Háttértörténet:
Svetlana Trivani tengerparti városban nőtt fel, ahol apja halászként, anyja pedig helyi történész-múzeológusként dolgozott. Gyermekkorát a régi romok és elfeledett legendák árnyékában töltötte, hamar megtanult latinul, és szenvedélyesen érdekelte a régi kéziratok világa. Csendes, kimért, de éles eszű nőként ismerik, aki sosem hagyja, hogy az érzelmei vezéreljék.
Tanulmány és szerelem:
Tanulmányait Firenzében végezte, művészettörténet és restaurálás szakon, majd később egyetemen pénzügyet tanult. Egytemi évei alatt ismerkedett meg szerelmével Alessandro Trivani-val akivel már házasok
Szokások:
- Hajnalban kel – mindig 5:30-kor (Svetlana a napfelkeltében látja az egyetlen időt, amikor a világ még nem kér semmit. Egy erős fekete kávéval és klasszikus zenével kezdi a napot – legtöbbször Vivaldi vagy Satie szól a háttérben)
- Naplóvezetés – kódolt módon (Minden este ír egy naplót, de titkosított írásmódban, amit csak ő tud megfejteni. Nemcsak az eseményeket, hanem az érzéseit is elrejti benne – ez az egyetlen hely, ahol igazán őszinte önmagával)
- Művészeti meditáció (Hetente egyszer órákig csak egyetlen festményt vagy szobrot néz – gyakran a sötétben, csak gyertyafénynél. Ez egyfajta mentális megtisztulás számára, hogy kiszűrje a világ zaját)
- Érintésfóbiája van nyilvános helyen (Soha nem érinti meg a kilincseket vagy kapaszkodókat kézzel – mindig kesztyűt hord vagy zsebkendőt használ. Ez nem puszta higiénia, hanem egy mélyebb kontrolligény része)
- Különleges teák gyűjtése (Bár reggel kávézik, esténként ritka teakeverékeket iszik – tibeti jázmin, japán sencha vagy balkáni gyógynövényes főzetek. Minden teának rituáléja van, amit szinte szertartásként követ)
- Ékszerei titkos funkciót rejtenek (A nyaklánca például egy UV-lámpát rejt, amit a festmények valódiságának ellenőrzésére használ. Egy karperece pedig rejtett pengét tartalmaz – „csak végső esetekre”)
A repülőtér bejárata előtt megállt Svetlana, és a levegőben érezte a város különös keverékét: pálmafák illatát, kipufogógázt. Ahogy átlépte a járda szélét, megpillantotta őt – Alessandrot. Ott állt hófehér öltönyében, ahogy régen, amikor minden találkozásuk egy új kaland kezdete volt. Mellette a fekete veterán autó, amit még mindig ugyanolyan büszkén vezetett, mintha a múlt nem is múlt volna el. Svetlana megállt előtte, és a szavak nélküli csendben minden elmondódott. A tekintetek, a mosoly, a régi érintések emléke ami csak pár napja volt. Nem volt szükség kérdésekre.
Mert néha a legszebb történetek ott folytatódnak, ahol egyszer megszakadtak.
Svetalan minden reggel figyelte a férje mozdulatait: a tekintete idegenül üres volt, a hangja, ami valaha megnyugtatta, most hidegen csengett. Eleinte csak apróságok voltak. Elfelejtett dolgokat, amiket sosem felejtett volna el. Furcsa szavakat motyogott álmában. Néha pedig hosszasan bámult ki az ablakon, mintha valaki súgna neki a sötétből. Svetlana próbálta megérteni, mi történik, de minden közeledésekor mintha falba ütközött volna. Egy este, mikor kérdőre vonta, a férje csak ennyit suttogott:
– Már nem én vagyok az, aki voltam.
És valóban, abban a pillanatban a szobában megdermedt a levegő. Valami más is ott volt vele — valami, ami a férje testét használta, de nem ő volt többé. Anna tudta, hogy nincs már visszaút. A férfi, akit szeretett, eltűnt. A helyén csak egy üres árnyék maradt.
(SZÜNETRE MEGY A KARAKTER)
Állapot
A témához nem lehet hozzászólni, mert le van zárva.