Jamal Marlowe "Smoke" karaktertörténete.

[DarK]

Teljes név: Jamal Darius Marlowe Becenév: Smoke Életkor: 34 Származás: afroamerikai Lakhely: Hawick egy félig lepukkant, félig élő városrész, ahol az utcák hosszasak, de az emberek mégis összetartanak.​

Gyökerek:​

Jamal egy olyan környéken nőtt fel, ahol az idő lassabban telik, de a problémák gyorsabban jönnek. Az anyja egyedül nevelte, kemény nő volt, aki mindig azt mondta neki:​ ​ „Ha már nem tudod megváltoztatni a világot, legalább ne hagyd, hogy ő változtasson meg téged."​ ​ Az anyja volt az egyetlen biztos pont. Nem volt tökéletes, nem volt gyenge sem. Csendes nő volt, fáradt tekintettel, de nyugodt hanggal. Ő tanította meg Jamalnak, hogy nem kell ordítani ahhoz, hogy jelen legyél, és nem kell harcolni mindenért ami fáj. Amikor meghalt az édesanyja, Jamal nem omlott össze. Nem sírt az utcán. Nem tört össze semmi körülötte.​ ​ Valami benn halkult el. Az apja sosem volt része az életének. Nem egy nagy dráma, nem egy emlék, inkább csak egy üres hely, amit Jamal sosem próbált betölteni. Nem keresett választ, nem tett fel kérdéseket. Gyerekként gyorsan megtanulta, hogy vannak dolgok, amik nem jönnek vissza, mert soha nem is voltak igazán ott.​

A nyugalom eredete:​

Sokan azt hiszik Smoke nyugodt, mert nincs benne feszültség. Ez nem igaz.​ ​ Ő azért nyugodt, mert túl korán megtanulta, hogy az élet nem kér engedélyt. Az anyja elvesztése után nem maradt senki akihez fordulhatott volna. Nem volt család, nem volt kapaszkodó, csak napok egymás után. Így Jamal rájött valamire: ha nem kötődik túl erősen semmihez, akkor azt nem tudják elvenni tőle.​

A kerítés túloldalán:​

​

Ebben az időszakban érkezett egy új srác Hawickban pontosan Smokkal szemközti házban a kerítés túloldalán. Egy fiatal srác, aki nagyon értett a bütyköléshez vagy legalábbis annak látszott. Smoke maga se értette miért keltette fel érdeklődését a srác, de ott akkor valamit meglátott benne. Smokkal szemben lévő panel földszintjén egy másik terasz volt. Isaac a teraszon ült egy régi router házát szedte szét. Az egyik csavar makacskodott, a laptop mellette nyitva volt. A kijelző fénye kékes árnyékot vetett a falra. Lent az utcán autók mentek el, hangjuk visszaverődött a házak között. Egy alacsony betonkerítés választotta el őket. Olyan amit nem azért építettek, hogy megállítson bárkit, csak jelképesen elmondja: eddig a tiéd, onnantól az enyém.​

Egy füstcsík kúszott át a kerítés fölött.​ Isaac felnézett. Egy srác ült a másik oldalon, lazán mintha mindig is ott lett volna. Egyik kezében cigaretta, másikban egy repedt bögréből ivott. Nem nézett Isaac-re, csak volt. Az nem fog úgy menni - mondta Smoke, mintha magának beszélne. Isaac megfeszült. Tessék? Smoke oldalra billentette a fejét, végre ránézett. Az a router. Ha ott húzod meg, szétcseszed a portot. Egy slukkot szívott közben a cigijében, a füstje ködként lepte el Smoke körül a teret pár másodpercig. Már egyszer elbasztam ugyan így. Isaac nem válaszolt azonnal. Megnézte kezében a csavarhúzót aztán lassan letette. Te honnan tudod? - kérdezte. Smoke vállat vont Onnan, hogy nem szeretem, ha a dolgok nem működnek. Meg onnan, hogy unom nézni, ahogy szenvedsz. Csend lett. Nem feszült, nem kínos, csak ott volt. Átjössz? - kérdezte Isaac. Smoke félmosollyal felállt. Egy lépés, egy könnyed ugrás. A kerítés nem volt akadály, soha nem is volt az. Leült Isaac mellé, belenézett a router belsejébe. Látod ezt a kis égésnyomot? - bökött rá. - Ez nem hiba, ez üzenet. Azt mondja: nem szeretem ahogy bánsz velem. Isaac elmosolyodott először aznap. Te mindig így beszélsz a cuccokhoz? Csak azokhoz, amik válaszolnak - felelte Smoke. Pár mozdulat, más sorrend, más nyomás. A router halk kattanással összeállt. Isaac bedugta, a kis LED felvillant. Isaac felnézett Smoke-ra. Mi a neved? Smoke Az nem név. Elég volt eddig mindenkinek Isaac bólintott Isaac. Tudom -mondta Smoke - Hallottam már a falakon keresztül. Mindig kábelekről beszélsz. Isaac felnevetett halkan. Azok legalább nem hazudnak Smoke rágyújtott újra. Az emberek se, csak nem figyelsz eléggé. Csend lett megint. Lent egy sziréna hallatszott messziről. Hawick él. Smoke felállt, visszalépett a kerítéshez. Ha megint elakadnál... -mondta, majd már a másik oldalon volt - ... nem kell kiabálnod. Úgyis hallom. Isaac utána nézett. Hé! -szólt utána. - Miért segítettél? Smoke nem fordult vissza. Mert nem félsz a sötétben dolgozni. Az ilyen emberek ritkák. A füst újra átszivárgott a kerítés fölött. Aznap mind a ketten tudták, hogy ez valaminek a kezdete lesz.

