a kritika is figyelem
Számára nem létezett pozitív vagy negatív esemény. Csak intenzitás létezett.

Ma Marcus munkanélküli. Legalábbis hivatalosan.

Valójában egy önmagát kuráló projekt. Los Santos utcáin él narratív módon. Néha művészeti akciókat szervez engedély nélkül. Néha vitába keveredik idegenekkel kávézókban, csak hogy diskurzus keletkezzen körülötte. Néha eltűnik napokra, majd drámai visszatérést rendez.
Nem a pénz érdekli. Nem a stabilitás.
A dopamin érdekli.
Az, amikor valaki rá néz.
Amikor kimondják a nevét.
Amikor történet lesz belőle.

Figyelemhiánya paradox módon azt jelenti, hogy képtelen háttérszereplő lenni. Ha egy szobában van, a gravitáció enyhén elmozdul felé. Ha nincs, hiányérzet keletkezik vagy legalábbis ő így értelmezi.
Marcus számára az élet egy folyamatos pszichedelikus trip de drog nélkül. A város neonfényei metaforák. Az autók zaja ritmus. Egy járókelő pillantása epikus narratív ív kezdete.

Jelenleg a városban nincs túl sok barátja, egy embert jelölt ki magának önkényesen barátjának, bármennyire is nem viszonzott. Danielt.

 

[aszomjusagtolkivanszaradv]

(illusztárció)

Az éjjel-nappal való csörtetésnek meg lett az eredménye:
Afroamerikaiak napról napra inzultálják Marcust, ami valahol legbelül jól is esik neki, simogatja a tudattalanját.
Napjai most egy Tom & Jerry egyik epizódját idézik: Menekül előlük, majd valahogy mégis megtalálják, aminek mindig, folyton-folyvást rossz vége lesz és ez ismétlődik számtalan alkalommal. Sziszüphoszi.

Nem áll már jó hírben, a pletyka felkapta. Az egyenruhások és az alvilági figurák között is vannak akik gyűlölik. Meg egy nagyon szűk réteg, aki szereti.

 

[aszomjusagtolkivanszaradv]

(az öreg harcos őrizetben)


Marcust őrizetbe vették egy megkísérelt lopás miatt, meg mert alapból is bögyében volt már pár embernek a kötelékből, teljesen jogosan. Az őrizetbevétel után előállították, majd előzetes letartóztatásba került. Egyedül volt a szobában, bail-outra ment, ami jó sok pénzébe került. Amíg egyedül várakozott, hogy a bürokrácia tüskés útján átjárjon ügye, volt ideje gondolkozni. Arra a következtetésre jutott, hogy a pénzösszeget amiért megválthatja szabadságát visszaszerzi, írni fog egy esszét a percepciójáról a bilincsben.

Szedte is össze a gondolatait az eseményekkel kapcsolatban, ezt akarta papírra vetni.

A hatalom szerinte mindig is furcsa színpadot kínál az ember vágyainak, nem csak azoknak, akik kreativitásban vagy valamilyen területben jártasak, hanem azoknak is, akik valahol elveszítik a versenyt a láthatatlan mércék ellen. Szerinte, a hatalom, mintha egy megváltást kínálna: Nyúljtjaa megsebzett személy felé, hogy töltsön be egy szerepet, ahol hiányosságait autoritásban kompenzálhatja. Marcus véleménye szerint ilyenkor az ember, "magasabb" szintre lépett állat révén hajlamos arra, hogy a saját státuszának hiányát a pozícióban lelje meg, hierarchia formális, de elképesztően kényelmes köntöse mögött keressen nyugodalmat.

Marcus arra a következtetésre jutott, hogy ez a kompenzáció nem feltétlenül tudatos, inkább egy imporvicázióra hasonlít, amely a társadalom mezeje szelektív logikája diktál. Eszébe is jutott egyik kedvenc kulturantropológusa, Pierre Bourdieau tintába töltött szavai, melyek szerint minden társadalmi osztály ebe másfajta jutalomfalatnak örül a legjobban. Van, amelyik az intellektust, van, ami a lojalitást, más-más az engedelmességet, a szívósságot, akármit. Erről jutott eszébe, hogy a hatalmi pozíciók gyakran nem a gondolkodásról szólnak, hanem arról, hogy mennyire illeszkedik az egyén az adott közeg szigorú ritmusához és, ha valaki máshol gyengén muzsikál, például hatalmi játékokkal könnyen megtalálhatja a saját ütemét.