Egyedüllét, mint választás:​

Az egyedüllét nem büntetés volt számára, hanem állapot. Ott volt benne biztonság. Egyedül: nem kellett magyarázkodni nem kellett alkalmazkodni nem kellett félni attól, hogy valaki elmegy Mert ha senki sincs igazán közel, akkor senki nem tud eltűnni. Smoke megtanulta szeretni a csendet. Az estéket, amikor csak a zene szól. A pillanatokat, amikor a füst felszáll, és minden lelassúl. Ilyenkor nincs múlt, nincs jövő, csak a most.

Fű, zene, nyugalom:​

A fű nem menekülés neki. Inkább szűrő. Segít kiszűrni a felesleges zajt: mások elvárásait a világ idegességét a „miért nem vagy olyan, mint mi?" kérdéseket A zene pedig ott van, ahol az emberek nincsenek. Nem kérdez, nem ítélkezik, csak létezik. Pont úgy ahogy Smoke is.

Belső világa:​

Jamalt sok ember veszi körben Hawick háztömbjei között, de pontosan tudja, hogy mélyen belül egyedül maradt. Nem sejti, nem érzi. Tudja. Nincsenek félreértések benne. Nincsenek remények, amik majd egyszer megjavítják a dolgokat. Nem vár senkit és nem is hiányzik neki senki úgy, ahogy másik beszélnek a hiányról. Az ő egyedülléte nem hírtelen jött, hanem lassan épült fel, évszámokból, elnémult telefonokból, meg nem történt beszélgetésekből. Néha figyeli az embereket, párokat az utcán, családokat az éttermekben, nevetést, érintéseket, rutinszerű boldogságot. Nem haragszik rájuk, nem gyűlöli őket, csak... idegennek látja. Irigység van benne, de nem éles. Nem maró, inkább tompa, mint egy régi fájdalom amit már nem érdemes kezelni. Tudja, hogy amit ők élnek, az számára sosem volt igazán elérhető. Nem azért mert nem próbálta, hanem mert nem volt miből építkeznie. Smoke nem depressziós, soha nem is volt az. Egyszerűen elfáradt abban, hogy érezzen olyasmit, ami mindig is elveszett volt. Az érzelmek nem eltűntek belőle, hanem elhalványultak, mint egy régi fotó. Ha megkérdeznénk tőle, mi a boldogság, nem tudna válaszolni. Nem azért, mert titkolja, hanem mert nincs róla fogalma, és őt ez nem zavarja. Nem keresi, nem hajszolja, nem hiányzik neki valami, amit sosem ismert igazán.

Az élet minimuma:​

Smoke nem akar többet, mint amennyit kap. Nem épít jövőt, nem fél a végtől. Pont annyit vesz el az élettől, amennyit az neki szán. Nem többet. Nem kevesebbet. Úgy akar eltávozni az élők közül, ahogy élt: egyedül csendben észrevétlenül Mint a füst, ami felszáll. Nem hagy maga után formát, csak egy pillanatnyi emléket, ha valaki épp odanézett. És Smoke pontosan tudja: ez neki elég.