Gondalatai az őrizetbevétel alatt csak ekörül cikáztak, nem is gondolhatott másra: Az autoriter hajlamok, a normák iránti ragaszkodás, a deviancia elutasítása egy fának a gyümölcsei. Az ember, aki az élet más területein kudacor vall, könnyen vonzódik a hierarchiákhoz, aahol a szabályok betartása és az engedelmesség önmagában érték, és ami a legcsodásabb ebben, bőven elegendő is! A rendszer, amely ezt a struktúrát fenntartja a legjobb: Az egyén megtalálhatja saját magát, a hatalom, mint egy pót-önbizalom, egy mankóként jelenik meg.

Rybak szerint itt jön be a dologba a kognitív disszonancia játéka is. Az ember, aki hiányosságai miatt egy hasonló hierarchiába szorul gyengeségei miatt nem is veszi észre. Nem bontja le, hanem újraértelmezi saját cselekedeteit, ezt választota valaki, tehát akkor csak ez lehet a helyes. Legalábbis Marcus szerint mondja ezt a hasonló emberek tudata. Ez már könnyen elvezette egy konklúzióhoz, hogy a hatalom, a pozíció és a szerep csupán a pszichének adott színpad, amelyen az ember az önmagában lévő bizonytalanságait képes rendezni az ember úgy, hogy a legkevésbé se legyen látható a nézőközönség számára.

Marcus már nem is tud másra gondolni, hogy a bürokrácia is ezt a folyamatot tükrözi. A hatalom, ha igazán közel engedi magához az ember nem csak intézményi pozíció, a lélek tükre, mondható lenne nagyon közhelyesen, amelyben az elfojtott vágyak és esetleg Marcus szerint a korábban megtagadott impulzusok, belső kényszerek bontakoznak ki. Birtokbavétel után, mint az "Egy Gyűrű" Tolkien regényeiben jelenik meg Rybak gondolatamenete szerint.

Marcus ebből akar írni egy esszét, hogy azzal pénzhez jusson a bail kifizetésére.

 

[aszomjusagtolkivanszaradv]

(15 perc hírnév kibontakozása közben)

A hirtelen reflektorfény egyszerre mámorító és szorongató. A figyelem intenzitása feloldja a hétköznapiságot. Marcus úgy érzi, kikerült az arctalanságból.
A tekintetek, visszajelzések és a kimondott szavak mintha megerősítenék a létezését. A hírnév pillanatában az ember saját maga számára is eseménnyé válik.

A hírnév nem pusztán elismerés, hanem tárggyá válás is. A mások tekintete rögzíti és beszűkíti Marcus (és mások) identitását (is). Az ember ilyenkor nem önmaga belső folyamataként létezik, hanem mások narratívájának szereplőjeként.
A "15 perc" így valójában egy külső idő: nem az önazonosság lassú, organikus ideje, hanem a figyelem gyorsan elégő ideje. Az egyén önmaga reprezentációjává válik.

Ezzel együtt megjelenik a magány paradoxona. Bár a hírnév a nyilvánosság tere, az élmény mégis radikálisan szigetelő lehet. Az ember azt tapasztalja, hogy körülötte mindenki a róla alkotott képre reagál, nem pedig a belső, esendő lényére. A figyelem sokasága mögött hiányzik az intimitás. A dicséret és a kritika egyaránt felszíni, mert egyik sem az egész személyhez szól. A hírnév pillanatában az ember különösen egyedül lehet.

Ha nagyon Coelhosan szeretnék fogalmazni, azt írnám, hogy minél többen nézik, annál kevésbé érzi, hogy valóban látják. Mivel Paulo Coelho csak egy olcsó ponyva, a mainstream mainstreamje, 40 éves anyukák nyugágya, ezért nem fogalmazok így.

Végső soron a röpke hírnév rámutat az ember alapvető vágyára, arra, hogy számítson, hogy nyomot hagyjon. A "15 perc" azonban inkább tükröt tart, mint beteljesít. Megmutatja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk mások figyelmének, és mennyire törékeny az identitásunk, ha azt külső visszaigazolásra építjük. A hírnév csúcspontja így gyakran nem diadal, hanem egzisztenciális próbatétel.

 

[aszomjusagtolkivanszaradv]

https://streamable.com/llleq5
(videó az incidensről)


A feltörekvő hírességünket, Marcust, zaklatják a rendőrök, mintha a hírnév nem szimpla fény, hanem reflektor és sziréna volna, amelyben a "hatalom" is szerepelni kíván. Megaláztatásból vagy talán puszta bürokratikus iróniából Marcus szerint a leggyengébb képességű rendőröket küldik rá,
A hajszának így különös koreográfiája lesz: a tekintély botladozik, Marcus pedig szinte udvariasan megvárja, hogy utolérjék. De nem adja azért olyan könnyen magátahelyett hogy megsértődne, titokban örül ennek a komédiának,. A hatalom nem mindig félelmetes, inkább csak ügyetlen.
Mintha a sors egy burleszk-jelenetben mutatná meg Marcusnak, hogy az üldöztetés is lehet dicséret, ha már kergetnek, számít. És talán a legmélyebb megaláztatás mégsem az, hogy rá küldték őket, hanem ha nem tudják elkapni mert akkor a hatalom súlya helyett csak a saját nevetségessége nehezedik rájuk.

 

[aszomjusagtolkivanszaradv]

A kör ismét bezárult. Marcus meghúzta azok autóját, akik egykor mellette álltak. A barátságok szétestek, a reflektorfény iránya megfordult. A szeretet helyét az elutasítás vette át, de a dinamika változatlan maradt: figyelem továbbra is van. A test nem tesz nagy különbséget taps és füttyszó között. Mindkettő ingerszerűen jelzi, hogy még életben vagy.
Az ember könnyen összetéveszti az intenzitást a jelentéssel. A negatív visszajelzés is kapcsolat. A konfliktus is kötődés. Bár Marcus újra egyedül van ami lassítana, de ebben is megtalálja az elevenséget. A botrány kontúrt rajzol.

Lelki angyalai leültetik egy hatalmas székbe, egy zárt szobában. Itt nincs közönsége.
A zárt szobában, a hatalmas székbe süllyedve Marcus már nem újabb politikai tételét fogalmaz meg, hanem arányokról kezd gondolkodni. Arról, hogyan oszlik el a kollektív figyelem, mint egy szűkös erőforrás. A genderideológia számára nem önmagában kérdés, hanem jelenség: egy fókuszpont, amely köré túl sok fény gyűlik.

Úgy érzi, mintha egy égő ház előtt állnánk, és a függöny színéről vitatkoznánk. Mintha a térkép rajzolása fontosabb lenne, mint a táj, amelyen állunk. Nem azt állítja, hogy a függöny vagy a térkép lényegtelen, hanem azt, hogy a lépték elcsúszott, hogy a figyelem reflektora nem ott világít, ahol szerinte a legsürgetőbb a sötétség: betegségek, szenvedés, a test törékenysége.

A szoba azonban nem reagál. A falak nem vitatkoznak.

 

[aszomjusagtolkivanszaradv]

Zárófejezet - Homo Sacer


A hatalom feltételezett megléte csúnyán tudja torzítani a valóságunkat

Központi alak, már megint, ki hitte volna, hogy Marcus, ismételten egy esettanulmányba írható eset történt meg vele.
Egyszerű a képlet, hogy miért Marcus lett az áldozat.

Első fázis az érzékelés. Marcus azzal, hogy nem köszön, nem védi a szuverenitását, és hagyja, hogy „bealudtál állva” megjegyzésekkel illessék, leadja a jelet, hogy ő áldozatként megfelelően hasznosítható.
Marcus Rybak mondja: Hát már nagyon várok egy sült galambot a számba.
Nem bárkibe kötnek bele; olyan alanyt keresnek, akinél a költség, maga a visszatámadás esélye alacsony, de a nyereség, a dominancia élménye, magas. Marcus céltalansága és "sült galamb várakozása" tökéletes erre.

Marcus fejében egyfajta sztoikus, már-már inkább letargikus passzivitással létezik a térben. Nem támad, nem védekezik, sőt, még alapvető társadalmi rítusokat (mint a köszönés) sem gyakorol. Ez a fajta wu-wei most nem vezet jóra. A környezetében lévő domináns karakterekből különösen Aiko és Yuna figurájából nem szánalmat, hanem agresszív dominanciavágyat vált ki.

Marcus szerint ő most a szent és egyben kitaszított ember modern, nagyon huszonegyedikszázadi megfelelője. Ő az, akivel szemben bármi megengedhető, mert nem tanúsít ellenállást. A hirtelen alakult közösség szemében a passzivitása nem ártatlanság, hanem egyfajta ontológiai hiba, amit „ki kell javítani” vagy meg kell büntetni. Négyük vele szemben most az utóbbit választották.

Aiko Veiga mondja: Ránézésre az apám lehetne, azt a belvárosban koldul a boomer.
Yuna Takahashi mondja: Ahaaa mint egy kísérleti majmot? pitizni is fog? meg pacsit adni?
Marcus szerint ez volt egyik legfontosabb mechanizmus: emberi mivoltának elvétele.
Áldozatként állatnak vagy tárgynak látják, az elkövető mentesül a bűntudat alól. A gúnyolódás itt nem csak vicc, ez a kegyetlenség engedélyezési folyamata.

*** Yuna Takahashi előkapja kését majd a TISZTELET szót vési a kocsi motorháztetejének maradékára.

A legnagyobb győzelem, ha az áldozatot kényszerítheti saját igázásának elismerésére. Marcus kocsija a férfi kiterjesztett énje; annak megsebzése Marcus lelki integritásának megsebzése.
Aiko Veiga mondja: Anyja gyereket várt azt ő jött.
Aiko Veiga mondja: Az anyja sírt fel.
Daniel Parker mondja: Lehet a gyárban úgy tervezék, hogy ha hozzávágnak egy cigarettát leáll minden folyamata.
Daniel Parker mondja: Marcus, kérlek vedd fel azt a nyamvadt cigit.
Daniel Parker mondja: Megtanítjuk köszönönni, jelen pillanatban. Eddig ikertelenül.


A résztvevők először Marcus életképtelenségét és társadalmi hasznosságát kérdőjelezik meg. Gúnyt űznek a diplomájából, a vagyoni helyzetéből, és dehumanizálják őt. Észrevette Marcus, hogy bekövetkezett az első fázis. Megfosztani őt az emberi méltóságától, hogy a későbbi tettek legitimálhatóak legyenek.

Aiko Veiga minden kifújt füstöt provokatívan Marcus arcába fúj.
*** Gyakorlottan az előzőekből nem vesz már levegőt, próbálja megvárni amíg elszáll a füst. [Marcus Rybak]
Amikor a gőzt és a füstöt Marcus arcába fújja, az egy szimbolikus megsemmítés. A személy ilyenkor azt figyeli: meddig mehetek el? Mivel Marcus „gyakorlottan nem vesz levegőt”, de nem lép el, nem üti el a kezet, az agyában felszabadul az endorfin. Ez az üzemanyaga a későbbi nagyobb megalázásoknak.
Yuna Takahashi mondja: Gyáva kutya *köp egyet a srác arcára*
*** Aiko Veiga nekifutásból indít egy rúgást Marcus combjára.
*** Yuna Takahashi egy jól írányzott rúgást indít Marcus felé.
Ez a három momentum a szadizmus és a totális morális megsemmisítés „szentháromsága”: a megvetés, lendületből aggresszió, fizikai brutalitás.

Marcus szemében Daniel és Abraham ketten alkotják a társadalmi jóváhagyást. Míg a nők a végrehajtó hatalom, ők a törvényhozók. Ők teszik lehetővé azáltal, hogy nem szabnak határt, tárgyiasítják őt.

Marcust rávilágította arra, hogy az emberi méltóság és az önazonosság mennyire sérülékeny konstrukció.
A dehumanizáció és a fizikai, szimbolikus agresszió révén a közösségi hatalom „valósággá formálja” a dominancia-függő viselkedést, a modern társadalom szent és kitaszított archetipusává válik saját szemében, akivel szemben a szabályok ideiglenesen felfüggesztődnek, és akinek a szenvedése a hatalom működésének filozófiai tükreként jelenik meg. A szadizmus, a gúny és a fizikai erő demonstrációja nem csupán egyéni brutalitás, hanem a társadalmi struktúrák rejtett logikájának manifesztációja. A valóságot a hatalom érzékelése, a dominancia kényszere és a másik emberi mivoltának relativizálása torzítja el.
A tehetetlen dühe az este utolsó pontján fordul meg, a tehetetlen düh eltorzult kitörésével.
Marcus Rybak megpróbál(ja) betalálni a térddel a hasába ahogy húzza le a fejét és sikerül neki.
Marcus ellenreakciója nem a bántalmazói (Aiko vagy Yuna) ellen irányul, hanem egy harmadik, őt (szintén) bántalmazó) célpont ellen. Ez a pszichológiában jól ismert jelenség: a visszakézből leadott agresszió, ahol az áldozat, mivel képtelen szembenézni valódi kínzóival, a rajta esett sérelmet egy kívülállón torolja meg.

Viselkedése a felfelé gátolt, lefelé irányított agresszió iskolapéldája.
Marcus implicit módon elismerte Aiko és Yuna felsőbbrendűségét.
A benne felgyülemlett feszültségnek távoznia kellett, hogy ne roppanjon össze idegileg.
Egy harmadik fél megütésével Marcus rövid időre úgy érezhette, hogy ő is „hatalmi pozícióban” van. Ez a szadista láncolat legszomorúbb pontja: a bántalmazott a bántalmazás eszközével próbálja visszaszerezni az elveszett férfiasságát, de ezzel csak még mélyebbre süllyed a morális mocsárban.
Marcus ökle nem igazságot szolgáltatott, csupán továbbadta a fájdalmat. Az ütés pillanatában nem az elnyomás ellen küzdött, hanem végleg behódolt neki: elfogadta a világot olyannak, amilyennek kínzói lefestették